Most egy darabig elég a szuperhősökből - a Zöld Lámpás kritikája

A Zöld Lámpás bolygók között repked, és az univerzum rendjét vigyázza, szabadidejében pedig vadászpilóta Kaliforniában. Ismét egy képregényfilm érte el a hazai mozikat. A Zöld Lámpás azonban csak a számukat gyarapítja, a népszerűségüknek már egyáltalán nem biztos, hogy jót tesz. Íme az újabb bizonyíték, hogy Hollywoodból kiveszett a bátorság, és csak remake-eket, képregényfilmeket és folytatásokat küld a nyár elleni harcba - mondhatják a fanyalgók, ezúttal jogosan.

A kritikus is olyan, mint bárki más: jó filmeket szeret nézni a moziban. A Zöld Lámpás-nak is szurkoltam, hogy az egyáltalán nem biztató előjeleket hazudtolja meg, és ne legyen olyan bugyuta, mint az előzetese. Nem azért nézek filmeket, hogy a hibákat keressem bennük: örültem volna, ha nagy erőlködések árán csupán olyan apróságokba tudnék belekötni, mint hogy Ryan Reynoldsnak és az őt alakító gyerekszínésznek nem egyezik a szeme színe, vagy hogy milyen nevetséges név már ez a Zöld Lámpás. Szőrszálhasogatásra vagy rosszmájú megjegyzésekre azonban semmi szükség, ha a nyári szezon legújabb látványfilmjét akarjuk jellemezni. A Zöld Lámpás ugyanis alapjaiban elhibázott alkotás. A játékidő előrehaladtával olyan magától értetődő természetességgel esik darabjaira, mint a Szovjetunió a kommunizmus bukásakor.

Az alkotók lelkiismeretesen feltérképezték, hogy milyen tényezők járultak hozzá az elmúlt évtized képregényfilmjeinek sikeréhez. Kell egy kívülről lazának tűnő, ámde súlyos lelki terhet cipelő főhős, feszültségoldó humor, szemkápráztató látványvilág és emberi dráma, hogy súlyt adjunk a történéseknek. Ezek mind ott is vannak a filmben, viszont olyan hányaveti módon vannak egymásra pakolva, hogy csak a szándékot érzékeljünk, a sikeres megvalósítás már hiányzik. Érezzük, hogy igen, ketten ülnek a tetőn, ennek most romantikus résznek kellene lennie, vagy hogy ez most azért történik, hogy lássuk, Hal Jordan fittyet hány a veszélyre, de ezeket a pillanatokat lehetetlenség átélni, vagy egyáltalán elhinni, mert mindenféle koncepció nélkül, csapkodóan követik egymást a jelenetek. Hiába a megbízható rendező, Martin Campbell, aki a haldokló James Bond-sorozatba kétszer is képes volt (Aranyszem, Casino Royale) új életet lehelni, vagy a filmbe fektetett dollármilliók, egységes hangulatot, amely elfeledteti a nézőkkel, hogy moziteremben ülnek, nem sikerült teremteni.

A karakterek elnagyoltak, és az alkotói szándékkal ellentétben legszembetűnőbb tulajdonságuk a jellegtelenségük. Ryan Reynolds sosem a kisugárzásáról volt híres, és ebben a szerepében sem okoz meglepetést. Hal Jordant alakítja, akit a film a földkerekség legjobb vadászpilótájának próbál beállítani, de Reynolds bágyadt, jobbára kifejezéstelen ábrázata, enervált színészi játéka ellentmond ennek. Nehéz elhinni, hogy Hal bármikor is túl tudna járni Maverick vagy akár Iceman eszén a levegőben. Blake Lively már bebizonyította, hogy nemcsak szép, hanem tehetséges színésznő is (Tolvajok városa), itt azonban ebbéli tudására semmi szükség. Ő csupán azért van, mert úgy alakult, hogy nincsen álruhás szuperhős imádott nő nélkül. A legjobb, és talán az egyetlen értékelhető alakítás Peter Saarsgardé. Hector Hammond a rajta elhatalmasodó gonoszság ellenére megmarad emberinek és szánandónak.

Forrás: InterCom

Zöld Lámpás | Ryan Reynolds és Blake Lively

Igazságtalanság lenne azonban a film csődjéért a színészeket okolni. Olyan gyatrák a párbeszédek, hogy azokat még Al Pacino sem lenne képes élettel megtölteni. Ezért van az, hogy meglepő módon a film akkor a legmeggyőzőbb, amikor Ryan Reynolds zölden világító ruhában repked, vagy amikor az Oa bolygó látképén ámuldozik. Ahogy valaki megszólal a filmben, a varázslat rögtön szertefoszlik.

