Huszonhárom éve, amikor a RAV4-gyel még csak megvillantotta magát a szabadidő-autó, vagyis a SUV kategória, a fene sem gondolta volna, hogy egy mindent elsöprő orkán lesz belőle, ami magával ragadja az egész egyterű kategóriát és keményen rendet tesz a mezei személyautók között is. Mára
amelyik gyártónak nincs divatterepjárója, lehúzhatja a rolót
- még a Porsche, a Jaguar és olasz márkánál maradva a Maserati (sőt hamarosan a Lamborghini is) beszáll a bizniszbe.
Az Alfa Romeo mostanában épp pislákoló parázsról próbálja újra lángra lobbantani a márka tüzét, hiszen a 159-es óta nem volt olyan modellje, amit észrevehető darabszámban el lehetett volna adni, azt meg, akárhogy nézzük, legalább öt éve nem gyártják már.
A sportos Giulia limuzin (itt talál róla tesztet) volt az aperitif, amivel a márka megmutatta tavaly, hogy korunk prémiummodelljeihez képest kissé fejletlen elektronika ide vagy oda, a vezethetőségre és szépségre koncentráló modell képes bárkit az ujja köré csavarni. Nem hibátlan, de
hála a hátsókerék-hajtásnak, újra van benne tűz,
és ami régóta hiánycikk volt már az olaszoknál: ígéret a tartósságra.
Csak szedánként lehet kapni, viszont a műfaj (és úgy általában a középkategória) az elhatalmasodó SUV-láz miatt (az behatárolt lehetőségeket ad), ezért aztán a véges fejlesztési pénzből nem kombira, hanem egy ötajtós, a gyár életében egyébként első szabadidő-autóra koncentráltak, ami a Stelvio lett.
Szerencsére a SUV-ra is igaz, hogy minőségben nagyságrendeket ugrottak előre az elődökhöz képest. Szépen varrt bőr, jó tapintású fa, finoman klattyanó gombok és légrostélyok – ezek eddig nem voltak a gyár erősségei. Ha mindenképpen kukacoskodni akarok, találok a hátsó térben olyan műanyagot, ami ebben a környezetben gagyinak számít, és nem is áll párhuzamosan az illesztésnél, de inkább örüljünk együtt: végre valaki meglépte, hogy
a kijelző nem egy műszerfalból kikandikáló tablet,
hanem bele van olvasztva a középkonzolba.
Az örömünket sajnos hamar oszlatja, hogy a BMW ügyetlen koppintásának tűnő váltókart rükvercbe húzva olyan kicsi és rossz minőségű képet ad a tolatókamera, ami megmosolyogtatja az embert, de nagyon gyanús, hogy ezeket a ráncfelvarráskor lecserélik majd.
Szerintem a Giuliával nem sikerült a 159-es kortalan formájának nagyságát utolérni, csak megközelíteni - félek, hamar meg fog kopni a fénye.
Mivel a Stelvio a Giulia vonalait gondolja tovább XL méretben,
hasonló problémákkal küzdhet majd pár év múlva, de nálam a legszebb mai SUV címet mindenképp elnyeri. Nagyon érzik délen, miként kell húzni a vonalakat, hogy a végén egy könnyed formát kapjunk, legyen szó bármekkora testről, de ez önmagában kevés lenne a sikerhez.
Ha az első kerekek mögé tolt blokkot nézzük, máris elárulja magát, hogy nagyon komolyan vették a mérnökök, mit szeretnének a benzinvérűek: sportos személyautót, a Giulia székeihez képest 19 centivel magasabban ülve is. Nem érdekli őket a súly, meg holmi magasság, vagy úgy egyáltalán a fizika törvényei. Azért vannak a mérnökök, hogy megoldják, nem?
Hát megoldották.
A kardántengely szénszálból készült,
míg a motorok blokkja, a felfüggesztés elemei, a motorházfedél, az első sárvédők, az ajtók és a csomagtérfedél alumínium. Ezeknek köszönhetően az 1660 kilót csak az avatatlan fülek hallják soknak, valójában a kategóriájában bő 150 kilóval vág alá a BMW X3-asnak vagy a Porsche Macannak, ami azért nem kevés.
