A nyolcvanas és kilencvenes évek akciócsodáinak rajongói arra készüljenek, hogy A galaxis őrzői 2 közben be fog párásodni a tekintetük. Ennek azonban semmi köze nem lesz az űrfantasy történetéhez, sokkal inkább ahhoz, hogy a korszak két nagy bálványa, Sylvester Stallone és Kurt Russell is szerepel a filmben. A díszbemutató vörös szőnyeges bevonulásakor az is kiderült róluk, hogy imádják egymást: a háttérből előtűnő Stallone zrikálni kezdi az éppen interjút adó Russellt, aki nagy kacagásokkal reagál.
Rockynak és Snake Plisskennek ugyan nincsen közös jelenete A galaxis őrzői 2-ben (talán azért, mert úgy mindenki mást elhomályosítottak volna), de így is sokaknak eszébe fog jutni, hogy ez a két férfi milyen szórakoztató is volt civakodó rendőrpárosként a Tango és Cash-ben.
Érthetetlen, hogy miért kellett huszonnyolc évnek eltelnie ahhoz, hogy ismét egy közös filmben szerepeljenek. Gyerekkorunk egyik meghatározó, máig mámorító hatású filmélményére emlékezünk.
Stallone a magányos akcióhős megformálásával jutott fel a csúcsra a nyolcvanas években, de aztán négy Rocky és három Rambo után változtatott a bejáratott recepten: a Tango és Cash-ben egyenrangú társat kapott maga mellé, nagyjából egyenlő részben oszlott meg a figyelem közte és Russell között.
Ennek persze megvolt a maga üzleti oka: Stallone egy pénzügyileg gyengén teljesítő családi (Túl a csúcson) és egy szintén kevés pénzt hozó börtöndráma (A bosszú börtönében) után döntött úgy, hogy a Tango és Cash-hel meglovagolja a nyolcvanas évek egyik legsikeresebb műfaji hullámát.
A buddy cop filmeket az Eddie Murphy és Nick Nolte főszereplésével készült 48 óra hozta divatba, a legismertebb képviselője pedig a Halálos fegyver volt. Ezekben a filmekben két eltérő személyiségű, a másikat kezdetben ellenszenvesnek tartó embert sodor össze a szél, akik aztán kénytelenek együtt dolgozni egy bűnügy felderítésén.
A gránitból kifaragott, piperkőc, hiúságát semennyire sem leplező Stallone mellé egy nyegle és túlmozgásos fickó kellett, és a vígjátékokban is jártas Russell tökéletesen hozta ezt a karaktert. Az észbontó magyar szinkron pedig még rá is tett egy lapáttal az alakítására. „Még bevágtál egy kávét meg egy krémest?” – veti oda Tangónak, miután a társát szökés közben feltartóztatta egy izomagy.
A Cash-t szinkronizáló Hegedűs D. Géza mellett Stallone szokásos magyar hangja, Gáti Oszkár is fantasztikus munkát végzett, elég csak megnézni Brion James kihallgatását. Az ősrégi, jó zsaru-rossz zsaru trükköt veszik elő, és hogy hihető legyen, az elborult agyú Tango egy kézigránáttal fenyegetőzik.
A magyar fordító, Schéry András sokadszorra érdemli ki a méltatást (ő magyarította többek között a Veszedelmes viszonyok-at, A halál keresztútján-t, a Ponyvaregény-t és az eredeti Star Wars-trilógiát is). Egy zseniális ötlettől vezérelve, azt a kitalált szót adja a lóvá tett bűnöző szájába, hogy „francoskrumpli”. Legalább annyi értelme van, és legalább olyan vicces a filmben belül, mint az egyik korábbi jelenetben elhangzó, sértésként odavetett „hernyógörény”. Be is került a kedvenc magyar szinkronjaink közé a Tango és Cash magyarítása.
A Tango és Cash 1989. december 22-én debütált az amerikai mozikban (a magyar nézőknek 1990. május 10-ig kellett várniuk rá), tehát ez volt a nyolcvanas évek egyik utolsó filmje. Az alkotók el is dönthették, hogy mintegy összegzésként a maximumig felcsavarják a búcsúzó évtized közkedvelt akciófilmes kliséit. Itt már minden a paródia határát súrolja.
