A gyerekeink magukra maradnak

Tizenkét év az életünkből, az már egy egész korszak. Közben meghízunk, lefogyunk, ráncosodunk, költözködünk, házasodunk, elválunk, újrakezdünk - egy sor fontos dolog történik velünk. A gyermekeink pedig felnőnek közben, és minden hibánkat, tévedésünket cipelik magukkal. Richard Linklater tizenkét évig forgatott filmje, a Sráckor ezt ragadja meg, és vágja az arcunkba iszonyatos erővel. Minden szülőre érvényes szembesítése egyszerre ismerős és katartikus élmény. 

Nem vagyok aggódós típus, nem szoktam naponta elgondolkodni azon, jó anya vagyok-e. Tudom, hogy ha a legjobbat akarom, és a lehető legjobbat hozom ki magamból, akkor is gördítek akadályokat a gyerekeim elé, akkor is lesz miért pszichológushoz járniuk. De ennyire keményen szembenézni ezzel, ilyen direktben viszontlátni, az gyomorgörcsöt okozó élmény. Richard Linklater Sráckor című filmjét gombóccal a torkomban ültem végig. Két és háromnegyed órán keresztül.

Akár készül rá az ember, akár váratlanul éri, szülővé válni a legnagyobb projekt. És hogy kinek hogy sikerül megfelelni, nem függ attól, mennyit készült rá az ember. A filmbéli szülők semmivel nem rosszabbak nálam, vagy bárkinél, függetlenül attól, hányszor hangzik el, hogy velük ez a dolog csak véletlenül megesett.

Ellar Coltrane a Sráckor című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Mire ott volt a két gyerek (Samatha és Mason), már ők is a legjobban szerették volna csinálni. Külön-külön, más-más módon, eltérő érettségi szinten, de rohadtul akarva és a legjobb szándékkal. Hol az egyiknek sikerül jobban a tizenkét év alatt, amíg követjük az életüket, hol a másiknak. Valamelyik szerencsére mindig ott van, ahol a gyerekeknek szükségük van rá.

De ez akkor is úgy van, hogy a gyerekek csak elszenvedői a szüleik történetének. Amikor megismerjük őket - körülbelül 6 és 8 évesen - még annyira törékenyek és sérülékenyek, hogy máris meg kell a szívnek hasadnia. Linklater kamerája a totális kiszolgáltatottságot látja bennük. Eleve szar helyzetből indulnak: nincs mögöttük család, nincs harmónia. Az ő világukban csak állandó bizonytalanság van, amiben próbálnak úgy létezni, mint a többi gyerek. Britney Spearst majmolják, és a környékbeli srácokkal lógnak, így építenek maguknak külön világot, ami függetlenül attól, mi vár rájuk odahaza.

Lorelei Linklater, Patricia Arquette és Ellar Coltrane a Sráckor című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Nem bírják a veszekedést, persze. Én sem bírom elviselni, ha a gyerekeim marják egymást, zsigerileg sajgok tőle, és ők is így vannak, ha a szüleik veszekszenek. Elviselhetetlen repedés a világ falán. Versengenek a figyelemért, de leginkább persze annak a figyelméért, aki nincs ott. A másik, aki a napi erőfeszítést teszi, nem elég érdekes. Szép az a jelenet, ahol az anyós találja szembe magát a link apával. A szemrehányás csak az elkapott tekintetekben, az elharapott mondatokban van ott, ahogy a bűntudat is.

Ahogy cseperednek a gyerekek, küszködnek a szülők, annyi mindent látunk, ami ismerős. Reménykedést, bénázást, magányosságot. Iszonyú sok energiát, amit beletesz az ember a családba, vagy abba, amiről azt reméli: egyszer család lesz. Mit tehet a gyerek? Csak egy esélye van: próbál mindenben partner lenni. Annyira jó fejek, hogy megpróbálják. Jó pofát vágnak ahhoz, hogy hirtelen új testvéreik lesznek. Hogy valaki az apjuk szerepét játssza. Hogy valaki folyton megmondja nekik, mit csinálhatnak, és mit nem. Hogy beleerőszakolják őket a megfeleléskényszerbe.

