Első regényének megjelenése óta a jamaikai anyától és brit apától származó fiatal Zadie Smith a legfiatalabb írógeneráció ügyeletes multikulti szerzője. Fehér fogak című regénye üstökösként repítette az akkor 24 éves lányt nemcsak az irodalmi élet élbolyába, hanem a kötelező olvasmányok listájára is. Feltűnése igazi szenzáció volt: a pletyka szerint még íródó regényének jogait kb. 86 millió forintnak megfelelő összegért vette meg előre egy kiadó. Ekkor Zadie 21 éves volt, és a kötetből csak 80 oldal volt kész.
Második regényét, a 2002-es Autogram Ember-t inkább csak visszafogott hümmögés fogadta, de három évvel később A szépségről visszaröpítette íróját oda, ahova az ünnepelt debütáló regényjuttatta. A csinos Zadie ezzel a kötettel bizonyította, hogy szemtelenül fiatal kora ellenére megérdemelten áll Salman Rushdie mellett a brit irodalom dísztribünjén. Komoly esélyese is volt egyébként a 2005-ös Booker-díjnak (John Banville vitte el végül A tenger című regényével).
Pedig Zadie Smith csak azt csinálta, amit a legjobban tud: a mai nagyvárosok széttartó mikrovilágait úgy gyúrta egy könyvbe, ahogy azok a valóságban is egymás szomszédaiként léteznek. Ahogy első regényében is hallottunk raggasztáni (afrikai-indiai) szlenget, láttunk oldalkocsis motorkerékpáron Jehova Tanúi-gyűlésre száguldó 84 éves jamaikai asszonyt vagy ír biliárdklubot, amit arabok futtatnak, úgy ebben az új könyvben is észrevétlenül pottyanunk a multikulti levesbe.
A különbség, hogy ezúttal a történet nem Londonban, hanem Boston külvárosában játszódik. Két család körül szövődik a cselekmény: egy hatalmas szívű és fenekű floridai fekete asszony és férje, a liberális, sznob fehér brit egyetemi tanár az egyik oldalon, és egy kőkonzervatív, mélyen hívő keresztény fekete család a másik oldalon. Ebből még ne gondoljuk, hogy az írónő a briteket és az amerikaiakat állítja szembe, esetleg a feketéket és a fehéreket, szó sincs róla. Igaziból még a konzervatívokat és a liberálisokat sem.
Mert a bőrszín, vallás vagy ideológia látszatkülönbség a mai világban, az igazi szakadék a tanult, jó körökben mozgó egyetemi emberek és az utca népe között húzódik. Vagy inkább a bizonytalanságuk miatt szexuális kalandokba menekülő, tragikomikus, öregedő pasasok és állhatatos feleségeik között...?
A regényben több szinten örvénylenek a konfliktusok, és mi választhatunk, melyik rétegét tartjuk legfontosabbnak, melyik fog meg minket leginkább. Levi, a legfiatalabb fiú, aki haiti forradalmár srácokkal barátkozva érthetetlenné torzítja középosztálybeli beszédét, örökösen hiphopot hallgat, és hazudik arról, hol lakik, hogy feketébb legyen annál, amilyen? Vagy Monty, a szigorú feketebőrű egyetemi tanár, aki a pozitív diszkrimináció, a szegények és a feketék támogatása ellen kampányol? Esetleg Howard, az érzelmileg és szakmailag teljesen impotens Rembrandt-tudós, aki annyira cinikus, hogy nem tudja élvezni az életét, viszont a lehető leglehetetlenebb nőkkel csalja vidám, isteni feleségét, Kikit?
Zadie Smith a női alkotóknak kiosztott, tekintélyes Orange-díj átadásán 2006-ban |
Házasság, identitás, beilleszkedés, kaotikus etnikai viszonyok, lázadó vagy éppen számító fiatalság és frusztrált öregek, sznob értelmiség és utcai költők - Smith húsbavágó és nagyon mai szorongásainkról humoros és őszinte tablót fest. Ez A szépségről két nagy értéke: a szereplők problémái ijesztően valóságosak, de minden nyomasztó gond ellenére a regény maga vidám és optimista.
Kis türelem kell hozzá ugyan, egy ideig idegenül hat az a szűknek ható egyetemi közeg, ahol a regény egy része játszódik. A könyv a közepe felé kezdi beszippantani olvasóját, körülbelül ott, ahol felbukkan a Tupac-idézet az aszfaltból kinövő rózsákról, hogy a végén megdöbbenve üljünk Rembrandt egyik felismerhetetlenségig felnagyított képének részlete előtt, és töprengjünk a mitikus finálén.
Ezt a képet bámulja Howard a regény végén megigézve (Rembrandt van Rijn: A fürdőző, 1654, National Gallery, London) | Nézd meg egészben! |
A szépségről életteli karakterei és mai története mellett tisztelgő játék is egy igazi brit klasszikussal: a történet ugyanis E. M. Forster Howard's End-jének modern újraírása. (A történetet James Ivory azonos című, háromszoros Oscar-díjas filmjéből ismerhetjük, amelyben aranyszobrocskát érdemelt ki alakításáért többek között Emma Thompson, de a stáblista emellett is impozáns: Anthony Hopkins, Helena Bonham-Carter és Vanessa Redgrave tűntek fel a filmben.)
Az 1992-ben készült film trailere |
A regénynek ez a rétege ugyan a magyar olvasók számára nem jelent túl sokat, de az angoloknak ez körülbelül olyan, mintha nálunk valaki egy Jókai-regényt gondolna át XXI. századi szemmel. Zadie Smith száz évvel később alkalmazta ugyanazt a módszert, mint Forster: a Howards End múlt század fordulóján játszódó története szintén két család életén keresztül mutatja be a kor társadalmát. A fiatal angol írónő illő tisztelettel nyúlt Forster művéhez (annál is inkább, mert állítólag egyik kedvence), a cselekményben, illetve a figurákban lehet felfedezni hasonlóságot.
Zadie Smith az egyik legnagyobb angol irodalmi fesztiválon, a Hay-en |