Rodin életéről először dokumentumfilmet szeretett volna forgatni, aztán mégis úgy döntött, hogy játékfilmet készít. Miért?
Kiderült, hogy alkalmatlan vagyok a dokumentumfilm készítésére. Művészfilmhez vagy nagyjátékfilmhez, amelyben párbeszédek vannak, talán kevésbé vagyok alkalmatlan.
A Rodin című film írásának az alapja természetesen Rodin élete. Sokat olvastam róla – ismerem a művész életét -, így nem alakíthattam teljesen szabadon a film történetét, Rodin életútja betonbiztos alap volt. Ezen belül próbáltam – a párbeszédekben, a kisebb jelenetekben – bizonyos szabadsággal élni a fantáziám alapján, és így írtam meg a filmet. Engem éppen ez a része izgat a filmkészítésnek: párbeszédeket írni, és színészekkel eljátszatni a jeleneteket.
Azt olvastam önről, hogy többnyire nem találja ki előre pontosan, hogyan zajlik majd egy-egy jelenet, hogyan mozogjanak a színészek, hogyan mondják el a párbeszédeket, hanem ott, a forgatás napján, a helyszínen dönti el – lényegében a pillanatnyi meglátása alapján. Ez most is így volt?
Nem akarok úgy megjelenni reggel a forgatáson, hogy írtam egy jelenetet, és pontosan tudom, hogy melyik színész mit csinál majd, hogyan mozog, hogyan hangsúlyoz abban a részben.
Annyit mindenképpen remélek, hogy a színész megtanulta a szöveget, de a többi a helyszínen dől el. Ha nem így lenne, akkor az egész forgatás „munkaszagú" lenne.
Ezt nem akarom. A szabadságot nemcsak magamnak, hanem a színészeimnek is megadom – sőt, fontosnak is tartom.
Amikor a forgatás reggelén meglátom a helyszínt, a színészt, átgondolom a jelentet dinamikáját, akkor dől el, hogy milyen lesz az adott párbeszéd vagy pillanat. Ha kell, többször, akár ötvenszer felveszünk egy-egy rövid részt, addig, amíg én is és a színész is úgy gondoljuk, hogy az tökéletes.
Az egy dolog, hogy megírom otthon a filmet, de hogy milyen lesz majd a vásznon a jelenet, az a forgatás napján derül ki.
Reggel még nem tudom, hogy estére hogyan alakul a filmjelenet. Ez egyébként érdekes ellentét: egyszerre vagyok aggódó típus, de az egyáltalán nem tölt el aggodalommal, hogy fogalmam sincs, milyen lesz egy-egy forgatási nap, és hogy alakul majd a jelenetek felvétele. A többieket lehet, hogy zavarja, de én így működöm.
A film egyáltalán nincs túlvilágítva, sem a műtermi, sem a szabadtéri jelenetekben nincsenek harsány fények, inkább a természetes fényeket hagyja érvényesülni, sőt, az egész film színvilága fekete-fehérbe hajló. A kort szerette volna idézni ezzel a színvilággal?
Egyrészt igen, másrészt pedig amint mondtam: nem tudom még reggel, hogy hogyan alakul majd a jelenet forgatása estére, így a fényeket sem tudom a forgatás elején kiszámolni.
Ha most ebben a pillanatban kellene forgatnom egy jelenetet itt a teremben, ahol ülünk, biztosan ugyanígy döntenék, mint a Rodin filmnél: a természetes fényeket emelném ki, és semmiképpen nem engedném az operatőrnek, hogy természetellenes helyről világítson. Velem szemben ott van egy ablak, ahol ömlik be a fény. Ezt hangsúlyoznám most is, ezt a fényt használnám ki.
A vágások is különlegesek: akár egy-egy hosszabb párbeszédet is vágás nélkül mutat be, legfeljebb az operatőr kameramozgásával követi le a jelenetet – de nincs benne vágás.
Minden színészemmel eljátszatom végig a jelenetet, egy kameramozgással. Ha ebbe belevágnék, a jelenet egységét törném meg. Általában nem darabolom fel a párbeszédeket, ez igaz. Tudja, a zenéhez hasonlítanám ezt a fajta megoldást: a zenében is van az élő hatás, a live, és én pontosan ezt szeretném a jelenetekben megtartani. Az élő hatást. Ezt azzal érem el, hogy nem vágom agyon. A film – meglátásom szerint – nem a vágástól lesz jó, hanem a forgatástól. A forgatás természetes mivoltát szeretném megtartani a film végső változatában is.
Azt is hosszan láthatjuk a film egy-egy jelenetében, hogy Rodin, a művész dolgozik egy-egy szobron. Rendezőként mit szeretett volna ezzel kifejezni?
