Én olyan boldog voltam, amikor a film első pillanatában felcsendült Tom Pettytől az American Girl. Még akkor is, ha Elle King énekli. Itt nem lesz baj. Így kell kezdeni egy filmet. Három perc ütős zene, három percben összefoglalják nekünk, hogy a főszereplő gyerekkori énjéből hogyan lett precíz, elszánt rendőrnő.
Reese Witherspoon egyszerre izgága és befeszült arca, humora, és a merész lendület, amivel kész magát csúnyának láttatni a vásznon, mind hozzátesz az ígéretes indításhoz. Aztán jöhet a másik nő, Sofía Vergara elsöprő tornádóereje, játékossága és a kettejük közötti dinamika, poénokkal, könnyed izgalommal, érzelmekkel. Tessék, én tényleg szeretni akartam ezt a filmet.
Nem tudom, mikor adtam fel, hogy számoljam, Witherspoon hányszor kattintja Vergara csuklójára a bilincset és aztán hányszor veszi le róla. Vergara (Pikali Gerda hangján) hányszor harsog vaskos, keresetten latinás bumfordiságokat, hányszor üvöltenek egymásra vagy bele a világba, hányszor kapcsolnak ki egy tévét, mert Vergarát túl öregnek, Witherspoont túl alacsonynak mondja a hírolvasó.
Láttam már pár filmet repetitív poénokkal, de a Csábítunk és védünk eddig sosem látott szintre emeli az egyébként is unalomig ismert helyzetkomikumok újra és újra lejátszását. Ha ráadásul ezek a poénok nem is túl szórakoztatóak,
a végére már kicsit sok lesz a rosszból
A Csábítunk és védünk (nem ez volt a magyar címe a Beépített szépség 2-nek is?) és a hozzá hasonló filmek alapkoncepciója valami olyasmi, hogy tegyünk egymás mellé két tehetséges komikát, akik nagyon különböző karaktereket játszanak. Az egyik magas, karcsú bombázó, Mrs. Riva, egy bűnöző felesége, aki töri a nyelvet és folyamatosan drámázik, a másik, Rose Cooper kicsi, csúnya, férfias, karót nyelt, törvénytisztelő és borzasztó unalmas. És még rendőr is.
A történetben ezek ketten kénytelenek együtt menekülni, és a szokásos forgatókönyv szerint az út során közel kerülnek egymáshoz, jobban megismerik egymás értékeit, egymás világát, kicsit át is lényegül egyik a másik hatására, hogy aztán új emberként és már barátként vágjanak bele a jövőbe. Valami ilyesmi, sok poénnal, autózással, komolytalan életveszéllyel, itt-ott megható érzelmekkel, emlékezetes mellékszereplőkkel. Ennyi lett volna a feladat.
Ebben a filmben valahogy félresiklik ez az egyszerű koreográfia. A két nő között nincs igazi közeledés, csak mondják a magukét.
Mindig ugyanazt. Sokszor.
Nem tudok azon a térdemet csapkodva kacagni, hogy Witherspoon alacsony, Vergara pedig harsány. Vagy hogy a szerteszálló fehér por nem kokain, hanem sütőpor és fordítva. Vagy azon, hogy Witherspoon rendőrkarrierje akkor törik ketté, amikor sokkolóval feleslegesen felgyújt egy tinédzsert (érdekes poén az amerikai rendőri túlkapások miatt kirobbant balhék idején, amit egyébként többször is elsütnek a filmben). Vagy azon, hogy Vergara a mellei közé nyomja Witherspoon arcát, mert így talán elvonják a figyelmét az őket feladni készülő bumburnyáknak. Igen, természetesen sikerül nekik.
Van néhány próbálkozás arra, hogy valami kis súlyt kapjon ez a felszínes, olcsó poénok túlpörgetésével operáló, vontatott forgatókönyv: Mrs. Riva elvesztette a bátyját a drogkartell csatáiban, ezt akarja megbosszulni. Meglepő vállalás ez Vergarától, aki valóban elvesztette a bátyját, akit húsz éve öltek meg Kolumbiában. Annál furcsább, hogy a filmben mennyire lapos ez a szál.
Cooper rendőrnő magányos, merev figuráját egy új szerelemmel próbálják oldani, amire behoznak egy büntetett előéletű szőrös idegent (Robert Kazinsky), akiről annyit tudunk meg, hogy szeretné látni Witherspoont mosolyogni, és hogy mindkét húga pasiját összeverte, mert azok erőszakoskodtak a lányokkal. Több energia nem jut erre a szálra sem. A Csábítunk és védünk hol felszínes, hol unalmas, hol közönséges. Mindenki eldöntheti, neki melyik háromszor elsütött poén volt a legkínosabb.