Utcára kerültem, tudnál segíteni?

Megaláztak, téríteni próbáltak, sokan segítettek, én pedig kitapasztaltam, hol, mikor és hogyan érdemes koldulni. A koldusmaffiát indultam el keresni, első éjszaka az utcán aludtam, második este Budapest egyik legjobb hajléktalanszállóján kötöttem ki. Kósa Lajos se pénzt, se munkát nem tudott adni, Schmuck Andor viszont tudtán kívül megmentette az életemet. Kizsigerelő egész nap a pénz után futni. Koldusbőrbe bújtam három napra.

Jó alvó vagyok, hétfőn este mégis olyan zaklatottan aludtam, mint még soha. A fél éjszakát azzal töltöttem, hogy kétségbeesetten szorítottam magamhoz a takarómat, tudván, hogy pár óra múlva kilépek a jól megszokott komfortzónámból, és ha csak néhány napra is, az utcára költözöm. A csövezés egy héttel azelőtt gyerekjátéknak tűnt (gondoltam, fél lábon is kibírom), pár órával a kezdés előtt azonban úgy éreztem magam, mint aki hintázik a széken, éppen hátrafelé borul, és nem tudja, hogyan fog esni.

Hogy fél lábon nem fogom kibírni, arra akkor jöttem rá, amikor kedd reggel fél tízkor elbúcsúztam a barátnőmtől, és elindultam, csak éppen azt nem tudtam, hogy pontosan hova. Alapvetően azért akartam az utcára költözni, hogy közelebb kerülhessek a koldusmaffiának nevezett hálózathoz, amiről a nevén kívül semmit sem tudni, még azt sem, hogy létezik-e ilyesmi Budapesten, bár egy csomó legenda szól erről. Azt gondoltam, hogy ezt csak úgy tudhatom meg, ha nekiállok koldulni.

Na ez az, amire képtelen voltam egész délelőtt, pedig azt hittem, hogy a koldusparadicsomnak tartott Blaha Lujza térnél nincs is alkalmasabb terep erre. Kezdésnek leültem a parkoló mögötti betonülőkére, és tanácstalanul néztem ki a fejemből. Tíz perce ülhettem ott, amikor megszólított egy ütésektől deformált arcú, látásból ismerős hajléktalan. "Világ csavargója lettél? Jól vagy?" - kérdezte, én pedig egy remegő nemmel feleltem, mire közelebb jött. "Nagyanyámnál laktam Nyíregyházán egy önkormányzati lakásban, de meghalt szegény, én pedig nem tudtam fizetni a számlákat. Alig volt munkám, a lakást pedig elvették. Hallottam egy havertól, hogy itt több a lehetőség, hát itt vagyok" - meséltem, a Lalinak becézett egykori református lelkész pedig szinte szinkronban mondta velem a végét, gondolom nem egy, nem kettő ilyen sztorit hallott már.

Kérdezte, hogy ettem-e már ma valamit, én pedig őszintén mondtam ismét nemet, mire a Centrum áruház felé mutatott, hogy legyek ott fél tizenkettőkor, mert ételt osztanak. "Majd én beállítalak a sorba, első leszel" - mondta. Hamarosan odajött Lalihoz az egyik haverja, akinek rögtön elmesélte, hogy mostantól én is itt vagyok, rám is vigyázni kell, "este beviszem a szállóra, holnap meg a tüdőszűrőre" - mondta (ugyanis elvileg nem engedik be az embert egy szállóra addig, amíg nem tudja igazolni, hogy nem tbc-s). Újdonsült mentorom haverjának nem tetszett, hogy pártfogolt lettem, "nem kell arra vigyázni, rendes ruhában van, és ért magyarul" - vetette oda.

Lalit nem zavarta a fintorgás, elvette az egyik haverja botját és sántikálást mímelve elindult kéregetni. Lalit nézve úgy éreztem, hogy a félcsöves fizimiskámmal nem a Blaha a legalkalmasabb hely, hogy pénzt szerezzek a nálam sokkal lecsúszottabb (és lecsúszottabbnak is látszó) kéregetők között, ráadásul délelőtt alig volt forgalom, ezért úgy döntöttem, koldulási szempontból felmérem egy kicsit a várost. Elmentem a Deákra, majd az Erzsébet és Szabadság térre, de ezek mind teljesen kihaltak voltak, egy embertől sem kértem pénzt.

