Jókora maflás Brazíliából

Klisékkel szakító dokumentumfilm az éhezésről a tavalyi Berlinale-győztestől. A Garapa a valaha készült egyik legjobb dokumentumfilm, amit kifejezetten rossz nézni.

Egy alig ötéves kisgyereknek fáj a foga. Annyira fáj neki, hogy folyamatosan sír, nem tud enni, feldagad az arca, egész nap a földön hánykolódik, mígnem nagy nehezen álomba sírja magát. Másnap is fáj a foga, harmadnap is, és ez így megy, ki tudja, meddig. Pedig a szülei mellette vannak, de mégsem tesznek semmit, fogorvosra ugyanis nincs pénz.

A fogfájásnak a víz és cukor elegyéből álló ital, az úgynevezett garapa az oka, amit tej hiányában adnak a brazil anyák gyerekeiknek. Nem minden brazil ismeri ezt a szót, az óriási kiterjedésű ország egymástól távol eső nyomornegyedeiben azonban nincs olyan gyerek, aki ne az élete első éveiben megszokott garapát követelné anyjától, ha éhes.

José Padilha a tavalyi Berlinalén a Tropa de Elite (Elitosztag) című filmmel vitte el az Arany Medvét. Idén egy olyan dokumentumfilmmel tért vissza, ami biztos, hogy sokaknál ki fogja veri a biztosítékot. A Garapa ugyanis egy elviselhetetlen film: Padilha kamerája egy hónapon át követi három nyomorban élő család életét és mindennapi túlélését az ország elhanyagolt régióiban. Benéz a konyhájukba, elkíséri őket a tóhoz, ahonnan a koszos vizet szerzik, egy alkoholista apával a kocsmába megy, az anyával a közeli kórházba buszozik, sárban kúszó-mászó gyerekeket mutat. Nem olyan film, amit szívesen néz az ember, olyan inkább, mint egy rossz hírt hozó ember vagy egy ok nélkül kapott jókora maflás.

Bárhol is mutatják be, valószínűleg mindenütt többen ki fognak menni a moziból, pedig az általam látottak közül ez az első olyan szegénységről szóló dokumentumfilm, ami pátoszmentes, és ahol nem éreztem, hogy a rendező manipulál (a legnagyobb manipuláció a filmben a fekete-fehér képek alkalmazása). A rendező a legrealistább módon ábrázolja azt, amit tapasztal, és eközben nem használja ki művészi haszonszerzés céljából mások nyomorát.

Padilha ugyan a szereplői arcába szegezett kamera túloldalán helyezkedik el, mégsem kívülről szemléli az általa ábrázoltakat, nem is kommentálja a helyzetüket, hagyja, hogy ők beszéljenek magukról ("Minden elszáradt, mert nem esik az eső." "Azért nincs vízszűrő, mert a férjem eladta, és italt vett belőle."). A nyomor legmélyén élő családok szokatlanul keveset panaszkodnak, olykor még nevetnek is.

Hősei első ránézésre hagyományos embernek tűnnek, hiányoznak ugyanis az Afrikából ismert szívszorító képek: nincsenek pipaszár lábak, csontvázzá aszott gyerekarcok és éhezéstől dülledt hasak. Nagy szemű, apátiába zuhant asszonyokat sem lehet látni: jól megtermett melleken csüng a filmben látható rengeteg gyerek. Csak ha közelebb megy a kamera, akkor látszik, hogy az egyik 3 évesnek már egyetlen ép foga sincs, a másiknak az agyonvakart ekcémás lábát az ételről oda-vissza röpködő legyek borítják be, a harmadikról pedig a kórházi rutinellenőrzés során derül ki, hogy azonnali kezelésre szoruló beteg.

Bár a családoknak néha napokig nincs mit enniük, az utolsó pillanatra mindig pont annyi akad, hogy ne haljanak bele a nélkülözésbe. A film elején angol nyelvű szöveg teszi világossá: az emberek nemcsak úgy halhatnak éhen, ha nem esznek semmit, hanem úgy is, ha kiegyensúlyozatlanul táplálkoznak.

A családok Brazília legszegényebb, isten háta mögötti részein élnek, ahova legfeljebb csak a Lula elnök által 2002-ben bevezetett Fome Zero (nulla éhség) program ér el. Ez az alamizsna éppen csak a túlélést garantálja, és csak olyanok vehetik igénybe, akiknek vannak hivatalos dokumentumaik (ami nem mondható el a film valamennyi szereplőjéről, az egyik nő azt is csak tippeli magáról, hogy még nem töltötte be a harmincat). A sokak által vitatott program weboldala szerint 44 millió ember küzd Brazíliában az éhséggel.

A film végére egyértelművé válik, hogy a felnőttek és a gyerekek sorsa is determinált, ahogy a kisfiú fogából is csak arra az időre áll ki a fájdalom, amíg a - szenvtelen dokumentarista szerepével szakító - rendező fájdalomcsillapítója hat. Aztán minden megy tovább úgy, ahogy eddig, a kilátástalanság a család valamennyi generációja számára borítékolva van.