Egy tízéves Ignis volt a család autója idén őszig, de kinőttük. Két gyerek, kutya, rengeteg cucc – bárhova mentünk, kínszenvedés volt. Maga az autó csak úgy ránk maradt féléves korában, apám vette, de mégsem tetszett neki, így nekem adta.
Ez persze a hitel átvállalását is jelentette, ami egyértelműen rossz üzlet volt, de ezt ugye akkor, a hitelválság előtti boldog békeidőkben még nem tudhattam. A svájci frankos drámáról sokat elmond, hogy
4,6 millióért lett végre teljesen az enyém az autó tavaly ősszel.
Hangsúlyozom, egy Ignisről van szó. Jó, persze, ez egy évtized mobilitását jelenti, de akkor is erős túlzás.
Az autóval amúgy a szokásos típushibákon (például nyelestengelycsapágy) kívül semmi baj nem volt, még azt is mondhatnám, hogy szerettük. De eljött a búcsú ideje (két óra alatt sikerült eladni), amire már ősszel elkezdtem készülni. Egyértelmű volt, hogy a 10 000 km körüli éves futásteljesítményünk mellé nem akarok dízelt. Sőt elvből sem akarok gázolajos autót, de ez más téma.
Egy dologban biztos voltam: külföldről akarom az autót behozni. Egyszerűen érdekelt a kaland, és vonzott a kinti használt autók általánosságban jobb állapota. Erről persze lehet vitatkozni, de egy vidéki, német használt autó nagy eséllyel jobb állapotú, mint egy hasonló korú budapesti. Ezen felül úgy gondoltam, hogy a vásárló átverésének, lehúzásának a "kultúrája" nem olyan, mint itt.
Fontos volt még, hogy legyen tágas, férjen el benne hátul a két gyerek között még egy harmadik ülésmagasító vagy egy felnőtt is, esetleg legyen benne két pótülés, plusz nagy legyen a csomagtér.
És még valami: legyen tíz évnél fiatalabb.
Nyilvánvaló, hogy kombi vagy egyterű a megoldás, és első körben a Subaru Legacy kombi versenyzett a Honda Streammel. Ám egyikből sem sikerült megtalálni az igazit, jóval 5000 euró fölött voltak azok a darabok, amiket érdemes lett volna megnézni.
Aztán jött a halálosan unalmas Toyota Corolla Verso versenye a Mazda 5-tel. Innentől a Mazda egyterű folyamatos versenyző volt, de felmerült még a márkától a 6-os kombi, valamint a Ford C-Max, a Zafira, az Eurovan család (Citroen C8, Peugeot 807, Fiat Ulysse, Lancia Phedra), és még sokan mások. Ezeken felül volt még egy titkos kedvenc is, a Renault Grand Scénic II., de az is csak azért, mert nagyjából akkor jött ki, amikor elkezdtem autós-újságírói pályámat, és minden újautó-csillogás levett a lábamról.
Kigyűjtöttem tehát a Mazda 5-öket, csakhogy rettenetesen nagy volt köztük a földrajzi szórás, ezért meg kellett határoznom egy nagyjából 200 km sugarú kört, aminek a középpontja az olcsó repjegy és a barátaim miatt Berlin lett. Így a szállással spóroltam, megihattam egy-két sört régen látott ismerősökkel, és a hazaút sem volt borzalmasan hosszú.
A legjobb találatokat megkerestem e-mailben, ezekre hol kedvesen és segítőkészen válaszoltak, hol pedig inkább lepattintottak. Végül aztán csak meglett az első számú cél, egy 2006-os Mazda 5 Hannoverben, 4444 euróért. harminc levelet váltottunk, kezeskedtek a minőségért, kaptam plusz képeket, lecsekkoltam az alvázszám alapján az autót (nemcsak ezt, hanem az összeset, amiért külön köszönet a Mazda Motor Hungarynek), és egy szép őszi napon repülőre ültem.
Barátunk, az alvázszám
Ha az alvázszám alapján szeretnénk kutakodni egy autó szerviztörténetében, érdemes felhívni vagy e-mailben megkeresni az adott márka importőrét vagy egy márkakereskedőt, és tisztázni, hogy milyen adatokat tudnak nekünk átadni a kiválasztott járműről. Szükség van az alvázszámra és a tulajdonos beleegyezésére az adatok lekéréséhez.Berlinből elvonatoztam Hannoverbe (230 km/h-val száguld, élménynek sem rossz), ott pedig a Budapesten is jól ismert hannoveri villamossal elmentem Abdulhoz, aki már nagyon várt rám.
Találkozásunk nem lett egy gyönyörű barátság kezdete, a kocsi ugyanis rohadt.
Ez sajnos jellemző a korábbi Mazdákra, emiatt maradt ki nagy szerelmem, az MPV is a szórásból. 4100 euróért azonnal nekem akarta adni, aztán még a horpadásokat és a motorblokk körüli olajnyomokat is megmutattam neki, és elmondtam, hogy nagyon nem frankó kitolni valakivel, aki 1100 kilométerről érkezik.
