Groó Diana: A magyar társadalom zéróra vizsgázott

Groó Diana Vespa című második nagyjátékfilmje egy vidéki, roma kisfiúról szól, aki csokipapíron nyer egy robogót, és elindul Budapestre, hogy átvegye nyereményét és megkeresse az apukáját. A rendezőnővel beszélgettünk arról, hogy van-e olyan közönség, amelyik nem látja a főhős színét, hogy miért nem lehet egy roma kisfiúról felhőtlen filmet csinálni, és hogy miért nem cigányoznak a filmben. Groó elmesélte azt is, hogy szerinte miben fejlődött a Csoda Krakkóban óta, hogy kinek mutatja meg a forgatókönyvet, amin dolgozik, és kiderült az is, hogy Szabó Simon a legijesztőbb ember a világon.

- Kezdettől roma főhőse volt a filmnek?

- Igen. A Schulze Éva forgatókönyvíró-osztályában nemrég végzett Szabó Iván találta ki a film alapsztoriját: írt egy egyoldalas szinopszist egy Lali nevű, vidéken lakó roma kisfiúról, aki felmegy Pestre, és mindenféle kalandba keveredik. Az apamotívum akkor még egyáltalán nem szerepelt benne, egy egyszerű, vidám road movie-nak indult, amiben a robogó is csak véletlenül tört össze egy baleset miatt. Picit Fargósra is akartuk venni a dolgot.

- Hogyan változott a forgatókönyv fejlesztése során a film hangulata?

- Úgy éreztem, hogy nagyon óvatosnak kell lennem, mert nekem bármekkora is az empátiám innen Budapestről, nem tudom, hogy egy telepen hogyan zajlanak egy tizenkét éves kisfiú mindennapjai. Ezért elsődlegesnek tartottam, hogy ezt a fiút tényleg megtaláljuk, ennyi realitásalapot mindenképpen akartam. Az asszisztensem szentesi és jól ismeri a szentesi telepet, javasolta, hogy ott kezdjük a szereplőválogatást. Bevontuk a cigányvajdát, aki rögtön összeverbuvált nekünk húsz-harminc gyereket a művelődési házba. Ott sorakoztak, és Tóth Sanyi bejött 1-es sorszámmal. Teljesen elájultam tőle, de ott állt a többi húsz gyerek, úgyhogy lelkiismeretesen lenyomtuk az egészet. Aztán hazajöttünk, megnéztük a vele készült interjút, ami egyértelműen azt sugallta, hogy ebben a gyerekben nagyon sok van. A szimpátiámra hagyatkoztam, és úgy éreztem, hogy ezzel az érzékenységgel, ezzel a tekintettel nagyon sok mindent tudok kezdeni. Nem hittem el, hogy ennyire szerencsés vagyok, úgyhogy utána még elmentünk Somogyba, Nógrádba, míg úgy a kétszázadiknál szóltak a kollégáim, hogy figyelj Dini, mindenkiben a Tóth Sanyit keresed, és igazuk volt.

- A casting során kaptál olyan új impulzusokat, amiket be tudtál építeni a könyvbe?

- Inkább annak volt jelentősége, hogy megismerkedtem Sanyival, visszajártam hozzá, beszélgettem vele, és néztem, hogy hogyan él. Az ő mindennapjaiból jött például a zsugázás, az, hogy kártyán nyeri a csokipapírt, az, hogy nincs vele az igazi apja, hanem nevelőapja van, hogy egyke és a mama szeme fénye. A castingon minden gyereknek feltettem a kérdést, hogy mi lenne, ha lenne egy Vespa-motorbiciklid. Sanyi volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy ráültetném az anyámat és elvinném a világ végére. Annyira szép és őszinte volt a kapcsolata az anyjával, hogy ez vezette az egészet. Még a nevelőapával való rivalizálást is az életből merítettük. Sokszor előfordult, hogy Sanyikával valamilyen élményben volt részem, és onnan szippantottuk fel a dialógokat, amik belekerültek a filmbe. A pesti rész viszont fikciósabb.

Nézd meg a Vespa készüléséről szóló werkfilmet!

- A korábbi filmjeid többségében is identitáskérdésekkel foglalkozol, itt ez az apakeresésben jelenik meg. Az nem fordult meg a fejedben, hogy a roma identitás kérdését jobban beépítsd a filmbe?

