Még keresik az utat a szép halálhoz Magyarországon

Mit tudnak kezdeni a magyar orvosok és ápolók a halállal? Ezt a kérdést is felvetette az a rendőrségi nyomozás, amely rákbetegek állítólagos megölése miatt indult. Halálos betegekkel foglalkozó szakemberek szerint Magyarországon az orvosok sok esetben rossz mintákat követnek, és a képzésükben is vannak hiányosságok.

"Az egyik betegünk felesége azt kérte, hogy hiába fokozódnak a férje fájdalmai, ne emeljük a fájdalomcsillapítója adagját, mert hallotta, hogy ebbe bele is halhat" - mondta az [origo]-nak Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány orvosigazgatója.

Szerinte ez is jól mutatja, milyen negatív következményei lehetnek annak, hogy a héten kiderült: a rendőrség morfintúladagolás gyanúja miatt nyomozást indított az Uzsoki úti kórház egyik osztályán. A betegek bizalmatlanná válhatnak az orvosokkal és a morfinnal szemben, pedig - mondta Muszbek - ez nélkülözhetetlen eszköz a súlyos, elsősorban a rákbetegek fájdalmainak csillapításában.

A rendőrség az Uzsoki úti kórház fül-orr-gégészeti osztályának 2005 és 2007 közötti gyakorlatát vizsgálja. A gyanú szerint végstádiumban lévő rákbetegeknek a fájdalomcsillapításhoz szükséges morfiumadag négy-ötszörösét adták be, amitől a páciensek néhány napon belül meghaltak. A kórház tagadja a vádakat, szerintük azok mögött egy sértett ember áll (az ügyről szóló cikkeinket itt találja).

Orvosi körökben már néhány hónappal ezelőtt vitát váltott ki, hogy Márkus Attila orvos egy szaklapban nagyon hasonló eseteket írt le a kórház megjelölése nélkül. Állítása szerint egyik korábbi munkahelyén az orvosok morfint túladagolva érték el, hogy a menthetetlen betegek kómába essenek és meghaljanak. Leírása szerint a betegeket nem avatták be abba, mi vár rájuk, neki pedig magyarázatként csak annyit mondtak, hogy "kellemetlen dolog meghalni" (a cikk állításait itt olvashatja el részletesen, az [origo] többször kereste a cikk szerzőjét, aki elérhetetlennek bizonyult. ).

Az Uzsoki úti nyomozásnak és a nyomán kialakuló szakmai és társadalmi párbeszédnek nemcsak káros következményei, hanem komoly haszna is lehet az [origo]-nak nyilatkozó szakemberek szerint. Akár megtörténtek a gyanú szerinti túladagolások, akár nem, az eset rávilágít az egészségügy olyan rendszerszintű hibáira, amelyeken az egészségügy legtöbb súlyos problémájával ellentétben nem csak pénzzel lehetne segíteni.

Jó szándékból elkövetett emberölés

Félrevezető, hogy a sajtóban az eset kapcsán eutanáziáról beszélnek - mondta az [origo]-nak Kovács József bioetikus. Szerinte ha valóban a szándékos morfiumtúladagolástól haltak volna meg betegek, ahogyan azt Márkus Attila leírta a cikkében, akkor nem eutanázia, hanem emberölés történt volna. Az eutanázia ugyanis a nemzetközileg elfogadott definíció szerint az élet lerövidítése a beteg beleegyezésével, míg a leírt esetben ilyen nem volt, sőt, az orvosok félre is vezették a betegeket és a hozzátartozóikat. A cikkben leírt esetek még azokban az országokban is büntetendőek lennének, ahol legális az aktív eutanázia.

Ugyanakkor Kovács szerint ha igazak is a cikkben írtak, valószínűleg akkor sem tömeggyilkosság történt, hanem rosszul kivitelezett palliatív szedáció: ez azt jelenti, hogy a beteg életének utolsó napjaiban - akár egészen a haláláig - szándékosan csökkentik az éberségi szintjét azért, hogy a másképpen csillapíthatatlan szenvedéseit és fájdalmait elviselhetővé tegyék számára. Ezt az eljárást a kilencvenes évektől alkalmazzák világszerte, és Kovács szerint az elmúlt években "divatos megközelítés lett". "Sokan az eutanázia ellenzői és pártolói közötti harmadik útnak látják, mert mindent tud, amit az eutanázia, de nem öli meg a beteget, így nem az" - mondta.

