Végre elélveznek a lányok

Vannak filmek, amelyeket megelőz a hírük, és legtöbbször valamilyen botrányos vagy szenzációs részlet úgy rájuk telepszik, hogy elhomályosítja a lényeget. Így járt az Adèle élete is. Az idei cannes-i filmfesztivál óta mást sem hallunk, mint hogy Spielberg rápörgött a leszbi csajokra, és hogy Arany Pálmát kapott a leszbiszex. Pedig az Adèle élete nem egy olcsó botrányfilm, hanem a realista filmkészítés remeke, instant klasszikus arról, hogy mennyire jó szerelmesnek lenni, és milyen rohadtul tud fájni, ha vége. 

Akkor először is tisztázzuk a mindenkit foglalkoztató kérdéseket: Tényleg majdnem tízperces a szexjelenet? Annyi. Tényleg mindent lehet látni? Tényleg. Szépek a lányok? Gyönyörűek. Akkor ez most pornó? Nem, ez egy bátor és őszinte film, amely olyan realizmussal érzékelteti a szerelem, a vágy, a fájdalom és igen, a szexualitás mindent elsöprő érzését, amire eddig nem sok példát lehetett látni.

Adèle Exarchopoulos és Léa Seydoux az Adèle élete című filmben Forrás: Vertigo

A film három órája alatt együtt lélegzünk Adèle-lel (Adèle Exarchopoulos), látjuk otthon, a suliban, látjuk összejönni és szakítani egy fiúval, majd megismerkedni a nála néhány évvel idősebb, leszbikus Emmával (Léa Seydoux), ráébredni arra, milyen az, amikor minden a helyére a kerül, majd átéljük vele a kapcsolat hétköznapi, apró, a végtelenségig életszagú mozzanatait, végül néhány év elteltével a megcsalást, a szakítást és a kínzó fájdalmat.

Abdellatif Kechiche rendezőről és a forgatás részleteiről a cannes-i diadal óta sok minden nyilvánosságra került, és minden egyes megszólalással csökkent a filmet kezdetben övező áhítat. Időközben ugyanis kiderült, hogy a film alapjául szolgáló képregény szerzője nem vallja magáénak a sztorit, a rendező a forgatáson állítólag zsarnokként viselkedett, a főszereplő színésznők pedig, akik Cannes-ban még folyamatosan Kechiche nyakában lógtak, ma már olyanokat állítanak, hogy a rendező megszállott, perfekcionista munkamódszere, a több száz ismétlés, és főként a szexjelenetek véget nem érő forgatása miatt szinte prostituáltnak érezték magunkat.

Adèle Exarchopoulos az Adèle élete című filmben Forrás: Vertigo

Könnyű volna annyival elintézni az egészet, hogy a cél szentesíti az eszközt, hiszen életszagú szexjelenetet hogyan másként lehetne forgatni, ha nem úgy, hogy minden gátlást és egészséges szégyenérzetet lebont magában az ember, és túlmegy saját, addig ismert határain? És vajon tényleg egyedi-e az ilyen érzelmileg megterhelő élmény egy színész számára, és nem inkább az a kép hamis, amit akkor próbálnak kelteni, amikor a filmek népszerűsítése keretében vég nélkül áradoznak arról, milyen csodálatos volt egy rendezővel együtt dolgozni? Ez valahogy gyanús, hiszen ha minden más művész vért izzad alkotás közben, miért éppen a színészek lennének kivételek? Így noha a két színésznő érzéseit nem vonhatjuk kétségbe, mégis fontosabb, hogy amit a filmben nyújtanak, ritka teljesítmény: ilyen szexet ugyanis moziban még nem láttunk.

Hogy milyen ez a szex? Nem olyan, mint az a finomkodó, óvatos valami, aminek látványához a rutinos mozinézők már hozzászoktak. Nem is olyan, mint a pornófilmek nőket megalázó, olcsó és teljesen hazug képei. Nem a szex ábrázolására a közmegállapodás szerint alkalmas unalmas, szájbarágós, néha felháborítóan buta jelzéseket látjuk viszont. Azaz itt nincs megkomponált ritmusban ágyra omlás, kamarazenekarral elnyomott csókolózás, nehogy véletlenül halljuk a nyálas cuppogásokat, nincsenek egymásba fonódó, majd a csúcsponton a takarót markolászó kezek, és nincs lepedőbe burkolózva pihegés.