A főgonoszt játszó Jack Palance terve akkor is egyértelmű lett volna, ha a drogbáró megmarad a szavak szintjén. Rács mögött akarja tudni a két szuperzsarut. Ő azonban inkább előhúzott két patkányt, és a két állat segítségével mutatta meg, milyen sorsot szán Tangónak és Cashnek. Még egy labirintus is kézre esett neki, csak hogy minél látványosabban szemléltethesse a tervét!
Stallone és Russell közös balhéja felfogható a tesztoszteronszagú évtized betetőzésének: odáig fokozták a dolgot, hogy a két szuperzsaru világában még az egyszemélyes hadsereg, Rambo is a gúnyolódás céltáblájává válik. „Rambo? Az egy buzi” – ironizál önmagán Stallone, és persze emeli még magasabbra aktuális alteregóját, a piperkőc Ray Tangót.
Akármennyire is egy kiskamasz srác fejével nézzük a Tango és Cash-t, azt azért el kell ismerni, hogy a szó szigorú értelmében véve ez nem egy jó film. Hogy ez világossá váljon, elég csak összevetni a Halálos fegyver vagy akár az Éjszakai rohanás lélektani kidolgozottságát és mesteri történetszövését Stallonéék akcióvígjátékának esetlegességével.
„A Tango és Cash nem több az értékes elektromos áram pocséklásánál, nincs benne semmi, amire bárkinek is érdemes lenne időt áldoznia” – mérgelődött a legendás amerikai kritikus, Roger Ebert a film megjelenése idején.
A felháborodást intellektuális szempontból meg lehet érteni. Hozzá kell azonban tenni, hogy Ebert nem látott túl a robbanásokon és a film nyilvánvaló ostobaságán. A Tango és Cash fő vonzerejét az állandósuló szürreális túlzások adják. Semmi sem számít, csak az, hogy a két sztár minél vagányabb dumákat vághasson egymás és az ellenfelei fejéhez, illetve az, hogy minél több őrült szituációba keveredhessenek bele.
A Tango és Cash percenként képes megdöbbenteni vagy éppen megnevettetni a nézőjét, ezáltal egy hihetetlenül élvezetes és megunhatatlan filmélményt ad. Teljesen megérdemelt az a pacsi, amit Stallone és Russell kioszt egymásnak a film végén, ez bizony pazar teljesítmény volt.
Nem is kell újranézni a filmet, elég utánanézni a rendező munkásságának, hogy azt érezzük, egy szürreális dimenzióba kerültünk át. Andrej Koncsalovszkij a Szovjetunióban kezdte a pályáját, és többek között Andrej Tarkovszkijjal is együtt dolgozott. Ő volt a társírója az orosz filmművészet egyik csúcsdarabjának, a megrendítő lelki utazásra invitáló Andrej Rubljov-nak.
Felfoghatatlan a távolság az orosz történelmi dráma híres harangöntős jelenete, annak metaforikus jelentéstartalma, illetve Cash női ruhában előadott, zavarba ejtő magánszáma között. Mintha a filmművészet két szélső értékéről beszélnénk. Koncsalovszkij azonban személyével kapcsolatot létesített közöttük, és így én is könnyedebben vallhatom be, hogy az ikonfestő Rubljovot és a női ruhában bájolgó Casht is nagyra tartom.
A Tango és Cash minden idők egyik leghomoerotikusabb akciófilmje, Stallone és Russell még egy közös zuhanyzást is megejt, de azért van egy nő, aki hátráltatja a két zsaru bimbózó románcát. A női főszereplőt Teri Hatcher, a Született feleségek későbbi sztárja játssza, és a zsáner nyolcvanas évekbeli szabálykönyvét követve egy sztriptíztáncosnőt formál meg.
Volt azért logika abban, hogy Andrej Koncsalovszkijt kérték fel a Tango és Cash megrendezésére: a Szökevényvonat-tal komoly jelét adta annak, hogy tud ő remek akciófilmet forgatni kemény és erőszakos férfiakról.
Koltai Lajossal is dolgozott együtt, a magyar operatőr fényképezte a másik 1989-es amerikai filmjét, a Homer és Eddie-t. „Nagy vállalkozás volt, mert Koncsalovszkij nem egy könnyű fiú” – emlékezett vissza Koltai a közös munkára az Origo Filmklubnak adott interjúban.
„Az egyik legkellemetlenebb ember a világon, de tehetséges, bár a nagyobb tehetség a féltestvére, Nyikita Mihalkov. Az ő apjuk írta a szovjet himnuszt, ezért mindig arisztokrataként kezelték őket. Először mehettek ki külföldre, körbeutazták az egész világot, de főleg Koncsalovszkij.”