A palliatív szedáció alkalmazását azonban szigorú feltételekhez kötik: ilyen például az, hogy csak akkor lehet alkalmazni, ha másképp nem tudják már a szenvedéseket csillapítani, és feltétel az is, hogy a betegnek már csak napok, legfeljebb két hét legyen hátra az életéből. Norvégiában még azt is előírják, hogy pár nap után "fel kell ébreszteni" a beteget, hogy meggyőződjenek róla, nem csökkentek-e a fájdalmai. Elengedhetetlen feltétel az is, hogy az eljárást a beteggel és a hozzátartozókkal megbeszélve kezdjék alkalmazni.

Kovács József szerint ha igaz, amit Márkus Attila állít, ezt az eljárást próbálhatták alkalmazni a magyar orvosok, csak rosszul csinálták. Szakszerűtlen, hogy morfint használtak, mert annak sok mellékhatása van, és nem is mindig éri el a kívánt eredményt. Egyáltalán nem kérdezték meg a betegeket, hanem "fehér köpenyes istenként" döntöttek a sorsukról, ráadásul az esetleírásból az derül ki, nem is biztos, hogy voltak olyan fájdalmaik a betegeknek, ami indokolttá tette volna az eljárást. "Nem erkölcsi eltévelyedésről van szó, ennyire nem süllyedhetett mélyre az egészségügy. Egy fekete angyal lehet egy kórházban, na de egy egész osztály? Jó szándékból cselekedtek, de korszerűtlenül, megrekedve egy több évtizeddel ezelőtti szinten" - mondta Kovács.

Meghaladott nézetek

A feltételezett jó szándék azonban nem menti fel az orvosokat, ha rosszul cselekednek - mondta Kovács. Szerinte a cikkben leírt "paternalisztikus szemlélet", ami abból indul ki, hogy a beteg nem tud dönteni a saját ügyében, még annak ellenére előfordul Magyarországon is, hogy évtizedek óta meghaladott nézet. "Alapvető, hogy meg kell kérdezi a betegeket, hogy szeretnék-e, hogy más döntsön helyettük. Elfogadom, hogy nehéz arról beszélni, hogy nagyon rossz a prognózis, és kimerültek az orvos eszközei, de ez nem megoldás" - mondta. Az utolsó napokban nagyon fontos lehet a betegnek és a hozzátartozóknak is, hogy kommunikálni tudjanak, el tudjanak búcsúzni, tisztázni tudják a kapcsolatukat, le tudják zárni az életet. "Sokaknak ez jelenti a jó halált, nem az, ha mély altatást alkalmaznak" - mondta.

A Rákbetegek Országos Szövetségének elnöke, Mikéné Bodor Mária szerint az emberek életük végén pont annyira különbözőek, mint életük során: az egyik véglet az, aki egyáltalán nem akar tudomást venni arról, hogy beteg és meg fog halni, a másik véglet pedig az, aki tudatosan építette az életét, és tudatosan akarja megélni azt is, hogy a végére ért. "Nem arra kell ezt kihegyezni, hogy feltétlen közölni kell a beteggel, mennyi ideje van hátra. Ezt egyenként kell megítélni. De bizalmat kell benne építeni, meg kell értenie, hogy a kezelés szükséges és mértéktartó lesz" - mondta Mikéné. A rákszövetség első, még 1986-ban alakult önsegítő csoportjainak még csak az volt a céljuk, hogy elérjék: az orvosok kommunikáljanak a beteggel. Mikéné szerint az elmúlt 25 évben tapasztalatuk szerint sokat változott az orvosok szemlélete, de még ma is vannak problémák.

Kovács József szerint lehetne hatékonyabb az oktatás is, de az etika kurzusokon már régóta azt tanítják a leendő orvosoknak, hogy a beteget be kell vonni a gyógyítás folyamatába, beszélni kell vele. "Hiába változik meg a tananyag, hiába változnak a jogszabályok, a szemlélet lassabban alakul: a diákok is inkább azt követik, amit a gyakorlatban látnak a mestereiktől" - mondta.

"Mindig abból indulunk ki, hogy a magyar kórházakkal csak az a probléma, hogy szegények, nincs pénz, de etikai és szakmai problémák nincsenek. Ez nem így van. Ezek az élet végi helyzetek különösen tele vannak erkölcsi dilemmákkal, amelyekről nyíltan kellene beszélni, ezeket a vitákat nem lehet megspórolni" - mondta Kovács.