Adèle Exarchopoulos és Léa Seydoux az Adèle élete című filmben Forrás: Vertigo

Vannak viszont helyette mindenféle testnedvek és hangok, és a legőszintébb az egészben az, hogy Kechiche bevállalja: az igazi szex nem mindig szép látvány. Nem mintha a két lány ne volna - kissé talán idealizáltan - gyönyörű. Arról van szó, hogy a szex melós dolog. Míg a fősodorbeli filmek egyik legnagyobb hazugsága, hogy a nőknél karikacsapásra, gond nélkül jön az orgazmus, itt a két lány rendesen megdolgozik érte. Nem véletlen, hogy a film cannes-i vetítésén a közönség - nem kevés fészkelődés és zavart köhécselés után - megkönnyebbült tapsban és "Na, végre!" kiáltásokban tört ki a jelenet végén. Lehet, hogy megoldhatatlan feladat teljesen életszerűen ábrázolni a szexet, de rendezőnek ennél közelebb még nem sokszor sikerült jutnia hozzá.

Ezek után a film legnagyobb erénye mégis az, hogy miután Adèle Exarchopoulos az égvilágon mindent megmutatott a testéből, arra vágyunk, újra az arca töltse be a vásznat. Olyan erővel húz be ugyanis és képes az érzelmek megjelenítésére, hogy nem csupán három óráig, hanem még sokkal tovább el lehet nézni, és lehetetlen megunni.

Adèle Exarchopoulos az Adèle élete című filmben Forrás: Vertigo

Az Adèle élete teljes egészében új értelmet ad a realizmusnak: tele van olyan apró, finom gesztusokkal, amelyek a háttérben meghúzódva ugyan, de élettel töltik meg a jeleneteket. Zseniális például, amikor Emma kávét rendel egy étteremben, és a beszélgetésbe beszűrődő zajokból kiderül, hogy a pincérnőt játszó színésznő - mert ezek után meglepődnénk, ha valaki más lenne az - a jelenet alatt tényleg lefőzi a kávét. Halljuk a kuka széléhez ütögetett fémkar jellegzetes kopogását, a kávégép berregését, a porcelán csörömpölését. Ennyire gondolja komolyan Kechiche az életszerűséget.

A film végül még egy további síkon is működik: nem állítjuk, hogy az Adèle élete kemény szociodráma lenne, de két szemérmetlen szexjelenet között, szép csendben a mai francia társadalom pillanatképe is kirajzolódik. Már önmagában az is árulkodó, hogy egy leszbifilmnek címkézett alkotás ennyire kis mértékben tartja fontosnak, hogy foglalkozzon a környezet reakcióival. Amikor osztálytársai meglátják Adèle-t Emmával, kisebb balhé tör ki, de ebből a leghangosabban leszbiző lány kerül ki a legnevetségesebben, és a dolog ennyiben is marad. Amikor pedig a családi vacsorán a szülők rosszindulat nélkül, de kissé naiv butasággal azt tudakolják Emmától, aki festőművész, hogy azért ugye eltartja őt egy jól szituált vőlegény vagy férj, azzal Kechiche mindent elmond, amit a kérdésről érdemesnek tart.

Adèle Exarchopoulos, Aurélien Recoing és Catherine Salée az Adèle élete című filmben Forrás: Vertigo

Pont annyira nevetséges a jelenet, és a lányok közti vonzalom annyira magától értetődő, hogy a néző végképp elszégyelli magát, ha egy cseppnyi is van belőle ebből a korlátolt, buta hozzáállásból. Megtudjuk továbbá, hogy jó lehet francia ovisnak lenni, mert az évzáró ünnepélyen nem hazafias verseket szavalnak, hanem a multikultúra jegyében afrikai táncot adnak elő teljes átszellemültségben, és azt is, hogy az átlag francia gimis lazán eltársalog Sartre-ról. Csak szerelmesnek lenni ugyanolyan Franciaországban, mint bárhol máshol. Amíg tart, isteni, ha vége, akkor pedig meg kell próbálni nem beledögleni.