A Philomena éppen annyira melodramatikus, hogy érthető legyen, miért időzítették pont karácsonyra az itthoni bemutatóját, de korántsem annyira giccses, hogy megérdemelje a csak nálunk hozzáragasztott, gusztustalanul közhelyes és semmitmondó Határtalan szeretet alcímet.
A film a korábban a Magdolna nővérek című könyvből és filmből ismert, valós alapszituációból indul ki: az Írországban egészen a közelmúltig működő, Magdolna menhelyeknek nevezett (jóindulattal) átnevelő vagy (rosszindulattal) koncentrációs táborokba azokat a lányokat zárták, akik házasság előtt merészeltek szexuális kapcsolatot létesíteni valakivel, és teherbe estek - legyen szó akár nemi erőszakról is. A jó katolikus egyház által működtetett intézményekben aztán a lányoktól elvették a gyereküket, őket pedig rabszolgákként dolgoztatták, rosszabb esetben különféle módokon zaklatták is.
A valós figurát megszemélyesítő címszereplő a film tanúsága szerint egy "megengedőbb" menhely lakója volt: a puszta működésen kívüli abúzusokról nem esik szó, sőt, az anyák napi egy óráig még gyerekeiket is láthatták - hogy aztán még fájdalmasabb legyen, amikor (szó szerint) eladják a kicsiket a jellemzően amerikai örökbefogadóknak. A Philomena arról szól, ahogyan az egyik egykori bentlakó ötven év után megtöri saját hallgatását, és egy újságíró segítségével rég elveszett fia keresésére indul.
Az egyébként példaszerűen és dicséretesen mértéktartó és ízléses film akkor kacérkodik először a túlzott melodramatikussággal, amikor egy ponton túlzottan is áthelyeződik a hangsúly arra a nem túl jogosan feltett kérdésre, hogy vajon gondolt-e eleget az eladott fiú amerikai élete során ír édesanyjára - mintha a válasz valóban változtatna bármin; mintha talán a pár évesen elragadott gyerek hibája volna, ha nem kelt és nem feküdt volna mindig frissen feltépett sebekkel.
Ám melodráma ide vagy oda, Stephen Frears (Veszedelmes viszonyok, A királynő) rendező szinte végig képes ellenállni a giccs csábításának. De csak szinte: amikor a kamerával egészen belemászik a zokogó Philomena arcába, amint az valami olyasmit visít kétségbeesetten távolodó fia után a rács másik feléről, hogy "ne vegyétek el a gyermekemet" - hát, annál létezik kifinomultabb módja a nézők meghatásának.
A sziruposságot remekül tudja ellenpontozni a film merészen szemtelen humora: a rendező, meg Jeff Pope és a színészként is szereplő Steve Coogan forgatókönyvírók két enyhén szólva sem tökéletes, és a közönségfilmes átlagnál jóval kevésbé szeretetreméltó főszereplőt ábrázolnak. Judi Dench (Philomena) egy vérbeli "kisnyugdíjas szomszéd nénit" játszik - már a valószerű, de főszerepben nemigen látható karakter jelenléte is remek, az pedig pláne, hogy a leginkább felsőosztálybeli hölgyeket megszemélyesítő színésznő alakítja -, annak minden idegesítő tulajdonságával együtt: értetlenségével, műveletlenségével, tapintatlanságával, működésképtelen humorérzékével.
Steve Coogan pedig egy egyszerűen bunkó újságíró, aki nem csak látja, de ki is röhögi a nénike gyarlóságait, sőt, még ahhoz is van képe, hogy kigúnyolja őt; és aki nyíltan vállalja, hogy örül, ha az apácák kegyetlenek voltak Philomenával, mert az remekül eladja majd a készülő újságcikket. Persze a bravúr nem csak a szokatlanul bevállalós jellemépítés, hanem az, hogy az alkotók igenis kedvelhetővé tudják tenni ezeket a szúrósan életszagú alakokat - de sok filmessel ellentétben nem valami bugyuta és csodaszerű jellemfejlődés révén, hanem egyszerűen azzal az őszinteséggel és érezhető rosszindulat-hiánnyal, ami mindkét főszereplőt jellemzi.
Így lehet, hogy a nagyon Hollywood-aromájú történet mégsem lesz nyúlósan cukros: ugyanis (a hollywoodi sablonnal ellentétben) itt nem arra megy ki a játék, hogy az Írországból Amerikáig ívelő road movie során a két főhős összecsiszolódjon, és valamelyikük rájöjjön, miért is volt ő rossz, majd gyorsan jó útra is térjen. Mert a Philomena amennyire csak lehet, minden nézőpontot tárgyilagosan, manipuláció és főként ítélkezés nélkül kíván bemutatni: minden szereplőnek érthetőek és nézői azonosulásra alkalmasok az érvei. És mivel valójában nem az elveszett fiú utáni keresés adja a film igazi súlyát, hanem ezeknek a nézőpontoknak az ütközése, ez a legjobb, ami a filmről elmondható.
Adott az újságíró, aki megrögzött ateista és mélyen hisz a szkepticizmusban: szerinte az egyház megbocsáthatatlan bűne mindaz, amit Philomenával és száz meg száz másik leányanyával tett - és ebben teljesen igaza van. Adott Philomena, aki szerint a másik hibáztatása nem viszi előre sem az embert, sem a világot, annál inkább a feltétlen megbocsátás - és ebben teljesen igaza van. Na meg adott a történtekért felelős, idős apáca, aki szerint bekapni a legyet bűn, a vétkezésért pedig penitencia jár - mondjuk erre nehéz tiszta szívvel azt mondani, hogy teljesen igaza van, így az is bocsánatos, hogy a film sem érvel emellett túl lelkesen.
Ez az érdekes problémafelvetés és ennek az érzékeny, ám a hollywoodiasan olcsó megoldásokat kerülő körüljárása adja meg azt a pluszt, ami valamicskét ki tudja emelni a Philomená-t a "két ember végül lélekemelő módon feloldja a szomorú konfliktust"-típusú filmek sorából. Igaz, filmnyelvi, fogalmazásmódbeli téren semmit nem ad hozzá ehhez a szubzsánerhez, de minden téren jelen lévő okossága mellett még két erőssége is van. Egyrészt nagyon érdekes bepillantást enged a Reagan-korszak meleg- és AIDS-politikájára; másrészt pedig szerepel benne Judi Dench, és nem is akárhogyan.
Játéka nem csak azért emlékezetes, mert a színésznő totálisan - beszédmódjában, testtartásában, járásában, gesztusaiban - átlényegül ezzé a bájos-bosszantó anyókává, de azért is, mert mindeközben csodálatos érzékletességgel járja végig Philomena göröngyös útját a sebfeltépés lassú kínjától a zaklatottságon át a belső békéig. Ez az ív ráadásul nem egy leegyszerűsített görbe: Judi Dench Philomenája hajlamos a szélsőségekre, az egyik pillanatban akár Isten megtagadására is, a másikban pedig a tiszta hitre; az egyikben a teljes odaadásra a fiú keresése iránt, a másikban a pánikszerű visszatáncolásra. Talán így december utolsó napjaiban már nem felelőtlenség kijelenteni: az év egyik legjobb női alakítása az övé.
Következetesen felépített, nem szokványos jellemek; izgalmas cselekmény és kérdésfelvetés; árnyalt, sokoldalú és elfogulatlan problémaábrázolás - karácsonykor nem is kell több egy hasonló, klasszikus, sírós drámához. És igazából az év többi részében sem kellene nagyon sokat engedni az elvárásainkból ahhoz, hogy jó filmnek tartsuk a Philomená-t.