Nem vezettem még veterán Ferrarit, csak mait, egy 360 Modenát néhány évvel ezelőtt. Meghatározó élmény volt, számítottam rá, hogy ez is az lesz. Nehéz felkészülni lélekben egy ilyen találkozóra, hiszen mégis csak egy olyan négykerekű kulcsait kapom a kezembe, amit a sportkocsigyártás fellegvárának is tekinthető Maranellóban készítették kézzel, kis sorozatban, és terveire még a nagy mágus, Enzo Ferrari mondott áment.
A térhálós acélváz szerkezetű 308 GTS nem különleges vagy ritka típus, több mint 12 ezer darabot gyártottak belőle, s 10 évig volt a piacon. De ez cseppet sem számít, hiszen a lovacska, amit az orrán és a farán visel, tökéletesen jelzi, hogy hol a helye az autók között: fenn, a csúcson! A karosszériáért a Pininfarina stúdiót kell dicsérni, az alig 1 méter magas, 4,2 méter hosszú bombázó formájába minden olyat belegyúrtak, ami egy vérbeli, középmotoros sportkocsira jellemző: lapos orr felnyíló bukólámpákkal, hangsúlyos, széles és magas kerékjáratok, elfektetett szélvédő, dupla kerek hátsó lámpák, széles nyomtáv, négy csőből ordító kipufogó. A 308 GTS teteje ráadásul nem lemezből van, hanem műanyagból, és néhány mozdulattal el lehet távolítani, hogy targává változtassuk.
Az aprócska kétszemélyes utastérben a nagypolgári luxus keveredik a puritán egyszerűséggel, miközben ügyesen becsempészték a hetvenes-nyolcvanas évek átlagautóinak hangulatát is. Bőr és vastag, puha szőnyeg, nemes fémbetétek egyrészről, kemény, fényes műanyagok, egyszerű kerek órák és tucatkapcsolók másrészről. A kicsire összezsugorított műszerfalon a sebességmérő és fordulatszámmérő van a főszerepben, mellettük olajnyomásmérő, benzinszintjelző, víz- és olajhőfokmérő, valamint időóra ad információkat a menet közben zajló folyamatokról.
Sokan emlékezhetnek rá, ahogy Thomas Magnum magánnyomozó a nagy sikerű filmsorozatban éppen egy ilyen autóval furikázott, s ahogy bent ült, kilógott a haja a nyitott kocsiból. Ebből következtettem, hogy 193 cm-es magasságommal nekem sem lesz ideális a GTS, főleg nem zárt tetővel, de tévedtem: mivel hosszú lábaimat szinte ki tudom nyújtani, a törzsem pedig nem magas, egészen jól elfértem, miután szinte a földig leereszkedtem, hogy beszuszakoljam magam a hosszú ajtónyíláson.
A büszke tulajdonos, Selei Ernő mosolygott is, amikor látta, hogy készülődök beülni, ő se hitte, hogy ilyen könnyen beférek. A Svájcból, első gazdától származó, eredeti állapotú, azaz nem felújított Ferrari egyik nagy meglepetése, hogy mennyire egyben van. A nyolcvanas évek talján gyártmányainak zömén még új korukban is csálén álltak az alkatrészek, nehézkesen mozogtak a kapcsolók, zörögtek a kárpitok, itt ilyesmi nincs. Tökéletes, talán még egy kortárs Porsche sem különb nála.
Jobb kézre eső gyújtáskapcsolóval indítok, szívató nélkül, mert már járt korábban a motor. Néhány gázfröccs jólesik a 40-es Weber karbiknak, a második próbálkozásra feltámad a V8-as. Nehéz szavakba önteni az érzést, ami elfog, amikor megszólal: mély surrogó hanggal dörmög, nagyobb gázra visít, érzem mind a 255 lóerőt a hátamban. A jobbra tolt pedálsor először megzavar: a kuplungra lépnék, de a lábtámaszt taposom, a gáz helyett a fékre lépek. Az ötgangos váltó fekete golyó markolata szinte elvész a tenyeremben, erősen meg kell tolni a kart, hogy lépdeljünk vele a szűk kulisszában. A rükverc van az egyes helyén, mármint ott, ahol a többi autóban az egyest keresnénk, nem árt, ha indulás előtt átprogramozzuk az agyunkat. Betonkemény és hosszú utat jár be a kuplung, a volánt olyan nehéz tekerni álló helyzetben, mint egy elhasznált Ladában; ezt az autót nem városi, szűk utcás manőverezéshez találták ki.
Először csak óvatosan lépek a gázra, 3000-nél már kapcsolom a kettest, hármast, négyest. Ernő buzdít, hogy ne fogjam vissza magam, így belecsapok a lecsóba, a lezárt úton a 150-es tempó is megengedett; egy oldtimernek ez már sok, de ez a Ferrari itt jön elemébe. Feláll a karomon a szőr, amikor úgy igazából nekilódulunk, üvölt mögöttem a V8-as, látom magam előtt a kanyart, de nem fékezek, mert 5000-nél szól a legszebben, s ahhoz még kell egy kis gáz. Megvan, átlendítem a lábam a fékre, szerencsére az olaszok nem bízták a véletlenre a megállást, a négy hűtött tárcsa úgy harap, ahogy kell. Ernő nem bánja, hogy vagy fél órát nyúztam a féltett kincsét, örül, hogy látja a mosolyt az arcomon. Elköszönünk, de kapok még egy dózist a kábítószerből: kintről is meghallgathatom, hogyan muzsikál a négy kipufogó.
Műszaki adatok