Sokszor nagyon jól jött ez a kút a Szabadság téren Fotó: Fábián Tamás [origo]

A kudarctól a sikerig és vissza

Nem volt nehéz kitalálni, hogy hol fognak ételt osztani, negyed tizenkettő körül már kb. ötvenen álltak sorba a Blaha Lujza téri templom mögött, beálltam én is. Épphogy elindult az osztás, az egyik szervező fiú azt ordította, hogy "hölgyeim és uraim, az ünnepre való tekintettel holnap nem osztunk ételt", amit csendes, de annál mogorvább morajlás követett a sorban állók között. Még tartott a zúgolódás, amikor az egyik mögöttem álló nő azt susmorogta egy fiatalabb srácnak, hogy "nem baj, holnap a Városligetben lesz ingyen virsli és sör". Ez némiképp megnyugtatott, mert az utcán töltött néhány óra után úgy éreztem, hogy aki pénzt tud szerezni az utcán, az nem én leszek.

Aztán én is megkaptam a magam adag kajáját, kicsit tartottam tőle, hogy mi lesz, mert sajnos elég finnyás vagyok a menzakosztszerű ételekkel. A kezembe nyomott sárgaborsó-főzelék pontosan az az étel, amit még sosem kívántam meg magamtól, és ha elém tették sem nagyon ettem meg gyerekkoromban, de most korgó hassal egész könnyen lecsúszott pár szelet kenyérrel, amúgy sem volt más választásom. A kenyérvéget pedig eltettem későbbre.

Viszonylag jóllakottan elérkezettnek láttam az időt, hogy végre munkához lássak, mondván kopogó szemmel rosszabb lesz futni a pénz után. Visszamentem a Gödörhöz, hátha lassan elkezdenek kitelepedni az iszogató fiatalok. Odamentem egy magam korú párhoz. "Tudnátok pár forinttal segíteni?" - kérdeztem félszegen, de láthatóan ez bőven nem lépte át az ingerküszöbüket, ezért másfél pillanatnyi hezitálás után odanyögtem, hogy "két napja kerültem az utcára". Iszonyúan béna műmagyarázatnak éreztem, de az éppen a cigijét slukkoló srác szemöldöke a toldalékmondat után az égbe meredt, ő pedig matatni kezdett a zsebében. Már a várakozás pillanatában öröm áradt szét a testemben, de amikor megláttam a kezében egy előrántott kétszázast, szabályosan boldog lettem.

Megvan a szöveg, gondoltam magamban: Két napja kerültem utcára, tudnál pár forinttal segíteni? A következő fél órában viszont vissza kellett ereszkednem a földre, ugyanis öt-hat próbálkozásom is kudarcos volt, ráadásul volt pár igazán kellemetlen szituáció is. Különösen azon húztam fel magam, hogy söröző és csipszet zabáló társaságok cinikusan a képembe hazudták, hogy nincs náluk pénzt, de a látható körülményekből és hanglejtésükből egyértelmű volt, hogy amúgy van náluk, csak még gumicukorra is szívesebben költik, mint hogy nekem segítsenek.

A maffia nem a lecsúszott koldusok között arat

Háromnegyed napnyi, közepesen intenzív kéregetés után rájöttem, hogy a koldulás nem az a műfaj, amelyben az ember nagyon előre dolgozik. Délután hat körül 185 forinttal a zsebemben bár eljátszottam a gondolattal, hogy jó lenne még 110 forint, hogy a II. János Pál téren megkóstoljam a város valószínűleg legolcsóbb, de állítólag finom gyroszát, de nem volt lelki erőm ahhoz, hogy még kitudja hányszor pofára essek, ezért abban maradtam, hogy jó lesz vacsorára a tejföl kiflivel, igaz, hogy az uzsonna is ez volt.

Visszamentem a Blahára, a délelőtti embereknek viszont se híre, se hamva nem volt. Mire megettem a vacsorát, megtelt kéregetőkkel a kakasülő, csak éppen senki sem kéregetett. Az egyik férfi épp azt ecsetelte a társainak, hogy "nem kell több pénz, mert úgy is csak elissza", én meg igazolva láttam korábbi gondolatmenetemet, miszerint a koldulás nem a felhalmozásról szól. A napról napra élés egyben percről percre élést is jelent.

