Chaplin halott, és amúgy is rossz festő volt

Sasha Brüno Cohen személyében korunk egyik legnagyobb komikusa nőtt fel harsányan, de mégis észrevétlenül. Amiben utazik az az igazi, kőkemény, őszinteségében és látszólagos infantilizmusában kegyetlen humor, amely bár elsőre, sőt még talán másodikra is öncélú matyizásnak tűnik, de jobban mélyére ásva nem elvetendő tanulságokkal szolgál. Készüljünk fel a biztos, bebetonozott szellemi kapaszkodók nélküli humorra, cserébe feltárul előttünk a dolgok valódi és eredendő abszurditása.

Nehéz dolga van az álrecenzornak, amikor egy olyan filmről kell bizonygatnia, hogy de igenis, vicces, amelyről már a világ összes tiszta elméjű és jó ízlésű kritikusa egységfrontba tömörülve vegyileg kimutatta, hogy nem vicces, másrészről, amelytől világszerte komplett vetítőteremnyi nézők vinnyogva pusztulnak el - beleértve magát a recenzort is. A társadalmi, szakmai, szerkesztőségi, erkölcsi, művészi és jóízlésbeli nyomást észlelve, ezúton deklarálom, hogy nem tudok, és nem is akarok az elvárásoknak megfelelni. Bűnös vagyok, mert lealjasult és alpári módon végigröhögtem egy ordenáré módon humortalan, tiszteletlen és tisztességtelen filmet. Ezért az alkalmi recenzori megbízatást el sem fogadva, a filmesztétára dizájnolt kordzakót panyókára vetve, inkább a jelenség, konkrétan a "publikus humor posztmodern korba érése" kapcsán írom a bevállalt flekket.

De előtte pár szó Sasha Baron Cohenról, és az ő zsenijéről, a legvégsőkön túl fokozott feszültség-, és a mindezt megalapozó szituációteremtésre való képességéről. Az általa kialakított, gyermetegségig redukált alaphelyzetek, illetve az ezekből egy-két szóval és mondattal abszurdig csavart, mindenkor spontánnak tűnő dramaturgia mutatja meg legjobban a humor alaptermészetét, és azt, hogy ő ennek a natív értője és beszélője. Pontosan tudja, hogy a nevetéshez feszültség kell, a feszültséget pedig kontextusok, denotációk és konnotációk súrlódása kelti. Nagyobb súrlódás, nagyobb feszültség; Cohen nem fél ennek az elvnek bármit és bárkit alárendelni.

Végy egy, az évszázadok során nagyon finom felületűre csiszolódott, a nyugati társadalmakban jelentéstartalmak kusza hálózatával terhelt szociokulturális témát (feminizmus, segélyezés, bevándorlás, divat, politika, stb.) jelképező és fedő helyzetet, majd tolj végig rajta egy látszólag naiv, ősi, primitív, altesti kommunikációval operáló, érdes és durva felületű figurát (aki mindig kész más szociokulturális topikot belekeverni az alaphelyzetbe), a többit bízd a nézőre. A befogadó, pedig, vagy csak egy affektáló buzit lát a vásznon, akin jót lehet röhögni, esetleg egy másik emberen ülve a társadalmi felelősségről beszélő hírességet, vagy netán (és remélhetőleg ezek vannak egyre többen) a mexikói illegális bevándorlók nyomorát kihasználó, ám a felszínen az emberi méltóságot és tisztességet hirdető amerikai sikergyár egyik példányán keresztül a nagytotál abszurditását látja, és aki az átérzett kínt instant röhögéssel kénytelen oldani.

Sacha Baron Cohen mint Brüno Berlinben

Mellékszál: Cohen esetében nem a sztori, hanem a szituáció az alapegység, ennek megfelelően szikladarabokkal teliszórt tévúton botladozik, aki történetet kér számon tőle. A cselekményvezetés éppen csak a következő helyzet megteremtéséhez épphogy szükséges módon jelenik meg, de huszadrangú a cél szempontjából, ahogy a szintén számon kért szimpátia hiánya is az. Cohen nem Chaplin, nem akar szimpatikus csavargó, pláne nem szimpatikus buzi, vagy szimpatikus messzirőljött lenni. Sőt, gyaníthatóan úgy gondolja, hogy a szimpátia, a főszereplővel való azonosulás csak megnehezíti, torzítja az adott helyzetre való pontos rálátást.