Fájdalomcsillapításról nagy vonalakban

"Nem olyan erős tabuként, mint 20-30 évvel ezelőtt, de a halál eltávolítása jelen van nemcsak a laikusok között, de még a szakmában is" - mondta Muszbek Katalin, aki szerint ezt mutatja például az, hogy az orvosok képzésébe alig-alig kerül be ez a téma. Szerinte nem tanulják meg az egyetemen, hogy mit lehet tenni azokkal a betegekkel, akiknél befejeződnek a gyógyító kezelések, hogyan kell kommunikálni velük, és a fájdalomcsillapításról is csak nagy vonalakban tanulnak. Ezért az orvosok frusztráltak a gyógyíthatatlan betegekkel szemben, csalódottak, hogy nem tudnak segíteni - mondta.

Ideális esetben a végstádiumos betegekkel nem is a kezelőorvosuknak kellene foglalkozniuk. Ha elfogynak a gyógyító lehetőségek, palliatív osztályra kerülnének, ahol az orvosok beállítják és folyamatosan ellenőrizik a fájdalomcsillapítójukat. Muszbek Katalin szerint a morfininjekció ma már az egyik legritkábban alkalmazott módszer, ehelyett a betegek tablettákat, tapaszokat vagy olyan pumpát kapnak, amelyek segítségével maguk is tudják adagolni a fájdalomcsillapítót egészen addig, amíg a kórházban vagy otthon, a szeretteik körében meg nem halnak. Ilyen osztály tíz-húsz ággyal már Magyarországon is több kórházban működik, de még közel sem mindenhol elérhető ez a lehetőség. Ennek az egyik oka az, hogy drága, mivel az ilyen ellátáshoz sokkal több nővérre és szakorvosra van szükség, mint a többi osztályon.

Muszbek Katalin szerint azonban nemcsak ez veti vissza Magyarországon a palliatív és hospice ellátás terjedését, hanem az is, hogy az oktatásban nem történik előrelépés. "Külföldön már lehet szakvizsgát tenni fájdalomcsillapításból, nálunk az a jellemző, hogy az orvosok nagyon bizonytalanul kezelik a fájdalomcsillapítókat, nem tudják, mit adhatnak, mennyit adhatnak. Nem a túladagolás szokott veszély lenni, hanem ott bizonytalanodnak el, hogy adjanak-e fájdalomcsillaptítót, mit és mennyit" - mondta. Szerinte főleg az idős egészségügyi dolgozók választják ezt a területet, a fiataloknak hiányzik a szaktudásuk, és nem is látják, hol van helye ennek a területnek a magyar egészségügyben.

"Gyerekek, csodálatos halála volt"

A hospice és palliatív ellátásban nyíltan vállalják, hogy nem végeznek gyógyítást. "Amikor ez először megjelent a tájékoztatónkban, nagy felháborodás volt, hogy mertük ezt leírni. Nem elsősorban a betegek, hanem a hozzátartozók és az egészségügyi dolgozók háborodtak fel, azt mondták, szerintük ezzel ártunk a betegnek" - mondta. Az is előfordul, hogy a betegek mondanak nemet a palliatív vagy hospice ellátásra, de Muszbek szerint jellemzőbb, hogy a családtagok nem akarják elfogadni: már nincs más remény.

Nemcsak az orvosokat, a betegeket is jobban fel kellene készíteni az életi végi helyzetekre - mondták az általunk megkérdezettek. Kovács szerint az emberek kétharmada kórházban hal meg, és előfordulhat, hogy döntéseket kell hozniuk arról, mi történjen velük. "Sokan azt sem tudják, mi az a palliatív szedáció, pedig mindennapos gyakorlat" - hozta példaként. Hiába lehet élő végrendeletet írni arról, hogy milyen kezelésekbe egyezik bele, és miket utasít el a beteg, a lehetőségeket sem ők, sem a közjegyzők nem ismerik eléggé.

Óriási szerepe lenne a betegek felkészítésének a rákbetegek szövetsége szerint is. "Az lenne a jó, ha kiterjedt lenne a palliatív ellátás, és támogatnák az otthonápolást, hogy ne kényszerüljön kórházba a beteg. Ha pedig ott van, nem kellene harcolni azért, hogy a családtagok vagy az önkéntes segítők ott lehessenek mellette, mert a jelenlétükkel a visszaéléseket is meg lehetne akadályozni. Csiszolgatni kell még annak a kultúráját, hogy nem élünk örökké" - mondta Mikéné. "Soha nem felejtem el, amikor Polcz Alaine, aki elindította a hospice-t Magyarországon, egyszer azt mondta valakiről: 'ott voltam mellette, gyerekek, csodálatos volt, olyan szépen halt meg'. Megdöbbentünk azon, hogy mondhat ilyet a halálról. Azóta megértettük, hogy erre fele kell menni, és segíteni kell mindenkinek ezt elérni" - mondta.