A kádba kakilás úgy beég, mint 1956

Míg egy négyéves gyerek akár másfél éves korából is képes emlékeket felidézni, a felnőttek többségének a legelső emléke három és fél éves kor körülről származik. Melyek a legtipikusabbak, és miért felejtjük el felnőttkorra a hároméves kor előtti emlékeinket? 

"1956 van, anyám a karján tart, a harmadik emeleti ablakból nézzük a Bartók Béla úton vonuló tankokat. Anyám nagyon fél. Ez a legkorábbi emlékem hároméves koromból, nagyon éles" - írta egyik kollégánk a körkérdésünkre.

A legtöbb felnőttnek a legkorábbi emléke a három és fél éves kor körüli időszakból származik, amit csak az 1956-hoz hasonló drámai élmények szoktak felülírni. A jelenséget a pszichológia gyermekkori amnéziának nevezi. A kutatások szerint az amnézia fokozatosan alakul ki: míg egy hét-nyolc éves gyerek még képes két-három éves kora közötti eseményeket felidézni, a 10-11 évesek első emléke már jellemzően hároméves kor utáni.

A szórás azonban nagy: a felnőttek egy kis csoportja két év körüli élményeket is fel tud idézni, akadnak viszont olyanok, akiknek csak ötéves kor utániak a legkorábbi emlékeik. Jellemző, hogy azon keveseknél, akiknél van hároméves kor előtti emlék, a témák nagyon hasonlóak: kórházi tartózkodás, költözés, valamint testvérszületés. Ezt támasztja alá két kollegánk legkorábbi emléke is.

"Másfél éves koromban műtöttek sérvvel, megvan, ahogy visznek be a műtőbe, egy szál törülközőben" - írta egyikük. "Emlékszem, hogy megnéztük az új lakótelepi lakást, és belemásztam az üres beépített szekrény aljába, onnan néztem kifelé. 1975 nyarán költözhettünk, két- és hároméves korom között. Az a kép él bennem, hogy üres a lakás, a szekrény is, és én nézek ki az aljából, miközben a kisszoba úszik a nyári fényben" - így a másikuk.

Hova tűnnek a legkorábbi emlékek?

A gyermekkori amnéziára több magyarázat is született. A neurobiológiai megközelítés az agy hosszú távú memóriáért felelős területének, a hippokampusznak a lassú érésével magyarázza a jelenséget. Egy kétéves gyerek néhány hétig még emlékszik arra, hogy milyen élmények érték nyáron a Balatonnál, ám hónapokkal később már nagy valószínűséggel nem tudja felidézni őket. Ez a szülő számára frusztráló lehet, de természetes és szükségszerű, hiszen a gyermek hippokampusza ebben a korban még fejlődik.

Egy friss kanadai kutatás szerint elképzelhető, hogy valójában ezek a korai emlékek is a hippokampuszba kerülnek, ám hiányzik az útvonal, amelynek segítségével eljuthatnánk hozzájuk. A legegyszerűbben ezt úgy képzelhetjük el, mintha lenne egy kisméretű szobánk, amely gyors ütemben óriási raktárrá növekszik, és a bővülés sebessége olyan nagy, hogy képtelenség az iramot tartani, nem tudunk mindent kategorizálni, a megfelelő dobozba tenni, így lesz egy csomó doboz, amelyekbe csak úgy be vannak ömlesztve a tárgyak, anélkül, hogy fogalmunk lenne róla, hogy mik is vannak bennük.

A kanadai kutatók szerint a hippokampusz esetében kora gyerekkorban rövid idő alatt nagyszámú új idegsejt kapcsolódik be a már meglévő idegsejthálózatba - az átstrukturálás során pedig az agy nyomát veszti a korai emlékekhez vezető útvonalaknak. Hároméves kor után a hippokampusz fejlődése lassul, és elménk már jobban tudja követni az emlékek tárolását, valamint az élmények előhívása is könnyebben megy.

Agydaganatban szenvedő gyerekek szintén alátámasztják a kísérlet eredményeit. Ezek a gyerekek ugyanis olyan gyógyszert szednek, amelynek a mellékhatásaként lassul az agyban az idegsejtek termelődése. Ennek következményeként a gyerekek sokkal tovább emlékeznek korai emlékekre, mint kortársaik.