Amikor a "Vidd el 3500-ért!" mondat elhangzott, röhögtem egy nagyot, és elindultam még két hannoveri Mazdát megnézni. De hasonló volt a helyzet: rohadtak. Volt olyan, amelyik még a toronynál is. Rémes. Megnéztem Mazda 6 kombikat is, jóízűen csámcsogott rajtuk a rozsda, azokon legalábbis egytől egyig, amik az összeghatárba belefértek.
Visszavonatoztam Berlinbe a barátokhoz, majd hajnalig tartó internetezés kezdődött, végigböngészve a tartalékokat. Másnap két Mazdát még beterveztem Berlinben, aztán egy kétliteres, benzines Grand Scénicet a város legszélén, majd délebbre vonattal egy túrát még két Mazdáért. Nem tudom, miért, de a Renault-t néztem meg először. Amolyan megérzés vagy mi volt. Váltottam pár levelet ezzel a kereskedővel is korábban, itt is teljesen rendben volt az autó, mindent ellenőriztem, de csak tartalékként volt a listámon.
Amikor megláttam a kocsit, nagyon megörültem. Tökéletesen nézett ki, sehol semmi sérülés, patikaállapot, legalábbis annyira, amennyire egy 137 000 km-es autóban ez még lehetséges. Nyilván
sok időt fordítottam az elektronika tesztelésére, de semmi bántó probléma nem volt.
Azt már láttam, hogy az ajtónyitó gombot lassan cserélni kell a bal oldalon, mert eléggé rapszodikusan működött (azóta teljesen meg is halt szegény), de kaptam rá 150 euró kedvezményt.
Volt még egy apróság, ami zavart: nem találtam rossz minőségű utat, így nem tudtam a futóművet rendesen kipróbálni. Ez mondjuk bizakodással is eltöltött, mert ha ilyen utak vannak itt a környéken, akkor nagy baj nem lehet. Végül 4350 euróért megvettem az autót. A kereskedés német tulajdonosa rendkívül korrekt volt, mindenben segített.
Azt tanácsolta, hogy ne menjek be Berlinbe papírokat intézni, mert soha nem fogok végezni, hanem 20 kilométerre van egy falu, ahol a hivatalban mindent megcsinálnak azonnal. Csak sietni kellene, mert 12-kor zárnak. Elindultunk a szerelőjével,
odaértünk 11.59-re, mindenféle szájhúzás nélkül fogadtak,
28 perc múlva a kezemben volt az ideiglenes rendszám, a nevemre írt forgalmi, a biztosítás, minden. Ezt tessék itthon megcsinálni!
Berlin belvárosa felé autózva elégedett voltam. Az autó kényelmes volt, a rosszabb minőségű utakon sem volt semmi olyan zaj, ami zavart volna, készültem arra, hogy jól megérdemelt ebédemet elfogyasszam. Lazulás volt aznap, alighanem megérdemelten.
Eseménytelen volt a hazaút, egy két furcsa hangtól eltekintve, de ezek az utastérből jöttek, nem a futóműből. A borzalmas minőségű cseh autópálya sem volt hatással az autóra, itt nyugodtam meg teljesen. Ahogy sejthető volt,
itthon jött a neheze, a honosítás, ami szerteágazó, mint egy pók hálója.
Először is el kellett menni a közlekedési hatósághoz, ráadásul gyorsan, hiszen a német ideiglenes rendszámom csak öt napra szólt, utána igen macerásan mozgatható az autó (igaz, vállalkozók sora kölcsönöz illegálisan próbarendszámot). Mivel az autómon friss volt a TÜV-vizsga (Technischer Überwachungs-Verein – Műszaki Ellenőrzési Egyesület), nem aggódtam, egy szemrevételezéssel, pár fotóval és 8000 forinttal gyorsan megvan a magyar műszaki. Elvileg.
Amikor elkezdtem telefonálni, mindenki azt ajánlotta, hogy legalább a mozaikos ügyintézésre keressek valakit, mert ha magam csinálom, agyvérzést kapok.
Hittem a jóakaróimnak, és nem is csalódtam a hazai viszonyokban.
Az „ügyintézőmről” nem sokat tudok, egy telefonszámot kaptam, felhívtam, mondta, hogy a Mozaik utcában vár másnap reggel. Így is lett. Váltottunk pár szót, elmondta, hogy itt nem is szabad ezzel máshogy próbálkozni, mert ha nem valami bennfentessel megy a halandó ember, akkor azonnal kiszórják, nem kötelesek ugyanis elfogadni a TÜV-vizsgát.
Ennek az igazságtartalmával nem voltam tisztában, nem is kockáztattam meg. Később próbáltam naiv ügyfélként felhívni a Közlekedési Felügyelet műszaki vizsgaállomásait, de aki ezt próbálta már, jól tudja, hogy szinte lehetetlen. Külső szakértők viszont elmondták, hogy a szemrevételezéskor bármilyen hiba miatt ugorhat a külföldi műszaki engedély, és akkor neki lehet futni egy teljes forgalomba helyezésnek, ami viszont már 46 000 forintba kerül.
