Ebbe még Sharon Stone is belepirulna

Az erotikus thriller műfaji megnevezés hallatán valószínűleg mindenkinek az Elemi ösztönhöz vagy a Végzetes vonzerőhöz hasonló filmek jutnak az eszébe. Szerencsés esetben némi izgalom, gyakran azonban merésznek tűnő, de igazából közhelyes megoldások, gyönyörű, veszélyes nők és a hálójukba kerülő, pórul járó férfiak. A magyar mozikba ezen a héten érkező Idegen a tónál erotikus is, thriller is, de semmi megszokott nincs benne. A visszafojtott légkör meztelen férfitestek és naturalista szexjelenetek körül fokozódik a végkifejlet felé. Nem mindennapi élmény. 

A 2013-as cannes-i filmfesztivál után, majd az azt követő hónapokban - teljesen megérdemelten persze - a filmvilágban minden az Adèle élete körül forgott. Ünnepelték a szexualitás bátor, őszinte ábrázolását, a színésznők merészségét. De mi van, ha azt mondom, hogy Abdellatif Kechiche filmje szinte konzervatív, könnyed, konformista mű Alain Guiraudie francia rendező alkotásához képest?

Megkockáztatom, hogy Adèle Exarchopoulos és Léa Seydoux alakítása ártatlan játéknak tűnik azzal összehasonlítva, amire az Idegen a tónál két férfi főszereplője vállalkozott. Vagyis arra, hogy a játékidő jelentős részét meztelenül töltsék, és közvetlen közelről filmezett, hosszú percekig tartó, az utolsó részletig naturális, szexjelenetekben vegyenek részt. Bár a forgatáson minimális szerep testdublőröknek is jutott, az elképzelhető összes pózt végigjáró jelenetek nagy részét a két színész maga vállalta be.

Christophe Paou és Pierre Deladonchamps az Idegen a tónál című filmben Forrás: Cirko Film

A magányos Franck (Pierre Deladonchamps) vakációja minden napját egy eldugott tó partján, hozzá hasonló férfiak között tölti. Kalandot, izgalmat és szexet keres. Elsöprő, pusztító szenvedélyt talál. Michel (Christophe Paou), a titokzatos idegen veszélyes ragadozóként teljesen megbabonázza Frankot, aki hamarosan olyan érzelmi örvényben találja magát, amelyből nem látszik kiút. Klasszikus recept szerint felépített, lassan, alattomosan kibontakozó thriller ez, amelynek különlegességét az idilli, bukolikus világ szépsége és a pusztító ösztönök közötti ellentét adja.

A nap perzsel, a hőségtől verejtékeznek a meztelen testek. Nem hallunk mást, mint a víz folyamatos csobogását, a tóba merülő testek csobbanását és azt, ahogyan a szél rendíthetetlenül borzolja a tavat körülvevő fák lombjait, a száraz bokrokat, és a derékig érő gazt. Az aláfestő zene hiánya erős eszköz, hiszen minden apró nesz, máskor észrevétlen zaj aránytalanul felerősödik. Életszerűvé, valóságossá válik, amit látunk, és hipnotikus erővel fokozódnak az izgalmak.

Patrick d'Assumçao és Pierre Deladonchamps az Idegen a tónál című filmben Forrás: Cirko Film

Ebben a minden érzékünkre ható környezetben a meztelenség is magától értetődő. A bokrok mögé elvonuló párok együttlétéből a rendező mindent megmutat. És muszáj is, hogy mindent lássunk. Nincs értelme szépelegni és a néző képzeletére bízni a dolgokat. Egyszerűen azért, mert azt, ami történik, a legtöbb néző el sem tudja, el sem akarja képzelni, mert tudomást sem kíván róla venni. Hiszem, hogy a művészek feladata a határok folyamatos tágítása, az értelmetlen tabuk megdöntése, a kispolgári beidegződések megpiszkálása, ami nem egyenlő az öncélú polgárpukkasztással, sem a provokálással.

És azt is gondolom, hogy mindenkivel - nézővel, művésszel, a modern társadalom minden tagjával - szemben sértő, hogy a mai napig a legnagyobb tabu a férfiak közötti szex naturális ábrázolása. Nem a vért, nem a szenvedést, nem a könnyeket nem hajlandók egyesek látni, hanem ezt. Aki ezen képes túllépni, az azt kapja, amit egy thrillertől kapni lehet: másfél óra színtiszta izgalmat.

Pierre Deladonchamps és Christophe Paou az Idegen a tónál című filmben Forrás: Cirko Film

Ahogyan az Adèle élete, úgy az Idegen a tónál sem melegfilm. A világ boldogabbik felén a művészek szabadon, bátran játszanak a különféle zsánerek szabályaival és kliséivel, és ennek a kísérletezésnek az eredménye most éppen egy olyan, a nyomasztás és a visszafojtott erőszak eszközével operáló thriller, amelynek két meleg férfi a főszereplője. Ott viszont, ahol a tolerancia élharcosainak számítanak azok, akik szerint semmi baj nincs ugyan a melegekkel, csak csinálják zárt ajtók mögött, amit csinálnak, és azt rendes embernek ne kelljen látnia, ezt nehéz megemészteni.