Elszánt fiatalok törnek be egy gyógyszercéghez, arcukon pattanásig feszülnek az idegek, azt skandálják, gyilkos a cég, vér szárad a kezükön – és megdobálják a falakat, az irodákat művérrel. A kilencvenes évek elején járunk, és egy aktivista csoportot figyelünk, akik arra akarják felhívni a figyelmet, hogy bármikor meghalhatnak, ha nem kapják meg a megfelelő ellátást, és a kormány továbbra sem tesz semmit, hogy kezelje a helyzetet.
AIDS-esek ugyanis, nap mint nap azzal a tudattal élik az életüket, hogy bármikor meghalhatnak. A 120 dobbanás percenként Cannes-ból a zsűri nagydíját hozta haza, a kritikák pedig egyöntetűen lelkesedtek érte, mert tökéletesen ragadja meg a tragédia mellett azt az eufóriát is, amit a halálközelben töltött élet jelent.
Az egyik srác el is mondja: mióta AIDS-es, jobban megél minden pillanatot, több a szín, hangosabb a zaj az életében, Robin Campillo pedig pulzáló képekkel adja át ezt a felfokozott hangulatot: az egymásba szerető AIDS-esek sztorija garantáltan kifacsarja a szívünket. Campillót elsősorban az Arany Pálma-díjas Az osztály forgatókönyvírójaként ismertük, most rendezőként is nagyot gurított: a 120 dobbanás percenként a legjobb külföldi filmnek járó Oscar egyik nagy várományosaként emlegetik, vagyis a Testről és lélekről elől viheti haza az Oscart, ha mindkét film eljut a jelölésig.
Ha megnézzük, mi is azonnal változtatni akarunk majd a világon – ezt hallani legtöbbször a francia film kapcsán, ami olyan felemelő, hogy még az aktivizmushoz is kedvet csinál. Campillo állítólag azt is érdekesen feszegeti, milyen módszerhez kell folyamodni (békéshez? vicceshez? agresszívhoz?), ha hatni akarunk az emberekre, ha be akarunk kerülni a médiába a fontosnak tartott ügyünkkel.
Hogy igazat írtak-e Cannes-ból a kritikusok, arról mi is meggyőződhetünk november 16-án, amikor a 120 dobbanás percenként beveszi a magyar mozikat.