Lassan beesteledett, én pedig vártam, hogy történjen valami, felbukkanjanak oda nem illő arcok, akik majd elszedik a kiszolgáltatott emberek apróját, de semmi. Finoman beszélgetéseket is kezdeményeztem a témáról, még olyan kamusztorikat is bedobtam, hogy engem megfenyegetett ma pár ilyen arc, de csak értetlen reakciókat kaptam, azt mondták, ilyen nem szokott előfordulni, maximum néhanapján egymástól vesznek el dolgokat, de ez is nagyon ritka. Nem éreztem, hogy ezek a hajléktalanok hazugsággal védenék az őket sakkban tartó embereket, és reálisnak sem láttam, hogy valakik elszedjék az összetarhált húszforintosokat, ebben nincs nagy biznisz, ráadásul, ha pénzük van, az utca emberei tényleg beforgatják alkoholba, cigibe, vagy esetleg kajába. Rá kellett jönnöm tehát, hogy ha létezik is Budapesten koldusmaffia, az biztosan nem az egyszerű koldusok között keresendő.

Út a teljes kétségbeesésbe

Lali kedves volt velem, személye és haverjai mégsem keltettek annyi bizalmat bennem, hogy velük menjek a szállóra, ők tíz éve az utcán élnek, én meg csak ma kezdtem. Az ételosztás közben viszont fél füllel hallottam, amint egy idősebb nő arról magyaráz valakinek, hogy a Jászberényin milyen jó kis szálló van: "kulturált, lehet mosni, zuhanyozni, mindennap adnak egy konzervet". Nekem sem kellett több, kipuhatoltam, hogyan lehet odajutni, és este tíz körül elindultam a Deákról a 9-es busszal.

Kőbánya alsón kellett átszállni a 162A jelű járatra, amelyről nem is hallottam korábban. Óriási szerencsém volt, hogy a sofőr nem kérte a jegyemet, ugyanis első ajtós felszállás volt. Persze, nála is vehettem volna jegyet 450 forintért, de egy fitying sem volt nálam, ami egy hajléktalanszállóra igyekvő embernél talán nem annyira abszurd. A Rákos vasútállomásnál szálltam le, amely bőven a város eddig általam ismert határán kívül esett. Tudtam, hogy a Jászberényi úton vagyok, de hogy melyik irányba van a 47-es szám, arról gőzöm sem volt, házszámokat alig lehetett látni, ezért kérdezősködtem.

A vasútállomáson kapásból rossz irányba küldtek, végül egy éjszakai járőrszolgálatos lőtte be a helyes irányt. Kérdezte, hogy mit keresek, mondtam, hogy a szállót, erre a fizikai útmutatáson túl teologikusat is kaptam: "idősebb korban szoktak Istenhez fordulni, de úgy látom, hogy neked most nagy szükséged van rá. Ahhoz, hogy megtaláld magad, először Istent kell megtalálnod". Sűrűn bólogattam, mert már nagyon le akartam dőlni, teljesen kiszívott ez a nap.

Átmeneti vagy fapad? Ebből lehet választani a Hajléktalanokért Közalapítvány Segítőházában Fotó: Fábián Tamás [origo]

A szálló kívülről nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, de nyilván nem számítottam luxusapartmanra kerti jakuzzival. Vacilláltam, hogy megnyomjam-e a szigorúan rácsozott vasajtó kapucsengőjét, aztán jött egy vendég. Kedves volt, mondta, hogy ő most bemegy, bezárja maga után az ajtót, és nekem újra csöngetnem kell majd, mert csak egyesével, külön engedéllyel lehet bemenni. Rendes megjelenése rögtön lerombolta a szállóval kapcsolatos előítéleteimet, ezért csengettem, miután bezárult mögötte a kapu.

Ekkor jött a fekete leves, ugyanis a diszpécser udvarias hangon közölte, hogy hatig van beengedés, és különben is teltház van. Kértem, hogy ajánljon olyan helyet, ahova most is mehetnek, mondott is kettőt a nyolcadik kerületben, de hozzátette, hogy "azok elég gázosak", nem ajánlaná őket nyugodt szívvel. Erről ennyit, gondoltam, eldőlt, hogy az éjszakát az utcán fogom tölteni. Egy számomra teljesen ismeretlen külvárosi részen voltam tizenegy után, őszintén szólva kétségbeestem.

