Bátran oda merek képzelni egy Brad Pittet

Bodzsár Márk a film közelében nőtt fel, politológát tanult, míg rá nem rájött, hogy a filmeket írni is lehet. A 29 éves író-rendezőt arról faggattuk, mi köze a halált hozó mentősökhöz, milyen volt a közös munka a Társas játék című sorozatban, és hogy mennyire nehéz egy százoldalas forgatókönyvet minden elemében átlátni.

Min dolgozol éppen?

Az Isteni műszak című nagyjátékfilm-forgatókönyvem tavaly ősszel kapott fejlesztési támogatást a Filmalaptól. Több hónapos - a Filmalappal közös - munka során most megszületett egy vadonatúj változat. Most kezdünk el helyszíneket keresni, színészekkel próbálni, elvégezzük a könyvön az utolsó simításokat. Öt-hat oldalt szeretnék még kihúzni belőle. Emellett pedig forgatókönyvíróként még két saját tervem van. Ezek egyelőre féltve őrzött titkok. Az egyik szinopszis, a másik treatment fázisban van.

Honnan jött az Isteni műszak ötlete?

Találtam egy újságcikket, miszerint lengyel mentősök illegális eutanáziát követtek el. Már olvasás közben megjelent előttem egy kontrasztos, markáns, erős színekkel megfesthető közeg. Ezzel párhuzamosan szerettem volna elmesélni egy fiatal srác történetét, aki a délszláv háborúból Magyarországra menekül. Jött az ötlet, hogy a fiú legyen, mondjuk, ápoló, aki naivan, nincstelenül bekerül a mentős bizniszbe. Ahogy megtaláltam a központi karaktert, onnantól nem is volt kérdés, hogy én ezt a történetet szeretném nagyjátékfilmes formában elmesélni.

Mi vonzott ebben a közegben?

A történet ugyan súlyos, drámai és komor, de abban az árukapcsolásban, hogy mentők és temetők, számomra van valami komikus is. Érdekel a délszláv háború, szerettem volna foglalkozni vele, ha áttételesen is. Ez egy férfiközpontú történet, férfiakat vizsgál, férfiproblémákkal foglalkozik. Egy csomó olyan dolgot kiírtam magamból, amely az elmúlt huszonnyolc évben felgyülemlett bennem.

Amikor elkészült a filmed pilotja, a mentősök közleményben tiltakoztak ellene. Mi változott azóta?

Kiderült, hogy félreértésről volt szó. Beszéltem Győrfi Pállal (az Országos Mentőszolgálat szóvivőjével), találkoztam mentődolgozókkal, és amikor világossá tettem, hogy a filmem fikció, kitalált történet, és nem az OMSZ dolgozóiról szól, akkor már éreztem, hogy ezt a dolgot többségükben elfogadták, néhányuk meg kifejezetten meg is szerette a filmtervet. Aki pedig továbbra is félre akar valamit érteni, az félre is fog.

Az Isteni műszak pilotja

A Filmművészeti Egyetemre eredetileg írónak vagy rendezőnek jelentkeztél?

Írónak, hiszen elsősorban mindig is az írás érdekelt. Már a gimnáziumban elkezdtem novellákat írni, némelyik megjelent az iskolaújságban, egyre erősödött bennem, hogy írni szeretnék, közben pedig nagyon szerettem a filmeket. A film közelében nőttem fel, hiszen édesapám gyártásvezető volt, később pedig producer lett. De az akkor még nem tudatosult bennem, hogy a filmet és az írást ötvözni lehet a forgatókönyvírással.

Gimnázium után politológia szakra mentél. Miért?

Szerettem a történelmet, könnyen meg is jegyeztem, értettem az összefüggéseket, és akkoriban a politikai újságírás is érdekelt. Jelentkeztem, fel is vettek az ELTE politológia szakára, de hamar kiderült, hogy ez a dolog engem lényegében nem érdekel, nem kap el a lendület. Másfél év után átjelentkeztem az SZFE forgatókönyvíró szakára, és nagy örömömre fel is vettek Schulze Éva és Németh Gábor osztályába. Tőlük tanultam az alapokat, azt, hogy ne novellisztikusan, hanem inkább karakterközpontúan közelítsek a filmíráshoz. Korábban vaktában írtam a forgatókönyveket, és az füstölte el a sok energiát, hogy, mondjuk, jól hangozzon egy mondat. Ma már tudom, hogy egy forgatókönyvbe nem feltétlenül kellenek mívesen megformált mondatok.

Hogyan lett belőled rendező?

Az egyetemen öt éven át volt rendezés tárgyunk. Minden év végén kellett vizsgafilmet forgatnunk, minimális költségvetéssel. A vizsgafilmek révén kialakult körülöttem mint rendező körül egy csapat, amellyel azóta is együtt dolgozom. Harmadévben aztán a Bloody Mary című kisfilmem az utolsó Simó-osztálytól elnyerte a legjobb vizsgafilmnek járó Simó Sándor-díjat. Önbizalom-növelő injekció volt. Ötödik év végén azon kaptam magam, hogy most már ugyanannyira érdekel a rendezés, mint a forgatókönyvírás. Még azon a nyáron leforgattam a Levegőt venni című tévéfilmet.

Hogyan kerültél be a Társas játék írógárdájába?

Divinyi Réka látta a kisfilmjeimet, én pedig nagy bátran megkerestem őt a játékfilm-forgatókönyvemmel. Megtetszett neki, el is indult köztünk egy munkafolyamat. Réka éppen el volt akadva a Tízparancsolat című forgatókönyvvel, Herendi Gábor következő filmtervével, és dramaturgként, később íróként is bevont a dologba, közben a tanácsaival segítette az Isteni műszak alakulását.

Hogy áll most a Tízparancsolat?