A nyugati kultúrában egyébként 11 éves kor körül, keleten egy-két évvel később stabilizálódik a kora gyerekkori emlékezet: azaz, ami a gyereknek ebben a korban a legkorábbi emléke, az megmarad felnőttkorára is.

Emlékezni fog-e felnőttkorában ez a kisgyerek Ferenc pápa puszijára? Forrás: AFPTiziana Fabi

Fotószerű felvillanások

A kora gyerekkori emlékek elvesztésének másik magyarázata az én, az éntudat (szakszóval a kognitív szelf) fejletlensége, márpedig amíg nincs éntudat, az emlék sem lehet saját. Ugyancsak megnehezíti a kicsiknél az emlékek eltárolását a beszéd hiánya. Nyelv nélkül ugyanis valószínűleg nem tudunk komplex, részletgazdag emlékeket, történeteket tárolni, a beszéd nélküli időszakban csak felvillanó képek, érzelmek raktározódnak el.

Általános az is, hogy inkább emlékszünk személyes élményekre, mint a környezetünk történéseire. "A három első emlékem - írta kollégánk - körülbelül hároméves korból: 1. rózsahimlős vagyok, 2. bekakálok a kádban, 3. bátyámat várom az iskolabusz megállójában a moszkvai télben, az egész arcomat betakaró sapkában."

Az első emlékek is kultúrafüggőek

A kutatások azt is feltárták, hogy a legkorábbi emlékek kultúrafüggők. A nyugati ember első emléke korábbi, mint a keletieké, átlagosan hat hónappal. Ennek hátterében az eltérő nevelési stílus állhat, az, hogy egy nyugati anya többet beszél a gyerekhez, és jellemzően részletesebben, alaposabban oszt meg vele mindent.

Ezzel függhet össze az is, hogy egy kutatás eredményei szerint a kanadaiak több korai emléket tudnak felidézni, mint a kínaiak. A szakemberek ezért a szülőknek azt ajánlják, ha szeretnék, hogy a gyerek minél több dologra emlékezzen majd felnőttként, beszéljenek hozzá sokat, és minél részletesebben, minél alaposabban magyarázzanak el neki mindent, mutassanak rá az okokra, következményekre, helyezzék el számára az eseményt tágabb kontextusban is.

Érdekesség, hogy Nyugaton általában a nőknek korábbiak az első emlékeik, Kínában viszont ez pont fordított, aminek az oka valószínűleg az, hogy a kínai társadalomban a fiúgyermek nagyobb figyelmet kap.

Végül egy emlék, amely már nem egyszerű kép, hanem komplex történet. Mások elmesélései, a részletek későbbi megismerése révén egy korai emlékkép gyakran vicces történetté alakulva él bennünk felnőttkorunkban.

"Nagymamámékkal együtt élt egy idős testvérpár, Berta néni és Lujza néni. Monarchiabeli hölgyek, németes akcentussal beszélték a magyart. Amikor én születtem - 1969 - már csak Lujza néni élt, ő is kilencven felett járt.

Egyszer, amikor bóklásztam a nagy, múlt századi polgári házban, Lujza néni szobájához tévedtem. Lujza néni észrevesz, és mosolyogva, kedvesen invitál. Valamiért csak a küszöbig megyek. Azt mondja Lujza néni, látja ám, hogy nekem nincsenek fogaim, neki viszont van sok, ad nekem szívesen egy párat. Az ajtó mellett jobb oldalt van egy kis komód, Lujza néni kihúzza a fiókot, és kivesz belőle egy kis, barna papírdobozt. Leveszi a fedelét, és elém tartja, hogy válasszak magamnak fogakat. A papírdobozban erősen elszíneződött, sárgásbarna fogak vannak (az ő fogai, ott gyűjtötte, ami kihullott). Én kotorászni kezdek a fogak között, Lujza néni kedvesen mosolyog, aztán az utolsó pillanatban megjelenik a hátam mögött a nagymamám, és felkap. Azt mondja Lujza néninek, hogy nagyon köszönjük, de Zsoltinak nem kellenek fogak, mert lesz neki sajátja hamarosan.

Azért biztos, hogy a sztori 3 éves korom előtt zajlódott, mert amikor kipotyogtak a tejfogaim, Lujza néni már meghalt."