Dustin Hoffman 85 éves lett, mutatjuk a 10 legjobb filmjét!

Szalmakutyák

Dustin Hoffman az 1970-es évek method acting színészgenerációjának meghatározó alakja Al Pacino és Robert DeNiro mellett, neve összeforrt az ekkor kibontakozó Új Hollywooddal. Hoffmann sokkal szélesebb eszköztárral dolgozó színész annál, semmint hogy megpróbáljunk ráhúzni egy jellegzetes, vissza-visszatérő karaktert, pályája során épp úgy játszott hitelesen keménykötésű, elszánt, excentrikus figurákat és érzékeny, bizonytalan, introvertált embereket. Leghíresebb filmjeiről mégis elmondható, hogy általában valamilyen felnövés- és beavatástörténetek.

Dustin Hoffman 1937. augusztus 8-án született Los Angelesben, s bár félénk és bizonytalan önértékelésű gyerek volt, már korán színészi ambíciókat dédelgetett, amatőr színész édesanyja hatására is. A középiskola után a Santa Monica-i főiskolára iratkozott be, ahonnan két év múlva rossz eredményei miatt eltanácsolták. Előtte még elvégzett a főiskolán egy színészkurzust, mivel azt mondták neki, azon nem lehet megbukni.

A sikertelen főiskolai évek után több oktatási intézményt látogatott, egyebek mellett a Los Angeles-i konzervatóriumban és a Pasadena Playhouse-ban tanult, ahol szobatársával, Gene Hackmannel együtt megválasztották a "legkevésbé valószínű, hogy sikeres lesz" szégyendíj "nyertesének". Később, többszöri nekirugaszkodás után felvételt nyert Lee Strasberg legendás színiiskolájába, az 1960-as évek közepétől először kisebb színtársulatoknál kapott szerepet, majd bemutatkozott a Broadway-n is, végül 1967-ben Arthur Hillertől megkapta első filmszerepét is a The Tiger Makes Out-ban.

Még abban az évben főszerepet kapott Mike Nicholstól is a Diploma előtt-ben, és egy csapásra sztár lett, Oscar-díjra jelölték és megkapta a BAFTA-díjat – az azóta eltelt 55 évben Dustin Hoffman lett Hollywood egyik legsikeresebb, két Oscar-díjat is elnyert színésze. 85. születésnapja alkalmából összegyűjtöttük 10 (talán) legjobb alakítását.

10. Amikor a farok csóválja (1997, r.: Barry Levinson)

Két héttel az amerikai választások előtt az elnök szexbotrányba keveredik, ezért győzelmi esélyei alaposan megcsappannak. Conrad Brean (Robert De Niro) elnöki megbízott feladata, hogy a közvélemény figyelmét elterelje az esetről, ezért egy hollywoodi producer (Dustin Hoffman) segítségével egy olyan terrorizmus ellen vívott valós háború látszatát kelti, amivel az elnök népszerűsége ismét az egekbe szökhet.

Barry Levinson politikai szatírája ironikus, már-már blőd hangütése miatt végtelenül szórakoztató módon ábrázolja a politika és a média, illetve a szórakoztatóipar kiábrándító viszonyát. A Clinton-botrányra és annak következményeire erősen utaló, pontosabban azt mintegy megjósoló (a szexbotrány előtt 1, és az iraki bombázások előtt 12 hónappal korábban bemutatott) film precízen ábrázolja a modern amerikai hadviselés képernyőkompatibilis, ugyanakkor tényeket elferdítő oldalát, ahol a háború csupán egy show-elem, ami a nagyhatalmi státusz fenntartására szolgál. Levinson filmje ráadásul nemcsak a háborúra, hanem minden politikai konfliktusra és médiaeseményre ráhúzható, hiszen az ember pont annyit tud a valóságról, mint amennyit saját szemével lát, vagy a hírekből és a TV-ből hall.

9. Kis nagy ember (1970, r.: Arthur Penn)

A 121 éves Jack Crabb egy történésznek meséli el hosszúra nyúlt élettörténetét és a vadnyugat hanyatlásával összeforrt kalandjait. Jack gyerekként a sájenek fogságába esik, akik befogadják és indiánként nevelik. Felnőve aztán útja visszavezeti a fehér emberek világába, ahol sorra veszi fel a különböző szerepeket, legyen az hitbuzgó keresztény, szélhámos utazóügynök, revolverhős vagy remete. Jack csak úgy képes átvészelni a pionírok és az indiánok véres összetűzéseivel átitatott évszázadot, ha a csatákban gyáván megfutamodik, a hétköznapokban pedig egymásra halmozza a hazugságokat.

Kis nagy ember (Dustin Hoffman és Faye Dunaway) Forrás: Warner Bros. Pictures

A Kis Nagy ember a 70-es években fénykorukat élő revizionista westernek sorába illeszkedik, gúnyos szatírája az évszázad egyik emblematikus ütközete, a Big Little Horni-i csatában csúcsosodik ki. Arthur Penn erősen politikus filmet csinált, melyben az amerikai emlékezetben bátor hősként élő Custner tábornok egy vérgőzös idióta, Wild Bill Hickok pedig egy üldözési mániás alkoholista. A korszak demitizálásának élét azonban azonban nemcsak a humoros, szatírikus hangnem árnyalja, hanem a megbízhatatlan narrátor ténye is. Jack a civilizációk határán mozog, így végig kívülálló marad, és kimondatlanul ugyan, de ebből a pozícióból bírál mindent és mindenkit, legyen az képmutató keresztény, nihilista kapitalista, vagy akár bölcselkedő indián.