Orbán szerint életszerűtlen, amit csináltam

Aztán a lehetőségekhez képest kellemes fordulat következett. Kb. két perc után jött a 161-es busz, amely elvitt az Örsre, ahol szintén nem kellett sokat várni, hogy felszállhassak az utolsó, ellenőr nélküli kettes metróra. Egyből tudtam, hogy a Délihez kell mennem, mert arrafelé sok a zöld terület, úgyhogy egész normálisan aludhatok majd.

A vágyott kellemes lugast a Kék Golyó utcában található Onkológiai Intézet melletti kerítés tövében találtam meg, mert az viszonylag jól le van választva az utcafrontról egy kis sövénnyel. Mondjuk egy hangosan zúgó kazánszerűség előre jelezte, hogy nem ez lesz életem éjszakája, de bőven meg voltam elégedve az alkalmi fekhelyemmel.

Jó kedvem így sem volt, mert leküzdhetetlenül bugyogott fel bennem az a jelenet, amikor november végén Orbán Viktor a parlamentben életszerűtlennek nevezte a hajléktalanságot, és kijelentette, hogy nemzeti konzultációban fogja kikérni a megyei jogú városokban élők véleményét. Azért indított verbális küzdelmet, hogy lehessen büntetni az utcán alvást, ugyanis az utca nem arra való, hiába semmisítette meg az AB a vonatkozó jogszabályt. Akárhogy is számolok, eltelt fél év, és nemhogy nem történt semmi az ügyben, Orbán még csak annyit sem mondott, hogy mégsem lesz konzultáció, vagy valami. A hajléktalanság folyamatosan égető problémája lekerült a napirendről, a kormány egyáltalán nem foglalkozik vele. Nem sokáig tudtam dühöngeni ezen, mert elnyomott az álom.

Fekhelyem a Kék Golyó utcában Fotó: Fábián Tamás [origo]

Reggel a szemétdombon

Zavartalan éjszakám volt, leszámítva, hogy egy-egy pillanatra felriadtam a mellettem elhaladó autók zajától. Néhány órát aludtam viszonylag folyamatosan, de már annak is örültem, hogy épségben túléltem az első éjszakát az utcán. Sötét volt, amikor felébredtem, a göröngyös föld nem volt annyira kényelmes, hogy vissza tudtam volna aludni, ezért útnak indultam. Valamiért az ugrott be először, hogy minél gyorsabban a belvárosba kell érnem, hogy szemezgethessek az éjszaka frissen lehullott morzsáiból. A tervemet hátráltatta, hogy az első 4-6-osra ellenőrök szálltak fel a Széna térnél, hat jutott három utasra.

A nehézségek ellenére öt körülre értem a Gödörhöz, ami a számításaimnak megfelelően szeméttengerben úszott. Felcsillant a szemem, gondoltam, ez valóságos aranybánya lesz, de tévedtem. Legalábbis számomra nem sok minden csurrant cseppent, talán még a mesterséges tóból kimerészkedő kacsának is több értékes falat jutott. Azért én sem távoztam üres kézzel, 280 forint és egy negyed üveg Johnny Walker volt a korán kelésem jutalma. És még sokkal több is lehetett volna, de nyilván nem én találtam fel a reggeli guberálást, csak negyediknek érkeztem, plusz a szólóban keresgélő embereken kívül szervezetten szedték össze az üvegeket, nyilván az egyéb értékes apróságokkal együtt.

Bár egyszerre többen kapirgáltunk a romokon, egyetlen rosszalló pillantást sem kaptam a többiektől, pedig érezhetően új voltam a terepen, míg más guberálók régi ismerősként köszöntötték egymást. Ez mégis egy szabad terep, akár közlegelőnek is nevezhetnénk. A terepmunka végeztével megreggeliztem a tegnapról megmaradt fél zsemlémet egy kis vízzel, ami a végére el is fogyott. Innentől kellemetlenségek sora vette kezdetét.

Schmuck Andor megmentette az életemet

A jól bejáratott Szabadság téri kutam persze reggel hét-nyolc körül nem köpte a vizet, és május elseje lévén minden zárva volt, így egyetlen helyet sem találtam, ahol megtölthettem volna a flakonomat, miközben egyre melegebb lett, én pedig egyre jobban kiszáradtam. Elfogytak a zsebkendőim is, ami nekem nem kis probléma, ugyanis meglehetősen allergiás vagyok, előző nap tizenötöt használtam el, szinte folyamatosan tüsszögtem és fújtam az orrom. De ami még ezeknél is kellemetlenebb volt, hogy egyre nagyobb szükségét éreztem, hogy valahol kis és nagy dolgomat elintézzem, de hiába. Az pedig már csak hab volt a tortúrán, hogy a több óra mászkálás alatt teljesen elfáradtam.