- Az Ivánnal kezdettől fogva természetesnek vettük, hogy itt egy gyerekről van szó, tökmindegy ki milyen származású, vallású. A mi történetünkben Lali kezdettől egy roma kisfiúként szerepelt. Magyarországon pedig szokatlan, hogy egy film főszereplője roma legyen, plusz a forgatókönyvírás közepén jártunk, amikor a magyar társadalom zéróra vizsgázott. Mondok egy példát: ugyan a Petőfi-verset Sanyika hozta be, de telitalálat volt: itt van egy magyar kisfiú, magyar verset szaval. Azt sem akartuk, hogy agyoncigányozzák a filmet. Noha a valóságban ez van, de sértse már az az egy is a néző fülét, ami elhangzik. Jelen van, de csak jelzésszerű, és így sorban a többivel. Úgysem lehet überelni a valóságot, és szégyenkezzen a néző, ha egy gyereknek aszerint drukkol, milyen a származása.

- A Csoda Krakkóban-hoz képest a Vespa óriási elmozdulást jelent a filmnyelv tekintetében.

- Ami nekem óriási élmény volt, és teljesen más, mint a Csoda Krakkóban vagy a kisfilmjeim, hogy a dokumentumfilmhez vissza tudtam egy kicsit kanyarodni. Nagyon szeretek dokumentumfilmet csinálni, és itt tudtam használni a dokumentarista megközelítést. A továbbiakban is ebben akarok gondolkodni. Onnantól kezdve, hogy egy amatőrkisfiú a főszereplő, akinek az élete beleépül a filmbe, teljesen másról van szó, mint ha egy színészt megkérek, hogy játsszon el egy fikciót. Ehhez nekem is muszáj volt alkalmazkodnom, hogy abban a közegben, abban a természetes élethelyzetben vegyem fel őt, ami tőle nem idegen.

Fotó: Pályi Zsófia

Groó Diana | Fotó: Pályi Zsófia

- Amiatt, hogy a film annyira közel áll Sanyi életéhez, az apakeresős sztori nem viselte meg őt érzelmileg?

- Amikor a nevelőapát játszó Nagypál Gáborral volt közös jelenetük, csak annyit mondtam Sanyinak, hogy gondolj arra, hogy milyen volt az első pillanat, amikor megláttad a nevelőapádat az anyu mellett. Nem kellett kétszer ismételni, az volt az arcán, amire emlékezett, pedig most már nagyon jól megvannak. Ez nem volt nehéz neki. Elmondom, mi volt nehéz: az a jelenet, amiben megverik. Jött a próbára Szabó Simon, ez a kopasz, kedves benga óriás, és abban a percben, hogy Sanyi meglátta, elkezdett remegni, mint a nyárfalevél. De Szabó Simon nagyon édes volt, a csillagot lehozta az égről Sanyikának, hogy ne féljen tőle.

- Szerinted Sanyi működne színészként más filmben is?

- Nagyon öntörvényű, és itt semmi olyat nem kellett neki csinálni, ami megerőltető vagy idegen számára. Nagyon jó agya van, és bizonyos keretek közt edzhető. A szereplőválogatás során találkoztunk sok olyan kissráccal, akik már végigjárták a színiiskolákat, és borzasztók voltak. Egy mondatot nem tudtak természetesen elmondani, csak Rómeó és Júlia-hangsúllyal, Sanyi viszont működik. Nem tudom, hogy egy teljesen idegen történetben hogyan működne, de szerintem jól, csak türelem kell hozzá, mert most kamaszodik!

- Van egy előzmény és folytatás nélküli, mellbevágó pillanat a filmben, amikor Lali váratlanul bekerül egy férfi puskájának a célkeresztjébe. Ez miért került bele?

