Persze nagyjából tudtuk, mire számítsunk, amikor beültünk a moziba: az az ember, aki a Sorstalanság-ból Schindler listája 2-t csinált a vásznon, az elszalasztott szerelem szentimentális feldolgozásra magát sokkal inkább kínáló témájából (Susan Minot saját regényéből Az órák szerzőjének, Michael Cunninghamnek a segítségével írta a forgatókönyvet) nyilván minimum Üvöltő szelek-et kanyarít.
A történet - az érzés - néhány sallangként ráaggatott mellékszálat leszámítva nagyon egyszerű: egy Ann nevű idős nő (Vanessa Redgrave) a halálos ágyán felidézi egy röpke, igazán sosem beteljesült szerelem emlékét, amihez súlyos lelkifurdalás, egy barát halálának terhe is tapad. A "mi lett volna, ha...?" alattomosan felbukkanó kérdése mindenkit megkínoz egyszer-egyszer, de Koltai Lajos pont ettől a kellemetlen gyomorszorítástól kíméli meg óvó atyaként a nézőit azzal, hogy részben Pados Gyula operatőr giccsbe hajlóan megkomponált képeinek, részben néhány otrombán túlírt, érzelgős mondatnak a segítségével eltávolítja tőlünk a realitást, és emlékeztet minket arra, hogy ez csak egy film, amiben játsszák, hogy szenvednek.
Ann delíriumos állapotban fetreng az átizzadt lepedők közt (mit beszélek, ebben a filmben egyetlen verejtékcseppecske, annyi nem sok sincs) és összefüggéstelennek tűnő szavakat mormol, amiket két felnőtt lánya (Natasha Richardson és Toni Collette) próbál megfejteni. Ann megelevenedő emlékeiből vissza-visszatérünk ide a jelenbe, és Redgrave-nek nincs könnyű dolga: egy félig öntudatlan embert kell játszania (hogy mit érez, az nem Redgrave arcára van írva, hanem a visszaemlékezésekben jelenik meg), aki csak annyi időre hagyja el az ágyát, amíg képzeletben - Süsü a sárkány érzelmi világának szintjét megütve - megkerget egy pillangót.
Meryl Streep és Vanessa Redgrave az Este című filmben |
A film legerősebb pillanatai azok, amikor a fiatal Ann, akit a remek Claire Danes alakít, és jó barátja, Buddy (Hugh Dancy) ellentmondásos, intenzív kapcsolatába nyerünk betekintést, ezek igaziak annyira, hogy átélhetően megidézik a kamaszkori barátságok-szerelmek abban a pillanatban véresen komolyan vett, később sokszor elnézően megmosolygott vad hullámzásait. A szerelmi szál - Ann fellángoló vonzalmának tárgyát Patrick Wilson alakítja, aki minden bizonnyal az arckifejezéseket teljesen mellőző színészi játékstílus kidolgozásán fáradozik, egész szép sikerrel - önmagában sokkal kevésbé érdekes, mint a három fiatal közös dinamikája, és amikor "visszakapcsolunk" a jelenbe, sajnáljuk őket otthagyni a zavarodott öregasszony kedvéért. A leggyengébb láncszem viszont Meryl Streep és a lánya, Mamie Gummer, akik ugyanazt a figurát, Ann legjobb barátnőjét játsszák fiatalon és idősen. Gummer teljesen hiteltelen, semmilyen érzést nem képes átadni (ebből a szempontból tényleg jobban illene Wilson figurájához, akibe szerelmes, mint az életteli Ann), a film végén egy röpke, teljesen redundáns jelenet erejéig feltűnő szegény Streepnek pedig a legnyálasabb mondatokat adták a szájába ("Titokzatos lények vagyunk, nem igaz?"), amikkel még komikusba hajló öreg-maszkja mögött megbújva sem tudott mit kezdeni.
Toni Collette figurájának a saját pasija körüli tipródása a könyvben talán jobban átérezhető volt, a vászonra kifeszítve viszont túlságosan iskolás párhuzamba rendeződik az Ann öregkori megbánásából leszűrt konzekvenciákkal - pedig ha kicsit kevésbé vastag ecsetvonásokkal rajzolták volna meg, ez is működhetne. Az egész filmnek ez a fő gyengesége: mintha túl komolyan vették volna magukat az alkotók és ugyanerre kényszerítették volna a színészeket is - ennyi műmosolyt egy filmben én még nem láttam -, egy kis könnyedséggel, lazasággal, öniróniával sokkal megkapóbbá lehetett volna varázsolni a végeredményt. Koltai természetétől azonban ez úgy tűnik, teljesen idegen, egyre csak húzatja a vonósokkal az aláfestő zenét, egyre csak festeti Padossal a naplementéket, olyan svunggal mesél, hogy az ellenkezőjébe fordul a szándék, és a túlzott erőlködéstől kiürülnek az érzelmesnek szánt pillanatok.
Natasha Richardson és Toni Collette az Este című filmben |
Hosszasan lehet a film hibáit sorolni, de részben éppen azért, mert nem értéktelen, az izgalmas érzelmi magban és a rengeteg tehetséges színésznő jelenlétében egy látványosan elszalasztott lehetőség rejlik. Az Este elérhette volna a szintén a női lélek útvesztőiben bolyongó Az órák érzelmi komplexitását, de Koltaiból hiányzik az a fajta életszerűséget teremtő könnyedség, amely Stephen Daldry munkáira oly jellemző. Egy kicsit kevesebb Bronte, egy kicsit több Daldry jót tett volna ennek a filmnek.
Bujdosó Bori