Ilyen állapotban érkeztem a Városligetbe, a patakokban folyó ingyen virslik reményébe kapaszkodva. A Munkáspárt standjánál becsületkasszás hot dogok sorakoztak, bepróbálkoztam, de az ott pakolászó néni olyan szigorúan mondta, hogy 250 forint egy darab, ami a pártkasszába megy, hogy nem volt erőm, se kedvem előadni a szokásos sztorit a fedél nélkül maradt Pestre szakadt vidéki srácról, ezért továbbálltam. Pláne, mert valószínűleg látszott rajtam, hogy nem vagyok a legjobb passzban: fél órával korábban a 70-es busz Király utcai megállójában odajött egy fiú lejmolni, de gyorsan rászólt a haverja, hogy "hagyjad már, ugyanabban van a srác mint mi".

Sürgősen pénz kellett, mert a fél zsemlén kívül aznap még nem ettem semmit, és kezdtem szédelegni. Beoldalogtam a Vajdahunyad várába, ahol megpillantottam Schmuck Andort, pár lépésre a Tisztelet Társasága rendezvényére váró hosszú sortól. Egyből tudtam, hogy mit kell tennem. Számításom bejött, a Szociáldemokrata Párt feje adott egy kétszázast, ami pont arra volt jó, hogy vegyek egy adagot az MSZP paprikás krumplijából. Így egy egészen furcsa kör alakult ki: a kommunistáknak nem tudtam fizetni, a szocdemek pénzén pedig a szocialisták költségvetéséhez járultam hozzá.

Egy arra járó ismerősöm kiszúrt a Munkáspárt majálisán Forrás: Merényi Miklós

A közepesen laktató ebéd után bealudtam Thürmer Gyula helyzetértékelésén, majd a Városliget sokkoló tömegnyomorától visszamenekültem a belvárosba, annak reményében, hogy szépen megtelt adakozni vágyókkal. A munka előtt le kellett dőlnöm sziesztázni a Szabadság téren, ahol a kicsit meg is tudtam mosdani a kedvenc kutam vízében. Nyerőgépes szlenggel mondva délután jól dobott a gép, tíz-tizenegy próbálkozásból összejött hétszáz forint, amit úgy döntöttem, hogy nem osztok be. Fűszerekre vágytam, ezt pedig egy gyrossal tudtam a legjobban kielégíteni.

Befogadtak a hajléktalanszálló lakói

Tele hassal úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy ismét megpróbáljak bejutni a szállóra. Elsőre túlmentem a busszal és Rákoskeresztúr központjában kötöttem ki, mert világosban nem ismertem meg a megállót. Másodjára célba találtam, a szállón azonban az a kellemetlen hír fogadott, hogy a hatig van beengedés egész pontosan azt jelenti, hogy hatkor lehet bejönni, ez nagyjából két óra ácsorgást jelentett az útszéli porban. Hatig szép kis tömeg gyűlt fel a fapados helyekre, volt, akin egyáltalán nem látszott, hogy hajléktalan, sok ember viszont nem keltett túl nagy bizalmat bennem.

Bár elsőként álltam be a sorba, csak utolsóként szólítottak, mert a szálló folyamatosan alakuló listája alapján ment a beengedés. Rendesek voltak az ott dolgozó szocmunkások, mert nem küldtek el annak ellenére, hogy már csak a folyosón maradt nekem hely a földön.

A szálló kertje Fotó: Fábián Tamás [origo]

Más szállót nem ismerek, így összehasonlítási alapom sincs, mégis a szóbeszéd és a benyomásom alapján mondhatom, hogy ez a hely full extrás. Nem sokban marad el egy gyengébb hetvenes évekbeli ifjúsági tábortól: van tévészoba, pingpongasztal a kertben, adnak tusfürdőt és törülközőt, valamint mosni is lehet. Kaját már nem adnak, a fapadosokon nem szokás mostanában. A szálló közös helyiségei be vannak kamerázva, a szobák nem, legalábbis azt nem láttam a vezetői szobában tett rövid látogatásom alkalmával.