8. Maraton életre-halálra (1976, r.: John Schlesinger)

Babe Levy (Dustin Hoffman) jó képességű történelemszakos egyetemi hallgató, akinek édesapja még a McCarthy-korszak idején lett öngyilkos, miután igaztalanul megvádolták és eltanácsolták egyetemi tanári állásából. A traumatikus esemény máig kísérti a fiút, mikor azonban hírszerző bátyja, Doc (Roy Scheider) véletlenül belekeveri egy félresikerült nácivadász műveletbe, szembe kell néznie a helyzettel, kísértő múltjával és önmagával egyaránt.

John Schlesinger filmje rendkívül feszült, hangulatteremtésben hibátlan paranoia-thriller, amelyben a fények, a hanghatások és a zene, a sötét, zárt terek és a kihalt, füstös utcák is ezt a baljós atmoszférát építik, és amelyben Laurence Olivier és Hoffman brutális vallatási jelenete a filmtörténet egyik leghíresebb, egyszerűségében is rémisztő kérdését eredményezte: "Biztonságos?".

7. Az elnök emberei (1976, r.: Alan J. Pakula)

Bob Woodward (Robert Redford) és Carl Bernstein (Dustin Hoffman) a Washington Post fiatal, de ambiciózus újságírói, akik a Watergate-betörés ügyében kezdenek el nyomozni, de ekkor még nem is sejtik, hogy a botrány egészen az amerikai elnökig ér. A film a nyomozás első 7 hónapját követi dokumentarista pontossággal, és ad képet az újságírók és a szerkesztők aprólékos munkájáról és a munkájukkal járó felelősségről.

Az elnök emberei (Robert Redford, Jack Warden, Dustin Hoffman és Jason Robards) Forrás: Warner Bros

Alan J. Pakula híres paranoia-trilógiájának nyitó darabja az oknyomozó újságírás aprólékos bemutatásával telik, a riporterek a szerkesztőket győzködik, jegyzőkönyveket és tanúvallomásokat bújnak, informátorokat keresnek, állításaikat több személytől is igyekeznek megerősíteni.

Az elnök emberei kifejezetten száraz film, hatása mégis olyan elképesztő, hogy még ma is ezek a figurák ugranak be az újságírás hallatán, holott ez az üvegajtókkal, zsúfolt papírtornyokkal, kattogó írógépekkel teli miliő már vagy 40 éve nem létezik.

Pakula filmje eszközeiben semmit sem tesz azért, hogy hőseit felnagyítsa, az újságírói pályát legtöbbször szöszölős, egyhangú munkaként ábrázolja, ahol héjaként kell az információk után menni. A Maraton életre-halálrát is jegyző William Goldman adaptált forgatókönyve épp azért képes az újságírókat az igazság nemes lelkű bajnokaiként ábrázolni, mert semmi mást nem mutat az életükből, csak az ügy iránti megingathatatlan buzgóságukat.

6. Aranyoskám (1982, r.: Sidney Pollack)

Michael Dorsey (Dustin Hoffman) szenvedélyes színész, akit épp a megalkuvásmentes perfekcionizmusa gátol az érvényesülésben. Mikor már minden kötél szakad, Michael magát korosodó nőként kiadva jelentkezik egy TV-s szappanoperába, és elnyeri a szerepet. Az általa kreált, az életben is játszani kénytelen Dorothy Michaels karaktere csakhamar óriási népszerűséget szerez a TV-néző hölgyek körében, a titkos inkognitó azonban kezd egyre kényelmetlenebbé válni, mert Michael egyre közelebb kerül a sorozatban játszó Julie-hez (Jessica Lange).

Forrás: AFP

Az Aranyoskám az egyik legviccesebb film a női emancipációról – hiszen azt mutatja be, hogy egy férfi a saját bőrén tapasztalja meg, milyen nőnek lenni.

Michael női gúnyába bújva nemcsak arra kényszerül, hogy azonosuljon a gyengébbik nemmel (a szépítkezési praktikáktól a lelki mizériákig), hanem arra is, hogy a legkülönfélébb helyzetekben álljon ki magáért, és utasítsa el más férfiak közeledését, legyen szó a különböző udvarlókról, az érzéketlen, pökhendi főnökökről vagy a sorozatban rászabott férfifantáziáról.

A film mindezek mellett rengetegszer kikacsint a színészi hivatásra, és viccesen karikírozza a színházi szakmát is, hiszen a szereplők is egytől egyig színészek, ügynökök és rendezők – talán nem is véletlen, hogy Hoffmant Oscar-díjra jelölték, és elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó BAFTA-díjat, sőt, nagyon ritka, hogy valaki élete talán legösszetettebb színészi alakítását épp egy vígjátékban nyújtsa.

Lapozzon, cikkünk a következő oldalon folytatódik!