Koncsalovszkij a Szovjetunióban edződött, pontosan tudta, mi az a cenzúra, az Aszja Kljacsina története című filmje húsz éven át pihent dobozban, és csak 1988-ban mutatták be. A nyolcvanas évek végén már azt is átlátta, hogy Hollywoodban meddig terjed a rendező hatalma, így aztán csak az után vállalta el a Tango és Cash rendezését, miután garanciát kapott arra, hogy a színészi hatáskörét előszeretettel túllépő Stallone nem fog beleszólni a munkájába.
Stallone hamar rászolgált Koncsalovszkij bizalmatlanságára: kirúgatta Barry Sonnenfeld operatőrt, mert úgy érezte előnytelenül világította meg őket. A helyére egy megbízható emberét, Donald E. Thorint ültette, aki már A bosszú börtöné-ben is fényképezte őt. Sonnenfeldről annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy a Coen testvéreknek háromszor is megfelelt operatőrként (a Véresen egyszerű-ben, az Arizonai ördögfióká-ban és A halál keresztútján-ban), majd ő rendezte a Szóljatok a köpcösnek és a Men in Black című kasszasikereket.
Stallone és Koncsalovszkij végül kijött egymással, az orosz rendező nem a színészével, hanem a producerrel rúgta össze a port. Jon Peters egy valóságtól minél jobban elrugaszkodó, hivalkodó stílusú, lökött filmet akart, Koncsalovszkij viszont a humorral együtt is a realista ábrázolásmódot preferálta. Tulajdonképpen két különböző filmet akartak leforgatni.
Kettejük elmérgesedő viszonya végül tarthatatlanná vált: az orosz rendezőt a forgatás vége előtt kirúgták, majd pedig megtették bűnbaknak, és őt hibáztatták azért, hogy a film túllépte az előirányzott költségvetést, illetve, hogy komoly csúszásba került.
Lehetetlen határidőket szabtak Koncsalovszkijnak – mesélte a Los Angeles Timesnak egy stábtag. „Három napot adtak olyan jelenetek leforgatására, amelyek a bonyolultságuk miatt hat vagy hét napot igényeltek volna. Egy huszonkét hetes filmet próbáltak tizenegy hét alatt leforgatni.” A producerek azért sietették a munkát, mert decemberben már moziba akarták küldeni a filmet.
Egy másik stábtag még erősebben fogalmazott: „Ez volt a legrosszabbul megszervezett, legkevésbé előkészített forgatás, amin életemben dolgoztam. Az első naptól kezdve senki sem tudta, mi a fenét kellene csinálnunk.”
Koncsalovszkij kirúgása után a Bíboreső című Prince-film rendezője, Albert Magnoli vette át a produkciót, ő forgatta le a finálét, valamint az egyik másodrendező, Peter McDonald is ellátta átmenetileg a rendezői feladatokat. A tervezett augusztus végi időpont helyett, komoly pótforgatások és egy teljesen új nyitójelenet felvétele után október 20-án került dobozba az utolsó felvett anyag.
Egy új vágót is felvettek, Stuart Bairdet, akit jellemzően bajban lévő projektekhez hívtak, és aki teljesen újravágta a filmet. A Warner Bros mindent elkövetett, hogy a decemberi premierre legyen egy bemutatható változat a Tango és Cash-ből.
A Tango és Cash elkészítését végigkísérő káoszt az előzetese is szemlélteti, amelyben több olyan képsor is látható, amely végül nem került bele a filmbe. Russell például közelharcot vív a kínai bérgyilkossal a lakásában, és azt mondja, hogy „utálom ezeket a karatés fickókat”. A mozikba került változatból a bunyó és a mondat is kimaradt.
Reálisan nézve katasztrófát kellett volna eredményezzen ez a bemutatóig tartó, konfliktusokkal teli erőltetett menet. A premier idején még sok ellenséges hang fogadta, Amerikában éppen hogy csak visszahozta az árát.
De aztán nem tűnt el a film, ellenkezőleg, egyre több ember kezdett el rajongani érte. Nálunk hamar közönségkedvenc, a videotékás korszak egyik fontos filmje lett, a közelmúltban aztán egy komoly amerikai filmes szaklap, a The Dissolve is szerelmeslevelet intézett hozzá. Megnyugtató látni, hogy az idő múlásával a Tango és Cash az őt megillető helyre került.