Ha lehet valamit dicsérni a filmben, akkor az a látvány. A legősibb faj, az Őrzők által megalapított Zöld Lámpások Szövetsége 3600 szektorra osztotta a világegyetemet, és minden egyes szektorban egy oda kinevezett Zöld Lámpás vigyázza a rendet, és küzd a gonosz ellen. Erejüket a gyűrűjükből nyerik, amely képes valóra váltani mindazt, amit a hordozójuk elképzel. (Kár, hogy a 3600 Zöld Lámpás nem koncentrált egyszerre, jó erősen a világbékére, elég váratlan fordulatot vett volna a film.)

Hal Jordan az első emberi lény, aki ujjára húzhatta a zöld gyűrűt az idők kezdete óta. A Nagy Szavak halmozott használata nehéz terhet rótt a képi világ megteremtőire. A látványos űrcsaták, Parallax félelmetes külseje, az Oa bolygó sokszínűsége, felszíni formáinak, épületeinek szédületes méretei azonban képesek valamelyest érzékeltetni, ha a számítógépes játékokra jellemző sterilitással is, hogy a világ létéért folyó harcba csöppent bele Hal Jordan.

Forrás: InterCom

Zöld Lámpás | Peter Saarsgard

Csakhogy ehhez a látványhoz nem párosul épkézláb történet. Az eredettörténettel megspékelt szuperhősfilmek jellemző dramaturgiai íve, a világra leselkedő veszély megjelenése, a semmiből előbukkanó, félelmeit legyőző hős, végül a fenyegetés elhárítása, a Zöld Lámpás-ban megfáradt sablonok rutinszerű összeillesztésével valósul meg. Még a tavaly előtt bemutatott, Fekete Villám című orosz szuperhősfilm egyetlen percébe is több kreativitás és őszinte érzelem szorult, mint a Zöld Lámpás teljes játékidejébe. Hiába szánnak óriási összegeket számítógép generálta mitikus szörnyek és idegen világok megalkotására, és ezek hiába néznek ki tagadhatatlanul jól, ha egy Moszkva egén repkedő Volga és még a köréje épített, a Pókemberéhez gyanúsan hasonlító történet is izgalmasabb és eredetibb az önismétlő Hollywoodnál.

És az a védekezés sem állja meg a helyét, hogy ezek a filmek azért vannak, hogy másfél órára kikapcsoljuk az agyunkat, és élvezzük a színesen villódzó képeket. Ha ilyen alacsony igényekkel ülünk be a moziba, akkor előbb-utóbb tényleg csak ilyen igénytelen és üres filmeket fogunk kapni. A múlt héten bemutatott Amerika kapitány a bizonyíték rá, hogy lehet ezt jobban is, és a képzeletet rabul ejtő látványvilág nem jelenti feltétlenül azt, hogy a film egyébként bugyuta és semmitmondó. Az Amerika kapitány hiába nem mutatott fel semmi újat vagy meglepőt, hiába nem feszegette a képregényfilm határait, úgy szórakoztatott, hogy közben nem feledkezett meg a történet fontosságáról, jellemet is adott szereplőinek, sőt ha csak futólag is, de hitelesen érintett egy-két komolyabb témát is.

Forrás: InterCom

Zöld Lámpás | Ryan Reynolds

A sok hibája mellett, van egy bűne is a Zöld Lámpás-nak. Az elmúlt évtized képregényfilmjei a műfaj iránt különösebben nem érdeklődő tömegekkel is megértették, hogy a képregény nem csupán gyerekes szórakozás, hanem szerteágazó és komolyan veendő művészeti ág, amely alapvető fontosságú és nagyon is időszerű témákat boncolgat közérthető és szórakoztató módon. Ha viszont valaki csak ezt a képregényfilmet látja, joggal mondhatja, hogy ez a műfaj nem több bugyuta, színes képek sorozatánál, amelyből remélhetőleg idővel kinő majd a gyerek.

A film végén meglebegtetik a folytatás lehetőségét. Nagyon remélem, hogy ez nem fog megtörténni. Az is igaz viszont, hogy a Zöld Lámpás több évtizedes múlttal rendelkező képregényfolyam, amelynek akkora a népszerűsége az Egyesült Államokban, hogy ennek a sorozatrészletnek az alapján még a legelvarázsoltabb képregényőrült is majdnem képes arra, hogy becsajozzon, ha egy zöld lámpást tart a kezében egy házibuliban. Kár lenne veszni hagyni mindezt a tartalmat, tele űrbéli csatákkal, idegen lényekkel egy pocsék feldolgozás miatt. Nem folytatni kell tehát, hanem majd ha mindenki elfelejtette ezt a tragikus próbálkozást, a nulláról megint nekikezdeni a képregény filmadaptációjának.