A hajléktalan emberek kicsit úgy élnek ott, mint egy nagy család: cigit, kaját megosztanak egymással, amikor este találkoznak, elmesélik, hogy kivel mi történt aznap. Hajléktalanok, többségük dolgozik, főleg alkalmi munkákat, néhányan guberálnak, de nem az a jellemző. A szállóra alkoholt nem szabad bevinni, és részegen sem engedik be az embert. Az én táskámban becsusszant a reggel talált whisky, de nem akartam bent azzal kísérteni a sorsomat.

A helyről és talán magáról a hajléktalanságról is az mondja el a legtöbbet, hogy bár itt senkinek sincs otthona, se stabil egzisztenciája, embersége viszont annál inkább - hangozzon ez bármennyire nyálasan. A beengedés után szinte mindenki egyből lezuhanyzott, tisztálkodószerekből nem volt hiány, cipőpaszta, parfüm és tiszta ruhák minden mennyiségben.

A szálló igényességét jól példázza a következő jelenet. Nyugodtan feküdtünk az ágyon, amikor bejött egy férfi, és emelt hangon azt mondta: "mi ez a büdös? Itt nem alszom." Miután rajtam kívül mindenki más lezuhanyzott a szobában, egyértelmű volt, hogy ki a bűzforrás. Két napja nem zuhanyoztam, csak izzadtam a harminc fokban. Engem is zavart a szagom, de nem volt nálam váltás holmi, ezért nem akartam letusolni.

Belülről a kilenc ágyas szoba Fotó: Fábián Tamás [origo]

Nem jött el az egyik ember, aki úgy volt, hogy csak később ér a szállóra, ezért felszabadult számomra egy ágy. A kilencágyas szoba nem volt túl hangulatos, vasrácsos ágyak szorosan egymás mellett, nem túl kellemes szag, és nyolc idegen, akikről semmit sem tudtam, csak hogy valahol félresiklott az életük. Miután beléptem a szobába, kicsit megnéztek, de néhányan szóba elegyedtek velem, éreztem, hogy elfogadtak. Főleg, miután mohón befaltam egy korábbról megmaradt zsömlét egy harmad vajkrémmel. E tekintetben nem lógtam ki közülük, legfeljebb hátrafelé, ugyanis úgy vettem észre, hogy nálam csak minőségibb ételeket ettek. Aki felvágottal ette a kenyeret, annak is volt legalább kétféle zöldség a tányérján. De egyébként is több embernél láttam telefont, volt aki pedig kocsival jött.

Már majdnem aludtam, amikor visszajött a bűzre panaszkodó férfi, aki kicsit be volt tintázva. Felébresztette egyik haverját, aki ezt olyannyira zokon vette, hogy ordibálni kezdtek. A veszekedés hamarosan odáig fajult, hogy a korábban már majdnem elalvó haver azzal kezdett fenyegetőzni, hogy megöli a részegest. "Egyet már leküldtem a föld alá, lehetsz te a második" - mondta. Ezen a ponton elillant a korábbi viszonylagos komfortérzetem, ugyanis ez nem az a hely, ahol ilyesmivel viccel az ember, de szerencsére a szájkaratét nem követte tettlegesség.

A két férfi hamarosan kiment cigizni, én pedig nem tudtam elaludni, olyan hangosan nézték a folyosón a Barca-Bayern visszavágót. Kimentem kicsit én is, a meccs a nyolcadik percben járt, alig nézte pár ember, a többiek már aludtak. Visszamentem én is, és kb. két perc alatt elaludtam a táskámba kapaszkodva.

Munka nincs, pedig dolgoznának

Háromnegyed ötkor keltem, alaposan megmostam a fogamat, és elindultam a Deákra, hátha megint szerencsével járok, de az előző napi szemétkánaánnak nyoma sem volt. Mivel nem jártam ott este, elképzelni sem tudtam, hogy mi okozta ezt a pangást, végül arra jutottam, hogy valószínűleg azért volt akkora dínomdánom előző előtt este, mert másnap nem kellett dolgozni, iskolába menni. Ebben a hitemben megerősített a rendkívül jól fésült, farmerdzsekis Ferenc is, akivel guberálás közben már előző nap reggel is köszöntünk egymásnak, pedig nem találkoztunk korábban.