- Tudatos döntés volt. Nagyon megráztak a romagyilkosságok, és ugyan ezekről nem beszélünk a filmben, de el akartam helyezni egy jelzést, hogy emlékezzünk rájuk. Sokan háborogtak, hogy egy mázos történetet csináltam, aminek köze nincs a valósághoz. Én meg azt gondolom, hogy ezektől a jelektől volt erős. És míg a szakmai közönség fele hőbörgött, hogy miért nincsenek benne a gyilkosságok, addig, amikor roma ismerőseim, barátaim nézték meg a filmet tesztvetítésen, a célkeresztnél felszisszentek, és azt kérdezték, hogy ugye nem dördül el? Én azt gondolom, hogy elég, ha mindenki tudja, hogy miről van szó. Magyarországon azt jelenti, hogy itt halomra öltek gyerekeket, globálisan pedig azt jelentheti, hogy egy gyerek mindig célpont, egy gyerek mindig ki van szolgáltatva.

Fotó: Pályi Zsófia

Groó Diana | Fotó: Pályi Zsófia

- A Vespa szerintem - akár pillanatnyi hangulattól függően is - értelmezhető, érzékelhető egy keserédes, de pozitív végkicsengésű történetként és egy kétségbeejtő filmként is. Te milyennek látod?

- Az jó, ha mindkettő benne van. Mi akármennyire is szerettük volna Szabó Ivánnal az elején, hogy egy vidám, felhőtlen sztori legyen, kiderült, hogy onnantól kezdve, hogy a kisfiú roma származású, ez egy darázsfészek. Bármit csinál az ember, valami miatt nem olyan felhőtlen a dolog.

- Az identitáskérdésekre visszatérve: az önéletrajzi ihletésű Csoda Krakkóban-ban nagyon személyes szinten jelenik meg az identitás keresésének témája, itt pedig már sokkal elemeltebben, egy a személyedhez közvetlenül nem köthető történetben.

- És a harmadik filmem is ilyen lesz! És abban még objektívebben foglalkozom majd az identitással. Breier Ádámmal írtuk nyáron a forgatókönyvet, egy transzvesztitáról szól.

- Ennek is valós magja van?

- Abszolút, de azért nem merem még elárulni, hogy mi, mert az érintettek még nem tudják, hogy írtunk róluk egy forgatókönyvet. Akkor szeretnénk nekik megmutatni, amikor már vállalható formát öltött, amitől már nem járunk messze.

- Miért foglalkoztatnak téged ennyire az identitáskérdések?

- Talán, mert nem szeretem az elhazudott tabukat. Az udvariaskodón körüljárt témákat, amikor "tudjuk, de nem beszélünk róla".

Fotó: Pályi Zsófia

Groó Diana | Fotó: Pályi Zsófia

- Mi a jelentősége annak, hogy a filmek alanyai mind valamilyen kisebbséghez tartoznak?

- Nem tudom. Pont az az érdekes, hogy rájuk van biggyesztve valamilyen címke, de én azt szeretném, ha a személyiséget néznéd az előtérben, és utána kapcsolnád csak hozzá a társadalmi-szociális vagy akármilyen problémát. Ezek nagyon figyelemfelkeltő dolgok, de először az ember jöjjön, és csak utána, amit ráragasztunk. Mindig az ember az érdekes.

- Te magad hogyan látod a fejlődésedet a Csoda Krakkóban óta?

- Részben jó, hogy ennyi idő eltelt, bár hat évet várni kicsit sok volt. De nagyon megérte egy olyan második filmet csinálni, ami ennyire más, és ahol a téma igazán dolgozik. Sok tervem volt második nagyjátékfilmnek, de vagy nem jöttek össze, vagy nem hittem bennük igazán, és ennek mindig oka van. Nem kell mindenáron kinyomni azt a második nagyjátékfilmet holnapután, hanem tök jó megvárni, amíg valami tényleg elkap. Szerintem ez jót tett, és persze nagy a fejlődés a Csoda Krakkóban-hoz képest. Az első filmnél szerintem mindig az van, hogy az ember mindent meg akar mutatni, még akkor is, ha egyáltalán nem felkészült, kiforrott, érett rá. Vagy mázlija van, nagyon jól sikerül és nagyot durran, vagy egyáltalán nincs mázlija, vagy pedig nem tökéletes, de valamit sikerül megmutatnia önmagából. Szerintem én ez a középső eset voltam. Nekem nagyon fontos a Csoda Krakkóban, mert megmutattam magamból valamit, de utána tudtam, hogy mi az, amit még meg szeretnék mutatni. A kisjátékfilmek, a dokumentumfilmek, vagy akár a színház közben alakítja az embert és segít abban, hogy kiforrjon. Szerintem a második filmem előrelépés, de már tudom, hogy a harmadik még egy lépés lesz előre.

