Mikrofonpróba: Scarlett Johansson

Scarlett Johansson pár hónapja pucér fotóival szerzett rengeteg örömet, ám most sajnos nem ezekkel, hanem énekesi pályafutásával foglalkozunk. Karaoke és masszív gitárzaj, folk és dreampop, Serge Gainsbourg és Tom Waits - a színésznő láthatóan nagyon komolyan veszi a zenélést, mégis a legtöbb próbálkozása eddig inkább csak tanácstalan fejvakarásra késztette a rajongókat.

Legutóbbi ruha nélküli produkciójával a mémekre és a meztelen hírességekre egyaránt fogékony internetezők körében igen nagy sikert arató Scarlett Johansson az elmúlt évtized talán legjellemzőbb, klasszikus értelemben vett hollywoodi szexszimbóluma és egyik legfoglalkoztatottabb fiatal színésznője. Így aztán aligha jelenthet meglepetést, hogy a forgatókönyvek közt egy időben rendre feltűnően jó ízléssel szelektáló színésznő az éneklésbe is belekóstolt, a zenei példaképek, valamint a segítőtársak megválasztását pedig ugyancsak biztos kézzel intézte. Az már annál furcsább, hogy a filmvásznon szerzett hitelét és népszerűségét mindeddig nem igazán sikerült komolyan vehető énekesnői karrierre váltania, noha mind a mai napig kitartóan és lelkesen próbálkozik.

Az addig jobbára bájos szőke tinédzsereket játszó színésznő 2003-ban megkapta pályafutásának talán legfontosabb szerepét a nullás évek egyik kulcsfilmjében, az Elveszett jelentés-ben. Sofia Coppola rezignált tónusú, lassan ki (nem) bontakozó szokatlan szerelmi története, amely az egykedvűen pislogó, ötvenes Bill Murray és az egyszerre kamaszos és koravén színésznő valószínűtlen kapcsolatát meséli el néhány egyszerű mondatban, egészen páratlan kulisszát kapott: egyrészt mindvégig ott van a háttérben a szépen fényképezett, ám ijesztően idegen Tokió, másrészt pedig a mainstream szerzői filmek standardjaihoz képest merész soundtrack, sistergős gitárzajba fullasztott My Bloody Valentine-, illetve Kevin Shields-dalokkal, valamint egy emlékezetes végefőcímmel, ami alatt a The Jesus and Mary Chain játssza egyik legnagyobb slágerét, a nem kevésbé zajos Just Like Honey-t. És ha már Japánról (egész pontosan japán sztereotípiákról), valamint popzenéről van szó, akkor persze nem maradhat ki a karaokeparti-jelenet sem, amely egyúttal Johansson bemutatkozása énekesnőként. A bájosan összeszedetlen produkciót nyújtó, rózsaszín parókát viselő színésznő a Brass In Pocket című nagyszerű Pretenders-slágert adja elő (Bill Murray egy késői Roxy Music-klasszikussal készült), és igazából az sem olyan zavaró, hogy egyáltalán nem tud énekelni.

Scarlett Johansson énekel az Elveszett jelentés című filmben

Egy ígéretesnek is nevezhető próbálkozás (egy jótékonysági célból összehozott válogatáslemezre vette fel Gershwin sokszor feldogozott dzsessz-standardját, a Summertime-ot) után 2007 tavaszán már a Coachella fesztivál nagyszínpadán énekelt jókora tömeg előtt, igaz, csak háttérvokalistaként, és csupán egy számot. Nem is igazi énekesnői feladat volt ez, inkább amolyan publicity stunt. A hosszú idő után (és részint talán az Elveszett jelentés sikerének is köszönhetően) újra összeálló skót indie-legenda, a horzsoló feedback-zajokból simogató dallamokat varázsoló The Jesus and Mary Chain oldalán tűnt fel váratlanul egy elragadóan rövid, virágos ruhában és szalmakalapban, amolyan exkluzív színpadi dekorációként. A már említett Just Like Honey előadásában segített be a zenekarnak, és bár olyan nagyon nem tett hozzá sokat a végeredményhez, azért ez egyrészt nagy hírverést jelentett a látványosan visszatérést tervező skótoknak, valamint kitűnő alkalmat nyújtott arra, hogy a színésznő a megfelelő célközönség előtt is beharangozza készülő nagylemezét.

