Az Ernest Cline regényén alapuló film 2044-ben játszódik, egy nyomortelepen, ahol - mint a világ oroszlánrészén - az emberek mind egyetlen videojáték függőivé váltak: az OASIS virtuális valóságába menekülnek a sivár életük elől.
Itt avatárjuk segítségével tetszőlegesen válthatnak külsőt és nemet, akármilyen fantáziaunivezumba elmehetnek, és örök életük van, bár ha meghalnak, minden összegyűjtött pénzük és felszerelésük elvész.
Az OASIS tehát olyasmi, mint egy élethű World of Warcaft, de eszünkbe juthat róla a Mátrix illúzió-világa is.
Az OASIS felhasználói természetesen a popkultúrába is menekülnek a valóság elől, így aztán maga a film is csordultig van ilyen referenciákkal: gyors egymásutánban támad benne a T-Rex és King Kong, néhány ikon csak cameózik (pl. Freddy Krueger), egy alkalommal pedig a Ragyogás kultikus jeleneteibe lép be a főhős.
Össze se lehet számolni a rengeteg utalást ódon videojátékokra, klasszikus filmekre és retró zenékre.
Ettől úttörő a Ready Player One alapötlete: mintha a Mátrix álomba ringatott lakói kedvenc filmjeikben, videojátékaikban és zenéikben élhetnének. Ezért tökéletes geek nosztalgiafilm Spielberg alkotása, itt megtalálják a számításukat a film-, konzol- és popzene-fanok, akiknek kedvenc gyerekkori élményei elevenednek meg.
Ami a cselekményt illeti: az OASIS megalkotója, James Halliday (Mark Rylance a Kémek hídja után megint remekel) halála előtt a végrendeletét is beleírta az általa feltalált játékba. Aki kiáll három próbát, az megörökli az OASIS vezérigazgatói posztját, azaz a virtuális világ urává válik. A próbák viszont igen nehezek, még az elsőt sem sikerült teljesítenie senkinek: egy autóversenyt kellene megnyerni, a célt viszont egy T-Rex és King Kong őrzik.
Hősünk, Wade Watts (Tye Sheridan) bizonyul a legtehetségesebb játékosnak és Halliday legelszántabb kutatójának, így ő oldja meg elsőként a próbát, viszont az OASIS-t jelenleg működtető mammutcég és annak főnöke (az ausztrál Ben Mendelsohn eddigi legjobb alakítása) nem szeretné, ha bárki is a kreátor helyébe lépne és kivenné a kezükből az irányítást, így aztán háborút indítanak a fiú és újdonsült csatlósai ellen.
A film nem csak ötletes, szenvedélyes és látványos, de elgondolkodtató és kissé ellentmondásos is.
Halliday a saját tapasztalataiból okulva kritizálja az eszképizmust, azaz a valóságtól való menekülés ellen érvel a filmben:
a valóság az egyetlen, ami valódi, csak ott lehet egy jót enni
- mondja. Mondani viszont nem elég, ez inkább mentegetőzésnek tűnik, a film ugyanis mutatni épp az ellenkezőjét mutatja. Ebből a filmből nem az derül ki, hogy fantáziálás helyett a jelenben érdemes élni, hanem Spielberg inkább arra emlékeztet, mennyi isteni zenét, filmet és játékot termelt ki az a popkultúra, aminek pont ő az egyik nagy hőse, illetve hogy milyen pazarul mutat IMAX-vásznon a T-Rex és King Kong az ő rendezésében, na meg hogy még ma is mennyire hátborzongató a Ragyogás.
Spielberg alighanem Halliday introvertált zsenijét szánta a saját alteregójának, de ő valójában inkább Ben Mendelsohn pénzéhes moguljára hajaz, aki ezúttal is tökéletesen kiszolgálja a filmrajongók minden igényét ahelyett, hogy a valósággal szembesítene. Egy film márpedig erre is képes (elég mondjuk arra gondolni, hogyan mutatta meg egy haláltábor realitását a Schindler listája), de persze az sem baj, ha csak lenyűgöz a látvánnyal, megmozgat az akciókkal, nevettet és elgondolkodtat, és a Ready Player One ezeket a küldetéseket teljesíti. Spielberg rendezése fiatalosan energikus, a film egy pillanatig sem unalmas, végig pörög 140 percen át.
A legendás rendező legjobb filmje az elmúlt két évtizedben, és Hollywood egyik legnagyobb dobása a 2018-as esztendőben.