- Tehát a Vespá-ban is látsz hibákat?

- Hogyne. Én egyik művemet sem tartom tökéletesnek, de mindegyiket nagyon szeretem.

Fotó: Pályi Zsófia

Groó Diana | Fotó: Pályi Zsófia

- Mi az, amit most már másképp csinálnál?

- Rettenetesen befolyásolta a munkát a pénzhiány. Pesten csak tíz napunk volt forgatni, ha több időnk lett volna, gazdagabb lehetett volna az anyag.

- Reményeid szerint mikor forgatsz legközelebb?

- Ha rajtam múlna, a transzvesztitás sztorit leforgatnám jövőre, de ennek zéró esélye van, jó esetben másfél év múlva. Van egy másik filmtervem is, Regina Jonasról, a világ első rabbinőjéről, akit 1935-ben avatták fel Berlinben, és koncentrációs táborban pusztult el. A történet nem csak azért érdekel, mert '35-ben történt, hanem, mert az ortodox közegben még ma sem olyan nagyon elfogadott, hogy ilyen reform női rabbik rohangálnak. Ezt is Szabó Ivánnal kezdtük el fejlesztgetni. A játékfilm előtt dokumentumfilmet akartam csinálni belőle. Most a két műfaj kombinálására jutottam. Ősszel vagy télen szeretnénk belőle forgatni egy demoanyagot, hogy lehetséges külföldi partnereknek meg tudjuk mutatni. De mivel ezt egy archív felvételeket is használó, 3D-s fikciós dokumentumfilmnek tervezem, ez is nagyon drága.

- Vizuálisan hogy kell elképzelni ezt a filmet?

- Kint voltam három hónapot Berlinben egy ösztöndíjjal, ahol kutattam a filmhez, és Erdélyi Dani osztálytársam is kint volt, és részt vett egy 3D-s workshopon, ahol Wim Wenders volt az egyik főelőadó. Dani borzasztó lelkesen mesélt nekem erről, és mutatta, hogy miket próbáltak ki. Mindenki azt gondolja, hogy a 3D az csak az Avatar, de közben, ha egy dokumentum-alapanyagot nézel meg 3D-ben, az is zseniális. A 20-as, 30-as, 40-es évek Berlinjét pedig számítógépes animációval akarjuk megcsinálni. De ez még csak egy álom.

Fotó: Pályi Zsófia

Groó Diana | Fotó: Pályi Zsófia

- Csináltátok egy ideig a Madzag TV-t a főiskolás volt osztálytársaiddal, ahova különböző filmeket töltöttetek fel, de úgy látom, hogy két éve nem frissült a honlap. Behalt a lendületesen indult projekt?

- Igen, mert nem volt elég támogatásunk és az energiánk is kimerült, és azóta beelőzött egy csomó más filmes portál. Az volt az egyik elképzelésünk, hogy feltöltjük majd régi főiskolás anyagokkal. Tök jó lett volna, ha meg lehet nézni egy Jancsó Miklós- vagy egy Szabó István-vizsgafilmet, mert ezek még megvannak, de elfáradt a dolog.

- De közös együttgondolkodás még van az osztálytársaiddal?

- Igen, a Katapult Film miatt rendszeresen összefutunk és tudunk egymásról. Két-három havonta mindig összeülünk, mert a cég ügyeit meg kell beszélni. Amikor valaki megcsinálja közülünk a filmjét, a tesztvetítésen vagy az első vetítésen majdnem mindenki ott van. És akkor jön a hihetetlen kritika. Amikor a Vespá-ból az első összevágott verziót levetítettük, darabokra szedett az osztály. Pálfi például a gigamaximalizmusával azt mondta, hogy akkor most még tíz-tizenöt napot forgatni kéne. De az a jó, hogy ez nem csak velem történik meg, hanem mindenkivel, és mindenki darabokra esik.

- Előfordul az is, hogy már forgatókönyv-szinten tanácsot kértek egymástól?

- Igen, de nem mind a hét vagy nyolc ember dolgozik együtt, én például Fazekas Csabinak szoktam elküldeni a könyveimet.