Kezdetben kétféle motorral és háromféle teljesítménnyel kapható. A benzines 280 lóerejét és 400 Nm nyomatékát egy kétliteres, sornégyes turbómotor adja, ami bárhol képes vadul megindítani az autót. Piszkosul tapad, és ha az 5,7-es 100km/h-ra gyorsulást nehéz is elhinnem, valahol a közelében lehet mindenképp.
Muszáj megemlékezni arról, hogy az új motorblokk orgánuma messze elmarad a híres V6-os elődtől, sőt, valójában alig szűrődik belőle be valami, cserébe
a fogyasztás terén nagy előrelépéseket ígér.
Mivel mi hegyi szerpentinen kergettük a gumik tapadáshatáráig, erről most nem nyilatkoznék, de ígérem, ha tesztautóként megkapjuk, részletesen beszámolunk majd róla.
A 2,2 literes dízel 180 és 210 lóerős teljesítménnyel kapható, 1750-es fordulatnál ébredő súlyos 470 Nm-rel megspékelve. Inkább hagyjuk a 6,6 másodperces gyorsulási adatot a fotelből számokkal kardozóknak, valójában szinte ugyanarra a dinamikára képes, mint a benzines társa. A fogyasztása pedig a nevetséges 7 liter környékén volt faluk között poroszkálva, ami egy 9 literes városit sejtet.
Minden modell kizárólag nyolcsebességes automata váltóval kapható, illetve a Q4 nevű hajtáslánccal, ami alapvetően a hátsó kereket hajtja (ez sem mindennapos ám!), de
tapadásvesztés esetén akár 50%-ig képes az elsőkre terhelni.
Elöl kettős lengőkaros, hátul az Alfa által szabadalmaztatott négy és fél lengőkaros szerkezete segíti az úton tartani a Stelviót, ráadásul nem is akárhogy.
Úgy táncoltatja át 20 colos kerekein a 4,7 méternyi míves formába öntött gardróbszekrényt a kanyarokon, hogy percek múlva eszmélünk fel, a szerpentin nem autópálya, még ha a tempónk könnyen akkora is. Az autó merev, nem nyiszog, nem zörög, és még csak dőlni sem hajlandó. Hiába a magas építés, ami súlyt nem sikerült kidobálniuk, azt lentre és a tömegközéppontba csoportosították.
Pont, mint egy sportautónál, csak itt négy felnőtt, ha nem is fejedelemi térben fog dúskálni, de kényelmesen elfér. A csomagjaikat 525 literes üreg nyeli el, ami ha nem elég, minden hátsó ülést egyesével tudunk dönteni. Figyelemből nem volt hiány,
a csomagtérajtó nyolc különböző nyitási magasságra állítható be,
gondoltak az alacsony plafonnal rendelkező garázstulajokra is. Adaptív gátlóra is futotta, de aki lágyan kivasalt úthibákra számít, itt rossz helyen kopogtat.
Csemegézve a kategóriatársak között, a Porsche Macanja egy teljesen eltérő, németesen tökélyre csiszolt minőséget és vezethetőséget ad, de ezzel együtt más árkategória is, ha ki akarjuk gurítani a szalonból, és nem csak a belépő listaárakat vetjük össze. Az Audi Q5 annyira kimért és távolságtartó, hogy aki arra vágyik, úgysem a kevéssé tökéletes, viszont tüzes Alfára fog szemet vetni. Inkább a BMW X3, és főleg a Jaguar F-Pace vevőit veszi célba, ami az árán is érződik.
Feltámadni ennél jobb modellel aligha lehetne a gyárnak, minden remény megvan rá, hogy beváltsa az ígéreteket. Hogy a jelvényt erősen fetisizáló hazánkban
hányan szavaznak meg 15,6 millió forintot egy Alfának
(ennyibe kerül a gazdagon felszerelt, 280 lóerős benzines Open Edition széria), arra talán sokan sejtjük a választ, de remélem, csalódni fogok, és új színt visz a SUV-utcaképbe.
Apropó, színek. Már csak egy kívánságom maradt: ha emellett döntenek, pirosban vegyék, a fehéret és feketét hagyják meg a sótlan németeknek. Aki sokallja a bevezető széria árát és fogyasztását, választhatja a cégautó-kompatibilis, szerényebb felszereltséggel is elérhető, összkerékhajtással 13,2 milliótól kapható dízeleket is - ami szintén nem két fillér egy Alfáért, de az egyediségnek ára van.