Ellar Coltrane a Sráckor című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Amerikai gyerekek, van bennük tartás a felnőttekkel szemben, a legdurvább helyzetben is. Megbirkóznak a felnőttekkel, de nyilvánvaló, hogy ezek az élmények nem múlnak el nyomtalanul. Egy részeg szülő dührohamának áldozatául esni mérföldkő, bennreked a személyiségben. Most még átsegíti őket a gyermekkor életösztöne, hogy valami örömet mindenképp kell találniuk maguknak, de aztán rájuk zuhan majd.

Pontosan ezt látjuk, ahogy követjük őket a kamaszodás rögös útján. A szülők végre kezdik összeszedni magukat. Már kint van a fejük a vízből, már nem kell tempózni, kapálózni eszeveszetten. Van idő kicsit lefogyni, hajat vágatni, életcélt kitűzni, az agyat megmozgatni, van idő bulit rendezni, van igény ünnepelni, van alkalom pasizni és nőzni. Kezd végre összeállni az a család, amit az ember kezdettől tervezett, amiért tepert. A gyerekeknél viszont most csapódik le az első tíz év traumája. Most kell kitalálniuk, kik ők valójában.

Ellar Coltrane és Ethan Hawke a Sráckor című filmben Forrás: UIP Dunafilm

A kezdeti döbbenet után, hogy ugyanazokat az arcokat látjuk felismerhetetlenül, hogy szembesülnünk kell az idővel, és annak rombolásával, hogy az ártatlanság korának vége, mostantól élesben megy a játszma - ezután a film kétségtelenül leül egy kicsit. A szülőkből unalmas nyárspolgárok lettek. Harcias demokratákból kényelmes republikánusok, örök csavargókból otthonülő tyúkanyó, tyúkapó. Samantha az első adandó alkalommal lelécel, marad nekünk Mason, aki hosszan, közhelyesen tengeti tinédzsernapjait. Szakkörbe jár, csajok után koslat, nagyobb fiúkkal próbál lépést tartani.

Görnyedt járása, lomha beszéde, haja mögé rejtett arca és szégyenlős tekintete minden jelenetben azt üzeni, hogy ezt a csatát elvesztették. Belőle már nem lehet akárki. Ő már nem hittel és lazán sétál bele a nagybetűs életbe, hanem félszegen és rettegve. A lányokban menedéket keres, búvóhelyet, oltalmat, a hobbijában magányt és kívülállást. Mason érzékeny, intelligens felnőtt lesz, művész is akár, de nem boldog ember. Addig legalábbis nem, míg le nem rakja az otthonról kapott puttonyt.

Zoe Graham és Ellar Coltrane a Sráckor című filmben Forrás: UIP Dunafilm

És innentől már szinte minden jelenet torokszorító. A felnőttek a fiatalságukat siratják, a gyerekek a jövőjüket. Nem lehet bepótolni az elvesztegetett éveket, a kihagyott lehetőségeket. Masonnal kezdődött a történet, vele is kell befejezni. A szüleitől már nem vár semmit, nem mutatták meg, hogyan érdemes élni. Egyedül kell rájönnie, mi értelme az egésznek.

Pedig nem történt semmi, ami egy átlagos családban ne fordulhatna elő. Nincs több dráma, mint mindannyiunk hétköznapjaiban. A Sráckor nem egy szélsőséges esetet mutatott meg, hanem a lehető legátlagosabbat. Mégis azt közli a végén: a gyerekeink magukra vannak hagyva. Miközben ráncigáljuk őket magunkkal a saját útkeresésünkben, minden kudarcunkért ők felelnek. És amikor végre el tudnak szakadni, kezdhetik az egészet elölről, állhatnak vissza a startra.

Ellar Coltrane a Sráckor című filmben Forrás: UIP Dunafilm

A Sráckor minden perce maga a valóság, nem tűnik színjátéknak. Hiteles, pontos és kegyetlen, ettől olyan megrázó. Próbáld csak jobban csinálni, amikor nehéz szívvel felállsz a székből, és elindulsz haza!