Totál nyomor az izlandi kamaszkor

Sokak kedvenc zsánere a felnövéstörténet, hiszen a kamaszkori útkeresésről szóló sztorikkal mindenki könnyen tud azonosulni. Az izlandi Madárkák azonban nem a nyiladozó szexualitás vagy a viszonzatlan kamaszszerelem ábrázolása miatt emlékezetes, hanem a több, mint egy órányi, lassú előjátékra felépített, elképesztően brutális csúcspont miatt.

Cannes előtt csupán néhány héttel érdemes megállnunk egy pillanatra, és emlékeztetni magunkat arra, hogy bár a cannes-i fesztiváltól sokszor világmegváltást várunk, előfordul, hogy a legnagyobb filmfesztiválok árnyékában csendben megbújhatnak – ha remekművek nem is –, de klassz kis darabok. A Madárkák című izlandi dráma – a 2011-es Tűzhányó rendezőjének második filmje – is szép sorban tarolta végig az olyan kisebb, de mérvadó fesztiválokat, mint a göteborgi, a zágrábi vagy a San Sebastián-i.

Atli Óskar Fjalarsson a Madárkák című filmben Forrás: magyarhangya

Rúnar Rúnarsson filmje a felnövéstörténet jól bejáratott szabályait követi: Arinak (Atli Óskar Fjalarsson), a 16 éves kamasz fiúnak Reykjavíkból, ahol az anyjával él, az apjához kell költöznie, a nyugati fjordokra, oda, ahol kisgyerekként élt. Ez a szinte nem evilági, elvarázsolt táj, ami pár éve a lelkes nagyvárosi fiatalok egyik legmenőbb alternatív úti célja volt, és amely itt gyakorlatilag a film egyik főszereplőjévé lép elő,

minden, csak nem bizalomgerjesztő vagy hívogató.

Az sem segít, hogy a lassan kibontakozó sztori szinte összes jelenete valami áttetsző, tejszerű ködön szűrődik át. Az, hogy nyár van, fel sem tűnik: világos van ugyan, de a fény hideg, bántó. A megszokott világból kiszakadni egyébként is nehéz, de Ari számára ebbe a barátságtalan, kopár környezetbe pottyanni egyenesen elkeserítő. A falu lakói piálással és fókavadászattal múlatják a halüzemben töltött munka után megmaradt időt.

Madárkák Forrás: magyarhangya

Ari egyszerre szenved ettől az ingerszegény világtól és a számára szinten idegen, tahó, iszákos apától (Ingvar Eggert Sigurðsson), attól, hogy a régi barátok megváltoztak és a gyerekkori szerelme, Lára (Rakel Björk Björnsdóttir) egy bunkó idiótával jár. A vágyai nem különböznek a szokásos tinigondoktól:

el kéne veszítenie a szüzességét, normális barátokat kellene találnia és úgy egyáltalán, fel kéne valahogy nőnie.

Valamiért sokáig nehéz belefeledkezni a történetbe. Talán azért, mert ezek az elemek nem újak, és minden olyan filmnek szinte kötelező motívumai, amelyek a gyerekkorból a felnőttkorba való átlépéssel foglalkoznak. Mivel felismerjük az építőkockákat, eleinte nehezen szabadulunk attól a furcsa érzéstől, hogy csak egy újabb tipikus felnövéstörténetet nézünk, nem pedig egy egyedi, megismételhetetlen sztorit.

Rakel Björk Björnsdóttir és Atli Óskar Fjalarsson a Madárkák című filmben Forrás: magyarhangya

Ari figurája nehezen akar életre kelni, sokáig őt is inkább egyfajta archetípusnak látjuk, nem pedig hús-vér karakternek. A címbéli szimbolikus madárka kiröppen a meleg, anyai fészekből, új helyen próbál otthonra lelni, de számtalan akadály állja az útját. Értjük, na.

Aztán valahogy mégis közelebb kerülünk Arihoz:

a fiatal színész óriási, ártatlan, szomorú szemeinek egy idő után nem lehet ellenállni.

Elkezdünk reménykedni, hátha történik vele valami jó azután, hogy átesik élete első, iszonyú esetlen szexuális élményén, egy rosszul végződő fókavadászaton az apjával, és az imádott nagymamája halálán. Amikor végre összejön a gyerekkori barátnőjével és együtt elindulnak egy házibuliba, reménykedhetünk, jól alakulnak a dolgok.

Arra, ami ezután történik, a film addigi komótos tempója, eseményszegénysége és visszafogott érzelmi világa egyáltalán nem készítenek fel (bár annak, aki látta a rendező korábbi rövidfilmjét, nem fog különösebb meglepetést okozni). Ott vége szakad a kezdeti hűvös távolságtartásnak, és ahogy Ari elveszíti az ártatlanságát és minden átmenet nélkül kiszakad a kamaszkorból,

mi is elveszítünk egy darabot az emberekbe vetett hitünkből.

Ez a különösen durva csúcspont – nem mondhatok el róla többet – a rendező saját élményein és ismerőseitől hallott eseményeken alapul. Egy lehangoló, elkeserítő világ sejlik fel a film kockái mögött, és az izlandi táj még távolibbá és ridegebbé válik.

Nem vagyok már gyerek

Lehet-e felnőtt, aki szopja még az ujját? Mi van, ha szakításnál ömlik a takony az orrodból? Hogyan lehet elviselni az életet, és mit kell csinálni közben a nyelveddel? A kamaszkor nagy problémái köré egy egész filmes műfaj épült, a coming of age (kb. felnőtté válás) filmek. Mivel ezek közül több is nagy kedvencünk, elkészítettük a felnőtté válásról szóló filmek toplistáját. Iránymutató összeállításunkban 25 film szerepel, a műfaj általunk legjobbnak, legszívszorítóbbnak vagy éppen legviccesebbnek tartott darabjai. A számozás szubjektív sorrendet tükröz, igazság szerint a filmek mindegyike remekmű.