Bűnözők közé keveredett a francia rendőrtiszt

Egy zsaru (Alain Delon)

Ötven éve mutatták be a bűnügyi film legnagyobb francia mestere, Jean-Pierre Melville utolsó filmjét, Alain Delon, Catherine Deneuve és Richard Crenna főszereplésével. Az Egy zsaru című krimi – hasonlóan Melville összes bűnfilmjéhez – hűvös távolságtartással, de lélektani és filozófiai elmélyültséggel ábrázolja a bűnözők és bűnüldözők rideg világát, amelyben a legfőbb bűn az árulás. 

A detektívben az emberek csak kétféle érzést ébreszthetnek: gúnyt és gyanút

– ezzel az idézettel indul Jean-Pierre Melville utolsó filmje, és a film "tételmondatát" később a címszereplő Edouard Coleman felügyelő (Alain Delon) meg is ismétli a hullaházban, mintegy igazolásul saját, minden emberi kapcsolatát a hivatás- és kötelességtudatnak alárendelő, távolságtartó (de csak látszólag érzelemmentes) életére.

Az Egy zsaru nem tudatos lezárása egy rendezői életműnek, hiszen Melville korán és váratlanul, 55 éves korában halt meg, 1973. augusztus 2-án szívrohamot kapott egy párizsi hotelben, miközben
Philippe Labro forgatókönyvíróval dolgozott a következő filmötletén, egy kémtörténeten. Mégis, a korai halál miatt valójában csonka életmű (és az ún. Delon-trilógia) tökéletes lezárást kapott az Egy zsaru-val, amelyben megjelenik Melville összes kedvelt témája, de ellentétben a korábbi filmjeivel a nézőpont ezúttal nem a gengsztereké, hanem (a címből is következően) egy párizsi rendőrtiszté, az ő – meglehet épp a saját maga iránt is érzett gyanúból és gúnyból fakadó – melankóliája lengi körbe az egész filmet.

Egy zsaru (Alain Delon) Forrás: Les Films Corona

Az Egy zsaru nem az életművet összegző film – az sokkal inkább az eggyel korábbi A vörös kör volt –, hanem az összegzés inverze, a korábbi tételek idézőjelezése, vagy legalábbis (a nézőpontváltás okán) olyan magyarázó igényű kiegészítése, amelyben Melville bűnfilmjeinek központi motívumát, azaz az alvilág legszigorúbban megítélt erkölcsi vétségét, az árulást (általánosságban: az emberi kötelékeket meghatározó bizalom felrúgását) a rendőr szemszögéből ábrázolja.

Eleve a filmet indító idézet afféle magyarázó/kiegészítő jellegű szemléletváltásról árulkodik – legalábbis, ha a rendező bűnfilm-világának eszményi színészével, a zárkózottságával is kifejező Alain Delonnal készült "trilógia" másik két darabját, A szamurájt és A vörös kört vesszük kiindulópontul. A két korábbi filmet ugyanis Melville saját maga által kitalált "ősi keleti bölcseletekkel" vezette fel, az Egy zsaru esetében viszont 19. századi francia szerzőtől, Eugène-François Vidocq-tól választott mottót. És nem is annyira a fikció és valóság, a keleti és nyugati életszemlélet vagy az ősi és a modern, a transzcendens és a gyakorlatias filozófia szembeállításáról van szó, hanem arról, amit Vidocq személye a filmjeiben jellemzően gengsztereket középpontba állító Melville számára szimbolizál.

Vidocq ugyanis korának legendás bűnözőjéből lett a 19. század egyik legjelentősebb francia nyomozójává, sőt, a modern kriminalisztika egyik megalapozójává. A letisztult fomanyelvű, a dokumentarista igényű kisrealizmust búskomor metafizikával ötvöző Melville univerzumában Vidocq olyan személy, aki úgy egyesíti magában a rablót és a pandúrt, hogy utóbbi az előbbiből következik, és ezért soha nem is tudja levetkőzni alvilági múltjának beidegződéseit – mintegy igazolva A vörös kör rendőrfőnökének (ahogy ott látható volt: még a nyomozókra is vonatkozó) állítását, miszerint minden ember bűnös.

