Álmodik az álomgyár

Mi történik, ha Hitchcock Dalíval karöltve álmodik, és ha Michel Gondry óriásöklöt ragaszt főszereplője karjára? Hogy tud Jeff Bridges ájultan tekézni és Steve Buscemi alvás közben filmet forgatni? És vajon az egészen apró férfi hogyan elégítette ki alvó kedvesét? A múlt héten mozikba került Az álom tudománya című film apropóján utat mutatunk az álomjelenetek erotikus vágyakkal, szürreális fantáziákkal és szorongásokkal teli birodalmában.

Bűvölet (Spellbound, 1945)
Rendező: Alfred Hitchcock
Főszereplők: Gregory Peck, Ingrid Bergman

Hitchcock Bűvölet-e a pszichoanalitikus thriller műfajába tartozna, ha lenne ilyen. A rendező semmit nem bíz a véletlenre: a film úgy kezdődik, hogy a néző rövid leírást kap a pszichoanalízis működéséről, és a film folyamán több dialógusban magyarázzák a terápiának ezt a formáját. A pszichiátert alakító Ingrid Bergman próbálja analizálni Gregory Pecket abban a reményben, hogy páciense tudatalattijából felszínre kerül, hogy nem is ő ölte meg azt a férfit, akiről maga is úgy hiszi, hogy a saját keze által halt meg. A film leghatásosabb jelenetében Bergman és Peck először ölelik át egymást (megjegyezhetjük persze, hogy nem túl professzionális a szerelmi és a terápiás viszonyt keverni, de ez esetben hőseinknek nincs más lehetőségük), és a férfi meglát valamit, ami az első lökést adja tudatalattija feltárásához - a hirtelen beinduló folyamatot a rendező egymás mögött szédítő gyorsasággal kinyíló ajtókkal szimbolizálja.

Később a férfi a hagyományos analízisnek megfelelően kanapén fekve meséli a mögötte ülő doktornőnek az álmát. Az álomjelenetet Salvador Dalí tervezte, és ez a rövid, markáns rész mai szemmel különösen kirí a film - néhol meglehetősen kezdetleges technikai megoldásokkal operáló - egészéből. A pompás képsoron Dalí kedvelt szimbólumai tűnnek fel: szétvágott szemeket, elfolyó tárgyakat látunk, így különösen hatásos, amikor a film végén a szürreális álom minden egyes elemére magyarázatot kapunk, amely egyben a gyilkos kilétére is fényt derít. Talán úgy tűnhet, hogy ez a film aknázza ki legjobban a pszichoanalízis álomelméletét, de ez szemfényvesztés, ha jobban odafigyelünk, világossá válik, hogy a figurák valójában Sherlock Holmes-féle nyomozást folytatnak, és Hitchcock ügyes trükkje, hogy a "tudattalanba" is rejt néhányat a megoldás kulcsai közül, de ennek a valós pszichoanalízishez sok köze nincs.

Nézd meg a Bűvölet-nek azt a jelenetét, amelyben Gregory Peck felidézi az álmát Ingrid Bergmannak: