Kopaszkutyából nem lesz szalonna

Szomjas György harminc évvel a Kopaszkutya után leforgatta Hobóékkal a folytatást Kopaszkutya Kettő címmel. Vagyis 2011-ben három őszes rockzenész szépen körbedicséri egymást, majd elköszönnek. Az időskori rockernosztalgia a negyven év felettieknek kevés egy filmhez, negyven alatt meg szánalmas. 

Vannak a világban olyan produkciók, amelyek egyetlen, jó pillanatban meghozott helyes döntéssel megfelelő helyükre kerülhettek volna. A Kopaszkutya Kettő is ilyen. Egy legyintés és egy fogak között elmormogott "ez egy rossz ötlet, hagyjuk a fenébe" határozott mondat rengeteg kellemetlenségtől kímélt volna meg sokunkat.

Az 1981-es Kopaszkutya egy generáció számára jelentette a rock and rollt, a lázadást, minden olyan értéket, amit serdülőkorban tart legtöbbre az ember. Szomjas György filmjében betiltott sztárjaink szerepeltek: a Hobo Blues Band tagjai, a mobilos Schuster Lóránt, és felbukkant benne egy rövid jelenet erejéig az Üvöltés költője, Allen Ginsberg is. A Kopaszkutya a fiktív Colorado zenekar történetét dolgozta fel a filmben, amint a kezdő képsorokban a három ember előtt játszott Johnny B. Good-tól a sokat hazudozó menedzser tanácsai alapján eljutnak a negyvenezer nézős tabáni nagykoncertig.

A magyar rögvaló borult ránk akkor, amit követett Szomjas tollából a Könnyű testi sértés (1983), majd a Falfúró (1985). Provokatív, a fiatalokkal közösséget vállaló, a hatalomnak fuck-offot mutató Kopaszkutya generációs film, egymillióan látták, a korszak fontos alkotásai közé tartozik, abszolút nagyfilm-kategória, még akkor is, ha a bemutatásakor már tört fel a magyar underground, formálódott a magyar punk, jöttek az új időknek új dalai. A CPg már akkor szigorúbb álláspontot fogalmazott meg a Hanglemezgyár akkori vezetőjével kapcsolatban, mint a Kopaszkutya-lemez betiltásán sajnálkozó zenészek 2011-ben.

Ami biztos: a Kopaszkutya Kettő három zenészről szól, akik többedmagukkal együtt tagjai voltak a Hobo Blues Bandnek, és sokadmagukkal együtt szerepeltek a Kopaszkutya-filmben. Földes László Hobo, Deák Bill Gyula és Póka Egon. Két énekes, egy basszusgitáros. Hogy a zenekarból és a filmből hányan nem kerültek elő a 2011-es filmben azt nehéz volna összeszámolni.

A Kopaszkutya Kettő meghatározásával kezdődik problémáink sora. Koncertfilm? Attól hogy koncertfelvételek vannak benne, még nem lesz az. Dokumentumfilm? Ahhoz túl hamis, túl idilli.

A Kopaszkutya Kettő három (Szomjassal együtt négy) hatvanas éveiben járó férfi nosztalgikus emlékezése a korszakról, anélkül, hogy legalább egyszer felhorkanna valaki, hogy azért most ne álljunk neki egymás faszát szopni. Halálba dicsérik egymást az őszülő férfiak, hogy ki milyen ügyesen nyomott át részletet a cenzúrán, vagy hogy milyen keményen szólt be a hatalomnak. Az, hogy csak akkori konfliktusok kerülnek szóba, az az alkotók gyávaságát jelzi. Miként az is, hogy a filmnek csak archív jeleneteiben bukkan fel az egykor szintén főszereplő Schuster Lóránt. Lóri mára eltűnt, mint a szovjet Központi Bizottság csoportképeiről a retusőrnek áldozatul esett kegyvesztett/kivégzett pártvezetők.

Ahogy azokból a részleteiből is kimaradunk a múltnak, amikor Földes még számokat - sőt a Honfoglalás szvit-et is - írt a P. Mobilnak. Semmi sincs úgy, mint hittük 81-ben. Hobo hosszasan beszél arról, hogy számára mennyire kényelmetlen volt az eredeti alkotásban játszott "le kell menni kutyába" szerep. Földes nem akart ezzel azonosulni, olyannyira nem, hogy a film betétdalait nem is játszották koncerteken.

A film a nagy baráti összeborulás közepette megfeledkezik a dokumentumfilmezés lényegéről, a kemény és fontos helyzetek, a mélyen megbúvó, kötelezően létező feszültségek feltárásáról. Nem tudunk meg semmit arról, hogy 1985-ben miért vált ki Bill a zenekarból, hogyan romlott meg a kapcsolat Póka és Hobo között, és mi vezetett a basszusgitáros távozásához, noch dazu, milyen volt nélkülük zenélni. Kicsit kínos, a nézőnek feszengő történetek mennek, felváltva a Hobo Blues Band tavalyi koncertjének részleteivel, a film korábbi helyszínein felbukkanó triumvirátussal.

Közben megtudjuk, hogy a blues a külvárosiak a zenéje, meg hogy a budai meg a belvárosi zsúrfiúk csak popzenét tudnak játszani, az élet túl van a Nagykörúton. Szomjas egy, az 1981-es filmből kivágatott jelenetet leforgatott idén: a Colorado zenekarhoz a koncert előtt orosz katonák jönnek be autogramot kérni; cirill betűkkel írd, hangzik valamelyikük ötlete.

A kőbányai botorkálás után egyszer csak a Parlamentben találjuk magunkat, ahol Hobo Kossuth-díjat vesz át a közjogi méltóságoktól, és magunkban hálát adunk a sorsnak, hogy a gyors tisztelgő interjúra Orbán Viktort kapja el a riporter (Szomjas György), és így megússzuk Schmitt Pált. A miniszterelnök vállalja az elfogultságot Hobóval és a kitüntetésével kapcsolatban, ha jól emlékszünk, tán Földes László miatt változtatta meg az akkor még Fiatal Demokraták Szövetsége az alapszabály életkorra vonatkozó részét.

És aztán vége is lesz a filmnek. Gyors fejszámolást végzünk, és megállapítjuk, hogy a film negyede nézhető. Ami nem rossz arány. Kár, hogy ez a negyednyi film az archív felvételekből, az 1981-es Kopaszkutya részleteiből adódik össze.

Persze, kellene már egy Az utolsó valcer a magyar rockzenének. Forgassa le valaki, akár Az utolsó csárdás címmel. Diktáljuk a lépést: kettőt balra, kettőt jobbra.