Egy zsaru (Riccardo Cucciolla, Richard Crenna és Michael Conrad) Forrás: Les Films Corona

Melville már A vörös körrel azt akarta (részben) bemutatni, hogy nézete szerint a bűn világának ellentétes pólusain álló rendőröket és gengsztereket jóformán csak a céljaik különböztetik meg egymástól, de az eszközeik nem: abban a filmben a Bourvil alakította Mattei nyomozó szinte alvilági módszerrel, a fia bebörtönzésével zsarolja meg, és kényszeríti árulásra a bártulajdonos Santit (François Périer).

Alain Delon ezt a rendőrszerepet "örökölte" meg az Egy zsaruban Bourviltól, hogy a két érzés, gyanú és gúny kötelékében bontsa ki, illeszkedve Melville (a hétköznapi élet számára afféle modellértékű) bűnvilágához.

Egy zsaru (Alain Delon) Forrás: Les Films Corona

Delon a bűn világának kapcsolódási pontjait összegző A vörös körben ékszertolvajt, a kifejezetten a számára írt A szamurájban a kitalált bushido idézet szerint magányosan létező, céltudatos bérgyilkost alakított – az Egy zsaruban pedig egy ugyancsak magányos, célja felé kitartóan igyekvő, semmilyen módszertől vissza nem riadó, kiábrándult, cinikus rendőrt. Delon tehát nem csak A vörös kör nyomozójának, de részben A szamuráj magányos antihősének szerepkörét is megörökölte, azokat személyében egyesítve – de nem csak ezért, hanem a cselekményszálak és más szereplők rímeltetése miatt is lett az Egy zsaru minimum a Delon-trilógia tökéletes, szintetizáló lezárása.

Mattei nyomozó A vörös körben a bártulajdonost kényszeríti társai elárulására, az Egy zsaru jéghideg Coleman felügyelője pedig egy Simone nevű mulatótulajdonos (Richard Crenna) és három társa (közülük a legizgalmasabb a Riccardo Cucciolla alakította Weber, akit nyugdíj előtt tettek ki banktisztviselői állásából) után nyomoz – de csak a fináléban, mintegy sorszerűen derül ki számára, hogy a banktól és heroincsmpészektől egyaránt rabló bűnbanda vezére az a Simon, akinek bárjában ő is leereszti a fáradt gőzt, és akinek a szeretőjével (Catherine Deneuve) titkos viszonyt kezd.

Egy zsaru (Catherine Deneuve és Alain Delon) Forrás: Les Films Corona

A banda két életben maradt társát, Simont és Webert a gorillakülsejű Costello (Michael Conrad) adja fel, de nem az ő árulása a lényeges – olyannyira nem, hogy (szemben A vörös kör precízen ábrázolt módszerével) Melville nem is foglalkozik a részletekkel, Coleman (akiről korábban kiderül, hogyan bánik a spiclijeivel, milyen megvetéssel viszonyul néhány bűneset áldozatához) belevilágít egy vakító fehér fényű asztali lámpával a bűnöző szemébe, majd a következő jelenetben már indul is Simon bárjába.

Az igazi árulást itt maga Coleman követi el, de nem azzal, hogy le akarja tartóztatni a "majdnem" barátját (hiszen hivatásából adódóan is muszáj a közjót szolgáló kötelességet választania), vagy mert nem válogat a bűnüldözési módszerekben (ezzel elárulva a szakmai szabályokat), esetleg azért, mert nem tiszteli a tízparancsolatban is megfogalmazott tilalmat, miszerint más asszonyát ne kívánd, csak azért, hogy aztán kihasználhassa (ezzel a tettével tehát a "szakmai udvariasság" és a "szerelem" szabályait is megszegi – micsoda különbség ez A szamurájhoz képest, ahol Delon inkább meghal, mintsem megölje azt a nőt, aki segíti)...