Nekem az ügyintéző két óra alatt áttolta az autót a vizsgán, megkaptam a papírokat, amikkel mehettem a NAV-hoz.
Mindez 15 000 forintomba került, azaz 7 000-rel volt több, mint ha magam csináltam volna.
Az mondjuk nagyon furcsa volt, hogy az „ügyintézők” milyen viszonyban voltak a vizsgáztató szakemberekkel. Néha utasítgatták őket, néha szendvicset hoztak nekik a büféből, amolyan hátba veregetős, uram-bátyám viszonynak látszott.
Megkérdezte a végén az emberem, hogy a regadó és a rendszám ügyintézését is kiadnám-e másnak. Azt válaszoltam, hogy jól jönne a segítség, így gyorsan egy kollégájához irányított. Mint kiderült, ő és a cége hivatalosan végzi a NAV-os és az okmányirodai ügyintézést, számlát is adtak róla, és valóban gyorsak voltak. Nagyjából három óra alatt lettek meg a magyar papírok és a rendszám, és még vissza is vittek a Mozaik utcába a Scénichez. Náluk plusz 17 000 forintot hagytam.
Összesen tehát 24 000 forintot fizettem azért, hogy az autómat sikerüljön a hazahozatal utáni második munkanapon honosítani. Mindenki, akit a témáról kérdeztem azt mondta, hogy ez önerőből akár egy hét is lehetett volna, sok szívással, és esetleg a TÜV-vizsga visszavonásával, ami pedig ugye még egy rakás pénz kifizetését jelentette volna.
Persze van még egy fontos dolog. Az NKH budapesti állomásain kívül vidéken (jellemzően a megyeszékhelyeken) is lehet honosítani külföldről behozott autót. Sokan erre esküsznek, mert jóval nyugodtabb a légkör, rugalmasabb a kiszolgálás, nem jelenik meg reggel 5-kor 25 autónepper 45 autóval, szóval esély van arra, hogy gyorsan sorra kerülünk.
Az autó vételára 4 350 euró volt, mivel 312 forintért vettem az eurót, ez 1 357 200 forintot jelent. Erre jött a német átírás, rendszám, biztosítás, ami összesen 78 euró volt, vagyis 24 336 forint. Itthon a Mozaik utcában elköltöttem 15 000-et, a NAV-nál és az okmányirodában pedig összesen 265 500 forint volt a végösszeg. Ebben benne van az ügyintézés, a vámtarifaszám kiváltása, a regisztrációs adó, a vagyonszerzési illeték, a forgalmi, a rendszám, a törzskönyv, az átírás.
Az autó így 1 661 536 forintba került.
Hozzáadhatnám még nyugodtan a hannoveri vonatjegy 30 000 forintját és a repülőjegy árát, illetve a hazaút benzinköltségét is, de mivel ez nemcsak autóvásárlás volt, hanem kirándulás és barátlátogatás is, ezt most nem teszem. Jól látható, hogy ennyi pénzből itthon is lehet Scénicet venni, de a kétliteres, benzines Grand Scénic itthon ritka, a kisebb motorokkal pedig nem túl fürge jószág. Főleg akkor fehér holló, ha tíz évnél fiatalabb, megkímélt példányt keresnénk belőle.
A teljes autóvásárlási folyamatot nézve azt kell mondanom, hogy sikeres volt. Utaztam, vonatoztam 230-cal, söröztem a haverokkal (mindezt ráadásul az egyik kedvenc városomban, Berlinben), plusz rengeteg tapasztalatot szereztem. Összességében lett egy olyan autóm, amiről itthon egy szerelővel átnézetve bebizonyosodott, hogy kiváló állapotban van.
Lesz azért vele munka, jön egy ajánlott vezérműszíjcsere, javítani kell az ajtó mikrokapcsolóját, és van egy szilent, ami éppen még rendben van, de a szerelő szólt, hogy ez már mintha elkezdett volna puhulni. De még így is megérte. Viszont aki kizárólag azért hozna be autót, mert azt gondolja, hogy olcsóbban megússza, azt ki kell ábrándítanom.
Olcsóbb ugyanis ritkán lesz, legfeljebb valamivel jobb állapotú
és lelkiismeretesebben karbantartott, de ehhez is sokat kell keresni és ellenőrizni.
Aki nem dörzsölt kereskedő, csak akkor induljon el, ha a listáján legalább 3-4 autó szerepel. Rizikós itthonról leelőlegezni egy autót úgy, hogy nem látta kint élőben szakértő, de akár jó dolog is kisülhet belőle, amit kollégánk E-bay-en vásárolt kocsija bizonyít. A Ford Focus I. kombi behozataláról ebben a cikkben olvashat, és megtudja belőle azt is, milyen, ha valaki egyedül vág neki a Mozaik utcai honosításnak.