Van, aki finoman fogalmaz, és azt mondja, hogy ha a Vasműnek nem megy jól, a városnak sem megy olyan jól, van, aki kerek-perece kijelenti, hogy a Dunaferr nélkül csak egy gettó marad. Kattintson a videóra, ismerje meg az elbocsátásra várók és a volt dolgozók személyes vasmű-történetét!
"Egy emelkedőn levő országban a Duna partjain igazán kétlem, hogy bármi előnyösebb lehetne, mint jó vasművek” – írta Széchenyi István 1845-ben. A gróf az 1700-as évek végén megnyitott mecseki kőszéntárnákra alapozta volna a térség acéliparát, de ötletéből akkor még semmi nem lett, mert nem volt a közelben vasérc. Később a második világháborúra készülő kormányok elevenítették fel a tervet, de Hortyék rendszerét 1944-re elsöpörte a Vörös Hadsereg. A háború utáni újjáépítéshez viszont már elengedhetetlen volt a jó minőségű acél, ráadásul a magához térő ország meglévő kohóinak többségét találat érte a bombázások során, így a lakosság évekig csak a romok alól előbányászott vasból tudott építkezni.
A negyvenes évek végére az is látszott, hogy a hengermű-kapacitást kell leginkább bővíteni itthon, hiszen vaslemezből jelentkezett a legnagyobb hiány. 1949-re a MÁVAG Kohászat (később Lenin Művek) közepes nehézszelvények, a Rimamurány-Salgótarján Rt. (később Ózdi Kohászati Üzemek és Salgótarjáni Acélárugyár) könnyűszelvények, a Weiss Manfréd Vas- és Acélgyár (később Rákosi Művek, majd Csepel Művek) pedig acélcsövek gyártásával foglalkozott, kellett tehát egy új vasmű, ami hengerelt lemezekkel tudja ellátni az országot.
„A szovjetek műszaki bizalmatlansága egész odáig ment, hogy szemmel láthatólag kétségbe vonták, hogy egyáltalán meg tudjuk-e tervezni az erőművet, vagy építészeink meg tudják-e ítélni a terület alkalmas voltát ilyen nehéz építmények elhelyezésére” – írta a magyar Nehézipari Minisztérium egyik dolgozója arról a moszkvai látogatásról, amelyen Rákosiéknak az új vasmű terveit kellett bemutatniuk a szovjeteknek. Ilyen hatalmas építkezésbe ilyen rövid idő alatt Magyarország addig soha nem fogott, ezért a szovjetek is kételkedtek a sikerben. Végül a vasmű tényleges terveit a moszkvai GIPROMEZ Kohászati Tervezőiroda mérnökei szállították le, mindössze 8 hónap alatt.
Rákosiék presztízskérdést csináltak az építkezésből, bármire hajlandóak voltak, hogy minél hamarabb elkészüljön a monstrum. Miközben 1951-ben újra bevezették a jegyrendszert, a vasmű építése egy pillanatra sem állhatott meg. Ez a kivételezés a Dunapenteléről érkező hírekkel együtt hamar megutáltatta a még át sem adott kombinátot a magyarok többségével. A korábban pár száz lakosú Duna-menti falu lakosainak földjeit kárpótlás nélkül kisajátították, ráadásul az országos kampány miatt nincstelenek és szerencselovagok százai özönlöttek a kétes hírű pentelei barakktáborokba az új élet reményében. Közbiztonság gyakorlatilag nem volt, az építőanyagokra is folyamatosan katonáknak kellett vigyázniuk.
A teljes építkezés 1965-re ért véget, bár az egyes egységeket külön adták át, 1954-ben például maga Rákosi és Nagy Imre jöttek el gratulálni a munkásoknak az I. számú nagyolvasztó indításakor. Az addig döntően mezőgazdasági jellegű Dunapentele 1951-re városi rangot, hatalmas új kikötőt és saját vasútállomást kapott, és ekkor nevezték át Sztálinvárossá is. A változások mértékéről sokat elmond, hogy Dunaújváros területének ma is kb. harmadát teszi ki a vasmű, és még mindig többen dolgoznak a Dunaferrnél, mint amekkora Dunapentele lakossága valaha is volt, ráadásul a kombinát csak az ötvenes években kapott 60 kilométernyi vasúti sínt saját belső közlekedéséhez.