A témaválasztás kérdésével eljutottunk a lényeghez, és a South Park-ot jegyző Trey Parker és Matt Stone által sikerre vitt áttöréshez, paradigmaváltáshoz. A posztmodern, és a benne fogant relativizmus már jó ideje elburjánzott a közgondolkodásban, de - talán pont a relativizmusnak köszönhetően - a köz előtt megjelenő humorban máig erősen tartotta magát a nézet: azért bármiből már mégse lehessen viccet csinálni. Éhezés, szegénység, vallások, háborúk, népirtások, diktatúrák, terrorizmus, kissebségek elnyomása, stb., mindezek nem azok a témák, amelyek a felhőtlen szórakozás alapjául szolgálhattak, eddig. A nóvum, hogy ahogy a spiritualitás, úgy az emberi sötétség, kegyetlenség és nyomor is az emberi alaptermészet részei, amelyeken keresztül ugyanúgy lehet magán az emberen röhögni, mint bármi máson keresztül. Míg azonban a South Park esetében, lévén animációról van szó, igen könnyű dolguk van az alkotóknak bármilyen szituáció kitalálásában és kivitelezésében, addig Cohennek már korántsem annyira triviális a dolga, ha egy híresség, vagy, a főkarakter egy bizonyos ismertségi szintjének elérése után, bárki aktív részvételével akar megvalósítani egy helyzetet. Ez külön zsenialitását mutatja, hogy a korábbi média-megjelenések ellenére is tudott még újabb és újabb részvevőket bevonni.

Sacha Baron Cohen mint Brüno Sydneyben

Pár évtizeddel korábban még egyértelmű erkölcsi és vallási kapaszkodók, korlátok nyújtottak biztos pontokat a humorgyártáshoz és a dekódoláshoz, ezek szép lassan lebomlanak, és új szabályok veszik át a helyüket. Nincsenek biztos pontok, bármin röhöghetsz. Bármin röhögsz, úgyis magadon röhögsz. Nem azzal tisztelsz másokat és magadat, hogy nem röhögsz rajtuk keresztül magadon. Nem az az őszinteség, ha csak komor és átható tekintettel tudsz önmagaddal szembe nézni. Te is értelmetlen, ad absurdum rossz dolgokat teszel, te is hülyeségeket mondasz, te is baromságokon gondolkodsz, te is fogalom nélkül létezel. Csak mindezek együttes felvállalásával és betartásával lehetsz hiteles. (Amely hitelességet persze Cohen ott csorbítja magán, amikor úgymond kegyeleti, pontosabb kifejezéssel, bevétel-optimalizálási okokból kivágja a LaToya Jacksonnal felvett jelenetet...)

Miért fontos mindez? Miért fontos a látszólag öncélú, mindentleszaró, tabudöntögető, hülyegyerek poénkodás? Miért fontos hogy Parker, Stone és Cohen minél több követőre találjon? Azért mert remélhetőleg minél többünknek megmutatják, hogy mindenen, de legfőképpen társadalmunkon, szűkebb környezetünkön és magunkon, atomi-személyünkön is lehet, sőt, kell is röhögni. Remélhetőleg minél többünknek megmutatják a bennünk rejlő képességet a magunk és környezetünk által keltett feszültségek adekvát röhögéssel történő levezetésére. Minél több embernek megmutatják, hogy nem feltétlenül székdobálás és habzószájú üvöltés az egyetlen és helyes válasz egy olyan abszurd helyzet által okozott feszültség feloldására, mint például egy ketrecharcos showban megjelenő, és közösülés előkészítési fázisába lépő homár-pár. Minél többünket rávezetnek a vásznon keresztül, hogy ne feltétlenül csak a vásznon keresztül, hanem a való világban is észrevegyük a lét abszurditását.