Mindezek együtt csak rámutatnak Coleman személyiségére és valódi "árulására": a legtöbb emberben (legyen kolléga, spicli, áldozat vagy elkövető) igyekszik bizalmat ébreszteni maga iránt, miközben ő maga (és erre döbben rá a hullaházban) csak gyanút és gúnyt érez mások iránt. A hivatástudat és a barátok el nem árulásának "csibészes" fő szabálya a rendőr Coleman esetében szükségszerűen ellentétbe kerül – de számára az igazi morális konfliktust a bizalommal való kufárkodás jelenti.

Egy zsaru (Richard Crenna) Forrás: Les Films Corona

Melville utolsó alkotása nem csupán kiegészíti bűnfilmjeinek jellemzően gengszter-központú világát. Az Egy zsaruval Melville talán a legtávolabbra jut a bűn és a melankólia zárt világának megteremtésében – lassan hömpölygő tempóval, feszültségkeltően tudatos jelenetépítéssel, kíméletlen aprólékossággal (különösen a filmet indító bankrablás, és később a valós időben ábrázolt, 20 perces, vonaton kivitelezett rablás jelenetsoraiban), kevés párbeszéddel (de annál több beszédes tekintettel), az egész képi világon uralkodó mélabús kékes tónussal (operatőr: Walter Wottitz), az atmoszférát erősítő zenei aláfestéssel (Michel Colombier), vagy épp rengeteg utalással Melville korábbi filmjeire.

Utóbbiból talán a legnehezebben észrevehető, mégis a legötletesebb az a jelenet, amikor (rögtön a bankrablási nyitány után) Colemant egy gyilkosság helyszínére rendelik. Egy mocskos kis hotelszobában megöltek egy prostituáltat – a felügyelő belelapoz az áldozat noteszába, amelyben sorjáznak az ügyfelek nevei: Robert Montagné, az első Melville-bűnfilm, a Bob nagyban játszik "címszereplője"; Gustave Minda, a Második nekifutás börtönszökevénye; Jef Costello, A szamuráj főhőse; de Melville ki is tágítja a bűn univerzumát legalább két másik, nem általa rendezett, de Delon főszereplésével készült filmmel: a meggyilkolt utcalány noteszében szerepel ugyanis R. Sartet A szicíliaiak klánjából (r: Henri Verneuil) és Siffredi a Borsalinóból (r: Jacques Deray).

Delon becsukja a noteszt és gyanakvással a hangjában jegyzi meg a kollégáinak: "sok dolgunk lesz". Nem sokkal később egy megrabolt, homoszexuális milliomoshoz hívják (akit, apropó Jean Desailly alakít, ő volt A spicli c. Melville-film nyomozója) – Delon pedig nem kevés megvetéssel közli vele, hogy fiatalkorú fiúk elcsábítása, még ha tolvajok is, bizony súlyos bűn.

Egy bankrablással, majd gyanúval és gúnnyal indul tehát Melville utolsó filmje – és mindvégig a bűn, kétely és megvetés hármas körében mozog a kíméletlen befejezésig. Az Egy zsaruban Coleman asszisztense (Paul Crauchet játssza, aki A vörös körben a lopott ékszerek elpasszolásáért felelős) négyszer veszi fel a járőrkocsi telefonját és szól bele: "nyolcas kocsi" (nem mellékesen: a heroincsempész is a nyolcas szerelvényen utazik a vonaton, aligha véletlenül; és akármennyire idegenkedünk tőle, de az ezoteriát Melville esetében emlegetni cseppet sem botorság, márpedig a nyolcas a numerológiában a haszonelvűség és a felszámolhatatlan önbizalom szimbóluma, olyasmié, ami nem egy Melville-szereplő tulajdonsága).

Amikor ötödszörre is megszólal a kocsiban a telefon, Coleman már megölte a barátját és kihasználta a szeretőjét. Az asszisztense ezúttal nem veszi fel a telefont. Tudja, hogy a maga elé bámuló Coleman bűnös, de azt is tudja, hogy a főnökét nem ez gyötri – hanem annak a fájdalmas gyanúnak a bebizonyosodása, hogy ő maga is megvetést érdemel, mert nem lehet benne megbízni.