Majd egy kólareklám megdönti a diktatúrát

Mi az érdekesebb: a diktatúra megdöntése, vagy egy depressziós marketinges, aki még a diktatúra megdöntésében sem leli örömét? Pablo Larraín rendező szerint a spleenes reklámőrült - és ez a No című, Oscar-jelölt film egyik legnagyobb problémája.

A másik meg az, hogy a No a témája ellenére nem a diktátori uralmak megdöntésének szükségszerűségéről vagy az állampolgári öntudat felélesztésének kötelességéről mond el fontos dolgokat, hanem arról, hogy a politikai marketing valójában csakis a reklámozni kívánt termék tekintetében tér el bármilyen kereskedelmi reklámtevékenységtől: egy jó politikai hirdetés nem kell, hogy másmilyen legyen, mint egy jó kólareklám. Igaz, ez minden csecsemő számára rendkívül érdekes lehet, mégis édeskevés egy filmtől, amely Pinochet rezsimjének megdöntéséről szól. Vagy talán nem is a "kevés", inkább a "túl egyszerű" a jó jellemzése a nevezett tanulságnak, ahogyan ez igaz a főszereplő lélekrajzára is, ami pedig a film talán leghangsúlyosabb eleme.

No | Gael García Bernal

A No az 1988-as chiliei választási kampány látszólag szinte dokumentumfilmes pontosságra törekvő játékfilmes reprodukciója. A tizenöt éve katonai diktatúrája élén álló Pinochet ekkor a fokozódó nemzetközi nyomás miatt, a demokrácia látszatának fenntartása érdekében törvényes választásokat írt ki, azt gondolván, hogy az ellenzék úgyis esélytelen. Egyrészt, mert úgysem megy el senki szavazni, hiszen nyilván fel sem merül bennük, hogy valódi választásról lehetne szó, másrészt mert az ellenzék mindössze napi 15 perc műsoridőt kap az állami televízió éjjeli műsorsávjában, szemben a kormány napi 23 óra 45 percével. Az ellenzék ennek a napi negyed órának a megtervezésére és kivitelezésére kéri fel Renét (Gael García Bernal), az amerikai típusú reklámok fiatal szakemberét, aki egy kólacég és egy szappanopera marketingkampányai között szabadidejében eleget is tesz a felkérésnek.

A No legalább ugyanannyira Renéről szól, mint a kampányról - csakhogy Renéről Gael García Bernal igen kifejező arcjátéka és pontosan átgondolt alakítása révén sem derül ki több annál, hogy egyrészt nem politikai meggyőződésből, hanem semleges reklámszakemberként mond igent a felkérésre, másrészt (épp emiatt) nem is tudja jobban áterezni a végső győzelem örömét, mint a Gazdagok és szépek látványos PR-eseményének sikerét. Nem az ötlettel, nem a gondolattal magával van a baj, hanem azzal, hogy ez a két órán keresztül festegetett jellemrajz egyetlen mondattal összefoglalható úgy, hogy ha nagyon muszáj lenne, sem sikerülne megfogalmazni egy másodikat.

Márpedig Larraín a filmidő messze legnagyobb részében kizárólag e két témával - a valóban az amerikai reklámgiccs-kultúrát átemelő kampányvideók készítésével és Renében dúló viharról, vagy inkább apróbb ködszitálással - foglalkozik. Az sem problémamentes, amikor kilép e keretek közül: sehogy sem sikerült például igazán hatásosan ábrázolnia a diktatúra veszélyeit. Lehet, hogy ezt csak azon országok nézői gondolják így, akik maguk is közelről ismernek egy diktatúrát, de az inkább tűnik a rezsim puhasága, mintsem a keménysége ábrázolásának, hogy Renéék ablakaira fenyegetést festenek, és ismeretlen alakok követik őket. Sehol egy letartóztatás, sehol egy éjszaka közepén beállító fekete autó, sehol egy konkrét fenyegetés a családtagoknak, de még egy valamirevaló zsarolás sem. Lehet, bár meglepő, hogy ez így volt a valóság Chiléjében is, de a No nem dokumentumfilm: ha rendezője a kampány készítőire nehezülő nyomást akarta érzékeltetni (mert láthatóan ezt akarta), ahhoz minden játékfilmes eszköz a rendelkezésére állt. Emellett az említett tanulságok átadása mellett nem maradt idő vagy szándék egy átfogóbb korrajz megalkotására sem, de még René családi viszonyai is inkább feltett és megválaszolatlan kérdéseknek, mintsem kifejtett kapcsolatoknak tűnnek.

De nehéz egyetérteni Larraínnak a formára vonatkozó döntésével is: hogy megidézze az adott kort, kvázi reprodukálta a 80-as évek chilei híradóinak képi világát. Vagyis borzasztó képminőségben, nagyon rosszul beállított fényerősséggel, rengeteg vakító ellenfényben felvett jelenettel terrorizálja a néző szemét. Nincs az a dogma, amely bebizonyítaná, hogy a rossz minőséget nemcsak utalásszerűen megidéző, hanem valóban amatőrségig hitvány kép bármi pozitívumot hozzátesz egy filmhez; ahogy azt is nehéz elhinni, hogy egy jó rendezőnek a formára kell támaszkodnia, és nem a tartalomra, ha meg akar idézni egy kort. (A némafilmes-t sem nézte volna meg a kutya sem, ha nem csak látszólag idézte volna meg a húszas éveket, hanem valóban recsegő hangok mellett sistergett volna a pixeles kép.)

No | Gael García Bernal

Mindaz, ami miatt a No valóban érdekes, és ami miatt érdemes volt bemutatnia a roppant szimpatikusan a mozis forgalmazásból kimaradó, értékes filmek (lásd Ai Weiwei: Never Sorry; Bérelj cicát!) felkarolásával foglalkozó magyarhangyának, az valójában nem is a filmben, hanem a nézői fejekben játszódik le - bár tény, ami tény, e gondolatok beindítását muszáj a film számlájára írni. Csak így, implicit módon, felvetve, de Larraín által ki nem fejtve kerül szóba a diktatúrák megdöntésének lélektana. A film után lehet arról gondolkodni, hogy milyen fontos, hogy felébredjen és éljen legalább a maga minimális eszközeivel az egyszeri állampolgár is, vagy hogy sosem szabad végleg elhinni, hogy az akármilyen rossz rendszer örökérvényű és megváltoztathatatlan. Ott vannak ezek a gondolatok a Nó-ban, és még azt sem lehet mondani, hogy nem látszanak ki az üdítőreklámok és a kampányfilmek hasonlóságának csodája, vagy René kétdimenziós lelkivilága mögül. Kilátszanak, de akármennyivel is izgalmasabbak lennének azoknál, a film akkor sem róluk szól.