Natalie Portman elélvez - kritika a Fekete hattyú című filmről

A Fekete hattyú egy magát thrillernek álcázó, érzékeny film a női és művészi kiteljesedésről. Sem Darren Aronofsky, sem Natalie Portman nem volt még soha ilyen jó. (A cikk elolvasását elsősorban azoknak ajánljuk, akik már látták a filmet.)

A Fekete hattyú az egyik legszépségesebb, legfájdalmasabb és legtökéletesebb női film, amelyet valaha csináltak. Darren Aronofsky még nem rendezett rossz filmet, de a korai munkáin (Pi, Rekviem egy álomért) érezni, hogy kicsit görcsösen törekszik a hatáskeltésre. Ezt az erőlködést már A pankrátor-ral maga mögött hagyta, most pedig különösen nagy bravúrt hajtott végre: épp egy nagyon is hatásvadászatra alapozó műfaj - az erotikus pszichothriller - keretei közt csinálta meg minden eddiginél precízebb, letisztultabb filmjét. A Fekete hattyú ugyanis csak a felszínen thriller, Aronofsky a műfaji jellegzetességeket szinte ironikusan használja, valójában sokrétegű drámát nézünk, amely szépen, fokozatosan vezet be minket a női lélek sötét és csodás bugyraiba.

Nina (Natalie Portman) balett-táncos, aki még mindig az anyjával (Barbara Hershey) él egyfajta mesterséges gyerekkorban megrekedve. Amikor először látjuk, rózsaszín masnis neglizsét visel plüssállatokkal telepakolt rózsaszín lányszobájában: ő is abban az élsportolóknál és táncosoknál nem ritka, duplán megnyomorító élethelyzetben ragadt, hogy a tánc miatt fel kellett adnia a gyerekkorát, és közben mégsem nőhetett fel soha, mert csak a táncot ismeri, az igazi életet nem. Nem könnyíti meg a helyzetét az anyja sem, aki ambivalensen viszonyul Nina karrierjéhez, egyrészt a saját meg nem valósított ambícióit próbálja kiélni rajta keresztül, másrészt neheztel is rá, mert miatta kellett feladnia saját álmait.

Ahhoz, hogy Ninából nagy táncos lehessen, le kellene küzdenie az anyjával, saját magával és a társulat vezetőjével szembeni megfelelési vágyát, és le kellene nyúlnia a mélybe, az ösztönöshöz, ahonnan az igazi művészet jön. Az igazgató (Vincent Cassel) már a legelején világossá teszi, hogy ez a feladat: tiéd a Hattyúk tava főszerepe, de a bemutatóig találd meg magadban a veszélyes, erotikus fekete hattyút is, mert most csak a szép, ártatlan fehér hattyú van meg. Az óvatos hattyútipegéstől el kell jutni valahogyan a halálos orgazmusig.

Nina énjének elásott részét a társulat frissen érkezett tagja, Lily (Mila Kunis) szimbolizálja, akiben épp az az ösztönös érzékiség a megkapó, amely Ninából hiányzik. Lily lapockáját fekete szárnytetkó díszíti a gyengébbek kedvéért, de Aronofsky több ilyen nyilvánvaló utalást is elhelyez a filmben: Lily feketében jár, a kis rózsaszín Nina pedig először áttér a szürkére, aztán Lilytől kap egy fekete pólót, hogy a fináléban fekete tollazatban teljesedjen ki. Ahhoz, hogy Nina megtalálja magában a nőt és a művészt, le kell bontania egész személyiségét.

Natalie Portman és Vincent Cassel a Fekete hattyú-ban

Lélektani szakkifejezéssel deperszonalizációnak nevezhetnénk, amin átmegy: saját testének, saját személyiségének az a része, amelyről eddig nem vett tudomást, most, hogy már látja, olyan idegen számára, hogy fel sem tudja fogni, ez ő maga, úgy éli meg, mintha egy másik, vele rivalizáló ember - Lily - volna. (Hatásos kontraszt, hogy viszont a balettcipője olyan, mintha a testrésze lenne, ahogy előkészíti a táncra, mintha egy fájdalmas operációt látnánk.) Ninának ezt az élményét olcsó thrillermegoldásokat idéző, de pompásan működő képi trükkök jelenítik meg, amelyek a sokat emlegetett leszbikus szexjelenetben csúcsosodnak ki. Aronofsky iszonyúan pontos: másnap reggel Lily cukkoló félmondatával billenti vissza a filmet a valóságba.

Natalie Portman a Fekete hattyú-ban

Nina példaképe a társulat leköszönő prímabalerinája, Beth (Winona Ryder), akiről tudjuk, érezzük, hogy egykor eljutott oda, ahova most Nina igyekszik (feketében jár, természetesen). Nina egy ideig próbál abba kapaszkodni, hogy őt utánozza, még a fülbevalóját és a rúzsát is lenyúlja, de nyilvánvaló, hogy nem Beth a kulcs: Ninának be kell olvasztania a személyiségébe Lilyt ahhoz, hogy művészileg és szexuálisan eljuthasson a csúcsra. A film elején talán még azt hisszük, a rengeteg edzés, a szigorú diéta, a beszakadt köröm az az áldozat, amelyet a táncosnak a művészetéért meg kell hoznia, de nyilvánvalóvá válik, hogy ez csak kellék. Az áldozat az a "letting go", amelyet Cassel figurája kér Ninától. Egyszerűen hangzik, de az elfojtott ösztönein mint robbanni készülő kuktafazékon ülő Nina számára semmi sem ijesztőbb, mint az irányítás feladása. Talán nem is élné túl azt a katartikus pillanatot.

Mila Kunis és Natalie Portman a Fekete hattyú-ban

Natalie Portman sosem volt még ilyen jó, még Vincent Cassel is csak jelzésértékű mellette. Nehéz nem párhuzamot vonni Nina felszabadulása és aközött, hogy Portman a korábbi, jellemzően kicsit merev alakításai után itt most valami teljesen újat, sokkal izgalmasabbat mutat. Amikor Aronofsky azt mondta, hogy elvette az ártatlanságát, nem túlzott. Az egyik legmegérdemeltebb elismerés lesz, ha Portman megkapja alakításáért az Oscar-díjat, mert szemlátomást megtalálta a saját fekete hattyúját a forgatás alatt.