Scarlett Johansson énekli a Just Like Honey-t a The Jesus and Mary Chainnel

Ami aztán 2008-ban meg is jelent, és afféle indie Marilyn Monroe-t (abban az értelemben, hogy ügyetlenül éneklő szőke színésznőt) csinált Johanssonból, noha vélhetően nem ez volt a cél. Az Anywhere I Lay My Head című fel- vagy átdolgozáslemez Tom Waits dalaiból válogatott, a producer pedig a nullás évek egyik különutas artpop-zenekarának sajátos látásmódú vezetője, Dave Sitek lett, aki puha visszhangokkal, effektekkel, csilingeléssel, zengő gitárokkal és egyebekkel burkolta be a finoman hömpölygő albumot, illetve rejtette el mindezen összetevők mögé magát a színésznőt. Tom Waits ebben a formában nehezen felismerhető dalai és a Cocteau Twins és társai dreampopos világát idéző megszólalás így együtt ugyan jó alapanyagnak bizonyultak, ám Scarlett előadó-művészi teljesítménye még a maga szerény jellegtelenségében is bosszantó. Hangszíne valamelyest Debbie Harryére emlékeztet, kicsit ötletszerűen hullámzó dallamai pedig a Velvet Undergound alkalmi énekesnőjét, Nicót idézik, de sajnos azon kívül, hogy szereti Tom Waitset, illetve a kedves csilingelést, valamint, hogy továbbra sem tud énekelni, más nem nagyon derül ki róla.

Scarlett Johansson: I Don't Wanna Grow Up (Tom Waits-feldolgozás)

Scarlett legközelebb 2009-ben adott ki nagylemezt, az énekes-dalszerző Pete Yornnal közösen. A Serge Gainsbourg és Brigitte Bardot duettjei által megihletett, illetve azok előtt tisztelgő, folkos Break Up sem különösebben maradandó élmény, és a színésznő itt jobbára inkább a háttérben marad, azonban ritka és kivételes pillanatokra még énekesnőként is képes csillogni. Hogy nem teljesen reménytelen a helyzet, azt illusztrálja most a lemezről egy szép és ihletett Chris Bell-feldolgozás, az I Am The Cosmos.

Scarlett Johansson és Pete Yorn: I Am The Cosmos (Chris Bell-feldolgozás)

Sajnos az ugyanabban az évben készült, mérsékelt lelkesedéssel fogadott romantikus komédia, a Nem kellesz eléggé máskülönben erős soundtrackjére a színésznő felénekelt egy emblematikus Jeff Buckley-dalt is, a Last Goodbye-t. Ez a verzió a túlcsorduló érzelmeit rendszerint látványos gesztusokkal kommunikáló Buckley produkciójának a tökéletes antitézise; annyira száraz és lapos, hogy már-már paródiának hat.

Scarlett Johansson: Last Goodbye (Jeff Buckley-feldolgozás)

Nem nagyon szerette a közönség Serge Gainsbourg - megtévesztő neve ellenére - fiával, Luluval közös idei duettjét sem, ami a francia zenész édesapja munkássága előtt tisztelgő feldolgozáslemezén található. Itt a színésznő a Bonnie and Clyde című örökzöld Serge Gainsbourg-szerzemény újragondolásában énekelte Brigitte Bardot részeit, de ezzel sem sikerült sokat hozzátennie a róla kialakult képhez.

Lulu Gainsbourg & Scarlett Johansson: Bonnie and Clyde

Scarlett aztán énekelt még egy komplett számot a Steel Train nevű, a közepesnél kicsit érdektelenebb New Jersey-béli indie-rock zenekar tavalyi önfeldolgozó-lemezén, de ennél még érdekesebb, hogy egy idei dokumentfilmhez is felvett egy dzsesszes-folkos hangszerelésű dalt, amelyben egészen meggyőző teljesítményt nyújt, ami már csak azért is biztató, mert a most készülő új Judd Apatow-filmben, a Can a Song Save Your Life-ban a hírek szerint elég sokat fog énekelni.

Scarlett Johansson: One Whole Hour

A végére maradt két - kis túlzással zenésnek is nevezhető - filmrészlet és pár érdekesség. A másik Boleyn lány című filmben Boleyn Mária szerepében keveredett kosztümös szerelmi háromszögbe VIII. Henrik udvarában, és itt is előadott egy rövid dalt, bár nem úgy tűnik, mintha bárki is élvezné.

Scarlett Johansson énekel A másik Boleyn lány című filmben

Az Egy bébiszitter naplójá-ban pedig Alicia Keys-szel kiabált el egy önfeledt duettet egy piros kabrióban.

Scarlett Johansson énekel az Egy bébiszitter naplója című filmben

De persze olyan is van, hogy nem Scarlett énekel, hanem róla énekelnek: személye, illetve ikonikus státusza bizonyosan több zenészt is megihletett.

The Teenagers: Starlett Johansson

A próbálkozók közül emeljük ki a független francia szintipopzenekar, a szellemes nevű The Teenagers Starlett Johansson című dalát, ami pár éve egészen szép karriert futott be az interneten, majd azon kívül is, valamint Katy Perry áttörést meghozó slágerét, az I Kissed A Girl-t, amit részint állítólag a színésznő jellegzetes ajkai ihlettek, és amit már valószínűleg mindenki hallott úgy nagyjából ötvenezerszer.