Úgy tudom, felbukkant egy tengerentúli producer, és most amerikai írók kezébe került a forgatókönyv.

Divinyi Réka hívott meg a Társas játék írógárdájába?

Igen. Egy évvel az után, hogy lediplomáztam, nagy élmény volt részt venni egy ilyen professzionális munkában. Egyrészt hozott anyagból, másrészt csapatban kellett dolgozni. Hárman voltunk írók: Czető Bernát László, Szekér András és én. Réka volt a vezető író, ami azt jelentette, hogy megírta az indító epizódot, és irányította az írási folyamatot. Tőle kaptuk a treatmenteket, azokból kellett kibontanunk a jeleneteket, megírni a párbeszédeket, és miután leadtunk két-három verziót, a végső változatot mindig ő adta ki a kezéből.

Részlet a Társas játék című tévésorozat harmadik részéből (írta: Bodzsár Márk)

Milyen volt csapatban dolgozni?

Összehangolt munka volt, Rékát dicséri, hogy jól összefogta. Nem volt különösebb fennakadás, nem voltak különösebb nézeteltérések. Ami engem illet, nem kötötték meg olyan szinten a kezemet, hogy mondjuk ne alkothattam volna meg szabadon egy párbeszédet vagy jelenetet. Ahol működött a jelenet, ott maradhatott, akár egy az egyben. Voltak közös találkozók, megbeszélések, közös ötletelések, és amikor elkészültek az első változatok, szintén volt egy nagyobb összeülés.

Visszahívtak a készülő második évadra?

Igen, tavaly augusztusban új csapatban kezdtem el dolgozni a második évadon. Krigler Gábor irányításával fejlesztettük a treatmentet, visszahoztuk a régi szereplőket, illetve behoztunk egy teljesen új szálat. Három hónap múlva aztán jött egy elbizonytalanodás a koncepciót illetően, ebből kifolyólag egy hosszabb leállás, végül a döntés, hogy átszervezik az írócsapatot, és én inkább egy másik projekten dolgozzam. Magam is azt éreztem, hogy ez a műfaj nekem nem olyan testhezálló, de az első évadot nagyon szívesen csináltam.

Íróként mit érzel erősségednek vagy gyengédnek? Fejlődsz?

Remélem, hogy fejlődöm. Bár vannak napok, napszakok, amikor azt érzem, sokkal rosszabb vagyok, mint két-három éve. Vannak elbizonytalanodások. Ritkán olyan is, hogy érdemes-e egyáltalán írnom. A Filmművészetin három-négy éven át csak kisfilmes struktúrában gondolkodtunk, és csak ötödévre érkeztünk el a nagyjátékfilmes gondolkodásig. Ha újra kezdhetném, sokkal korábban elkezdenék nagyjátékfilmekkel foglalkozni. Az egyik legnagyobb kihívásnak a szerkesztést érzem - azt, hogyan lehet egy százoldalas forgatókönyvet minden elemében átlátni. Dialógust nagyon szeretek írni, azt mondják, az az erősségem. Mindig próbálok konkrét lenni, akár olyan szinten is, hogy a magyar színészek közül fejben rögtön kiválasztok valakit, és ismerve az illető alkatát, beszédstílusát, gesztusait sokkal könnyebben tudok a karakter közelébe férkőzni. Ha esetleg nincs ilyen karakterű vagy alkatú magyar színész, akkor nagyon bátran oda merek képzelni egy Brad Pittet vagy Javier Bardemet is.

Képzed magad?

Filmeket nézek, önképzésként ez vált be nálam a legjobban. A filmeket aztán összehasonlítom az internetről letöltött forgatókönyvekkel, megnézem, mi változott bennük. Kubrick-filmek kapcsán több ilyen összehasonlító elemzést is végeztem. Ha egy forgatókönyv még a film bemutatása előtt megjelenik a neten, akkor én azt szeretem elolvasni. Érdekes gondolkodási folyamat, hogy én a fejemben előre elképzelem a filmet, végiggondolom, melyek a könyv erősségei, gyengéi, és aztán hónapokkal később viszontlátom a vásznon készen.

Mindennap írsz?

Próbálok mindennap, különben hiányzik. Párhuzamosan négy-öt jegyzetfüzetet használok, az egyiket mindig magammal viszem. Először kézzel jegyzetelek, aztán jöhet a számítógép. Akkor szeretek leülni a számítógép elé, ha már viszonylag gazdag jegyzetanyagot gyűjtöttem. Ha mindenféle előzetes gondolkodás, jegyzetelés nélkül ülök le, akkor a monitor előtt nem fog megszületni semmi. Szükségem van valamilyen támpontra.

Mennyit dolgozol egy ülésre?

Ha elkap a lendület, akkor megszűnik az időérzékelésem, és akár reggel nyolctól hajnali kettőig képes vagyok ülni és írni, és csak a legszükségesebb dolgok miatt állok fel. Ha éppen nem megy a munka, akkor is igyekszem napi két-három órát írni.

Ilyen munkarenddel könnyű veled az élet?

Talán ez az oka, hogy nincs párom. Nehéz a munkát és a magánéletet összeegyeztetni. Furán hangzik, de nem tudok, nem is akarok lemondani az írás szabadságáról, az írás öntörvényűségéről. Van bennem alkalmazkodókészség, de arról például nem tehetek, hogy gondolatban gyakran máshol járok, vagy filmnézés közben is a saját filmtervem jár az eszemben. Ezt talán majd ki lehet kapcsolni egyfajta rutinnal, de most még nem akarom. Mindennap szükségem van valamennyi szabadságra, időre, amelyet nem mással, hanem magammal töltök el. Napi két-három óra is elég. És akkor nem is kell feltétlenül egy íróasztal mögé elszeparálnom magam.