A koncentráció, a művész munkája jobban megjeleníthető a filmben, mint maga a műalkotás, amin dolgozik. Ezt szerettem volna megmutatni. Egyébként a főszereplő, Vincent Lindon a film forgatása alatt igazi szobrász lett – persze, nincsen azért olyan keze, mint Rodinnek voltak. Vincent örömmel vetette bele magát az agyaggal való ismerkedésbe, nagyon komolyan vette a szerepét, számos szobrász órán vett részt.
Ami érdekes, hogy Rodin alapvetően gyorsan dolgozott, mégis nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy egy-egy művet befejezzen.
Például a Calais-i polgárok című szoborcsoportja 5-6 év alatt készült el, és a Balzacot ábrázoló szoborhoz hét évre volt szüksége. Ezt is szerettem volna a filmben bemutatni a hosszú alkotó jelenetekkel: hogy gyorsan dolgozott, de sok időre volt szüksége, mire azt mondta: a mű elkészült.
Mi az Rodin életéből, amelyre ma, a XXI. században érdemes odafigyelni? Mi az a mondanivaló, ami a mai ember számára érdekes lehet?
Egyrészt Auguste Rodin 1917-ben halt meg – éppen 100 évvel ezelőtt. Ez adta a film aktualitását. Másrészt pedig azt szeretném, ha az emberek meglátnák a filmben, hogy Rodin bőven túlhaladta a korát.
Amikor Rodinről beszélünk, általában a Csók és a Gondolkodó című mű jut az eszünkbe, pedig igazából a Balzac szoborral kezdődik el az ő modern munkája.
Ez egy hatalmas lépcső. Nemcsak a Balzac szobrot emelném ki, hanem az erotikus rajzait is, amelyek elképesztően modernek és szépek. Ezekkel a rajzokkal nyit a 20. és a 21. század felé, és hagyja maga mögött a saját korát.
Ugyanis az ő korában a szimbolizmus volt a divatos, ő viszont nem állt meg itt, hanem például a Balzac szoborral elment a 21. századig.
Ezt akkoriban csupán néhány párizsi művész és értelmiségi ember értette meg. Fel is emelték a hangjukat Rodin mellett. A hagyományos kritika és a nagyközönség viszont egyáltalán nem érette ezt a modernitást abban az időben.
A Balzac szobor után Rodin töredékeket kezdett el megjeleníteni a műveiben.
Levette a szobrairól a lényegtelen parazitaelemeket – lábakat, kezeket, fejeket. Azt mondta: nem kell erre a női alakra fej, ha a testét meg tudjuk jeleníteni a fej nélkül is.
A filmben láthatjuk, amikor az Adele torzót készíti. Egy meztelen női alak látható. Először lábak nélkül. Később az egyik karja is alig látszik. A Pokol kapuja című művében ez az Adele torzó megjelenik, de teljes egészében, vagyis látni kelen a karokat, lábakat, de nem biztos, hogy ez a lényeg. Az is érdekes, hogy egy-egy mű között sok év telik el, és ezek a művek évekkel később más történetet mesélnek. Mondok erre egy példát.
A Pokol kapuja című művében látható egy hátra hajló férfi figura. Ezt már korábban elkészítette, és beemelte a Pokol kapujába. Vagyis: máris mást jelent a mű ebben az egészben, mint amikor egyedüli szobor volt. Egy másik alak egy nő, akin látszik, hogy retteg. Ezt a női alakot is korábban készítette Rodin. A Pokol kapuja című műbe ezt is beemelte. A rendkívüli megoldás pedig az, hogy egy másik alakkal, egy szerelmes férfivel ötvözte – amelyet szintén évekkel korábban készített. A Pokol kapujában néz ki, mintha a férfi őrülten szerelmesen ölelné át ezt a félő nőt. Éppen ez a modernitás, hogy a két régebbi szobor egy új történetet mond el. Ha Rodin megmarad a Csóknál és a Gondolkodónál, akkor is hatalmas szobrász lenne, de csak a korának nagy művésze. Így viszont az utókorra is nagyon sokat hagyott, és a modernitásban nagy szerepet játszott.
Önt a francia új hullám „második" nemzedékének egyik legjelentősebb alkotói közé sorolják. Mitől második ez az új hullám, miben más, mint az első?
Szerintem nincs olyan, hogy második hullám. Létezik a francia új hullám, és az az utáni korszak, amely más, mint az azt megelőző. Amikor erről beszélnek, néhány nevet említenek: Jean Eustache, Philippe Garrel, Marguerite Duras, Maurice Pialat, és mindig ott vagyok én is a felsorolásban. De most már csak Garrel és mi élünk, és alkotunk ezek közül a művészek közül.