Fénykorát a vasmű és a város a 70-es években a 80-as évek elején élte, ekkor volt a már Dunaújvárosra átkeresztelt település lakossága is a legnagyobb: több mint 60 ezer lakossal megkérdőjelezhetetlenül Fejér megye ipari központjává és Székesfehérvár után második legnagyobb városává vált. A hetvenes évek két olajválsága miatt elszaladó nyersanyagárak miatt ugyan ismét felerősödtek azok a vélemények, melyek szerint semmi értelme ekkora vasműveket építeni Magyarországon, hiszen vasércünk helyben egyáltalán nincs és a szénlelőhelyek sem jó minőségűek. Ezek ez érvek kétségtelenül megállnak, és valószínűleg a Dunai Vasmű sem épül fel, ha Rákosi – a sztálini iparosítási ukázt teljesítve – nem jelenti ki, hogy Magyarországnak márpedig a vas és acél országának kell lennie, de egészen a nyolcvanas évek elejéig nem volt különösebb probléma a vasmű működésével. A szükséges kohászati nyersanyagokat viszonylag olcsón be lehetett szerezni a szocialista piacról, a legyártott lemezeket pedig felszívták a baráti országok, hiszen a szocialista blokkban kevés volt az olyan jó hengermű, mint a dunaújvárosi.
A szovjetunió hanyatlásával azonban a gondok is sokasodtak, és bár óriási értéke miatt a rendszerváltás után még nem merült fel a vasmű privatizációja, 1996-ban már vagyonkezelésbe adta a Horn-kormány, 2003-ban pedig úgy döntött a magyar vezetés, hogy a Dunaferr és hatalmas adósságai már inkább nyűgöt jelentenek, ezért megkezdték a privatizációt. Az akkori kormánynak azért is volt kényelmesebb megszabadulnia a Dunaferrtől, mert – bár akkor még ment a szekér – már a 2000-es évek elején látszott, hogy a vasmű működésén változtatni kell, hiszen a rendszerváltás óta nem, vagy csak alig voltak strukturális átalakítások.
A kombinát gyakorlatilag a mai napig a régi szocialista vállalati szerkezetben működik, ezért a munkaerő termelékenysége európai összehasonlításban iszonyatosan alacsony. Nyilvánvaló volt tehát, hogy valamit tenni kell, de mivel 2004-ben az ukrán ISD-Donbass örömmel fizetett 440 millió forintot a vasműért és vállalta, hogy 5 évig nem rúg ki senkit, a kormány elhárította magától e döntések meghozatalát. Az ISD aztán ígéretének megfelelően 2009-ig nem is nyúlt a létszámhoz.
A gazdasági válság azonban az egész európai acélipart padlóra küldte és az ISD sincs jó helyzetben. Ukrajnai üzemeik modernizálására még a válság előtt hatalmas hiteleket vettek fel, ezek fizetésébe pedig lassan beleroppannak, Néhány éve fel is vásárolta a vállalatcsoportot az orosz fejlesztési bank, így a létszámleépítésekkel és így Dunaújváros túlélésével kapcsolatos döntések már a vasműtől 1600 kilométerre, Vlagyimir Putyin asztalánál születnek. Az oroszok pedig nem akarják elengedi a Dunaferrt, ugyanis a majd 7000 dunaújvárosi munkavállaló bármikor adu lehet a magyar kormánnyal szemben, az ISD viszont nem tudja finanszírozni a Dunai Vasmű folyamatos, évente több tízmilliárd forintos veszteségét.
"Az ukránokat meg az oroszokat persze hogy nem érdekli, hogy nekünk itt csak a vasmű van" - mondja egy dunaferres vasmunkás. "Ezek a kirúgások sima folytatásai annak, ami Rákosiék óta megy, ezért mindenki felelős, a politikusok, az üzletemberek meg mi is. Ezt Moszkvában meg Kijevben nem tudják, de ez a város a vasmű. Ha a vasműnek jó, a városnak is jó, ha a vasműnek rossz, a városnak is rossz."