A Gödörnél legfeljebb egy-két öngyújtót tudtam volna lenyúlni, de nem kellett, viszont pénzre szükségem volt, gyorsan. A két nappal azelőtt kiábrándító helyzet ellenére elmentem a Moszkvára, Pestet már meguntam. A villamoson ülve fülembe csengtek a járőrszolgálatos szavai, miszerint "Budapesten van munka, csak az nem dolgozik, aki nem akar" - így biztatott, mikor mondtam, hogy a több munkalehetőség miatt jöttem fel vidékről. Gondoltam, ma nem koldulok, hanem szerencsét próbálok a hajnali munkaerőpiacon.

Nem volt ördögtől való ötlet, a Moszkván rendületlenül virágzik a munkaerőpiac, legalábbis a keresleti oldalon. Melót viszont mindössze két ember kapott, az egyik srácot elvitték este hétig betont keverni, egy másikat pedig kertet rendezni. A maradék 20-30 ember csalódottan ácsorgott fél hattól 8-9-ig, és várta, hogy valaki elvigye és bagóért kizsákmányolja. A kevés lehetőség ellenére sokan közülük nap mint nap odamennek hajnalonta, hátha.

A munka nem jött össze, maradt tehát a koldulás, ami a Moszkván rém fárasztó a sok rohanó ember és tukmáló zugárus között, de összeszorított fogakkal összejött egy sajtburgermenüre való. Ebéd után nem volt kedvem a szokásos kéregető körökhöz, ezért úgy döntöttem, megpróbálkozom a Képviselő Háznál, kíváncsi voltam, hogy egy számukra tét nélküli szituációban hogyan reagálnak a politikusok egy fiatal koldus közeledésére.

Habony Árpádtól nem lehet lejmolni

Elsőként Molnár Csaba (DK) jött szembe. "Hát, az az igazság" - kezdte, majd rövidke hezitálás után turkálni kezdett a zsebében és elővett egy húszast. Valamiért ezt kevésnek érezte, visszatette, és további matatás után elővett egy kétszázast. Következett Gyürk András, a Fidesz kampányguruja, jelenleg EP-képviselője. Ő elintézett egy sajnos nemmel. Harmadiknak Gyöngyösi Mártonhoz, a Jobbik listázó botrányát kirobbantó képviselőjéhez mentem kéregetni, aki azzal kezdte, hogy "itt csörög-zörög valami", majd elővett egy marék aprót a zsebéből (valamivel több, mint háromszáz forintot) és azt mondta: "ezt oda tudom adni".

Néhány másodperccel később jött Kósa Lajos debreceni polgármester, aki a megszólításomra megállt előttem, és mélyen a szemembe nézett. "Pechje van, mert nincs nálam pénztárca" - mondta, majd lépett kettőt, én pedig utánakérdeztem: "és munkát sem tudna adni?" Erre visszafordult, és nevetve nemmel felelt. Hamarosan Gulyás Gergely, a Fidesz alkotmányjogi szakértője jött, aki kérdésemre szó nélkül adott egy kétszázast, majd továbbment, de pár másodperc múlva megtorpant és visszafordult: "amúgy miért él az utcán?" - kérdezte egyedüliként. Elmeséltem a sztorimat, hogy két napja munkát keresek, de nem jött össze semmi, erre sok sikert kívánva bement az épületbe. Meglepetésemre Orbán Viktor tanácsadója, Habony Árpád is szembejött, kétszer is ráköszöntem, de nem nézett rám, lehet, hogy csak nem vett észre. Végül Török Zsoltot, az MSZP szóvivőjét kérdeztem, aki egy beszélgetés közben volt, de megállt és azt mondta: "Nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás, de segítek mindenféleképpen, ha érti, mire gondolok", majd a kezembe nyomott egy kétszázast, és elment.

Sokat ácsorogtam aznap is, ezért ledőltem sziesztázni a Szabadság térre. Gondolkodtam, hogy mivel lehetne folytatni, felmerült, hogy kicsit összekoszolom az arcom - a bűzszintem elég magasan volt -, és beülök egy drága kocsmába inni egy ezerforintos sört, és figyelem az arcokat. A polgárpukkasztást viszont túl klisésnek éreztem, és nem is tudtam volna jó szívvel elinni a politikusok pénzét, ezért inkább odaadtam a Rákóczi úton ülő néma törpének, és hazamentem zuhanyozni.