Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Ha egy átlagos amerikai filmet nézünk, és vicces jelenet következik, annak nagy eséllyel egy egyetemi/főiskolai campus a színtere, ahol a gólyák minden vágya, hogy a görög ábécé betűivel jelölt elit klubba bekerüljenek, vagy legalább a zártkörű, titkos buliba meghívják őket.
Előbbiért gyakorlatilag bármire képesek, így fordulhat elő, hogy a moziban mellettünk ülő fuldokolva köpi ki a popcornt, mert a vásznon meztelenül rohangáló lányokat és fiúkat lát, vagy azt, hogy kancsóból töltik a szájukba a sört, ami ideális esetben sör, ha nagyon vicces próbál lenni a forgatókönyvíró, akkor egy felsőbb éves menő arc vizelete. Az inkább szánalmas, mint humoros képsorok mögött egy nagyon is létező, az amerikai szlengben csak hazingnek, magyarul beavatási szertartásnak nevezett jelenség áll, amibe az amerikai Huffington Post szerint csak 2005 óta hatvan fiatal bele is halt.
„A beavatási szertartás az, ami elől nem menekülhet senki, legalább is én így éltem meg, amikor gimnáziumba kerültem" - meséli a húszas évei elején járó Alexandra, akinek iskolájában a felsőbb évesek voltak azok, akiktől a gólyák egytől egyig borzongtak. "Lánykollégiumban laktam a gimi alatt négy évig, és elsősként volt részem szívatásban, de a következő években sem felejtődött el, kik és miket is csináltattak velünk. Volt a szokásos: addig fújd a villanykörtét, amíg el nem alszik, ágyazz be vonalzóval, de nem is igazán a feladatok voltak a degradálóak, hanem a bánásmód. Fura gőggel jöttek a személyesebbnél személyesebb kérdések, a piszkálódások, a zavarba ejtő kijelentések vagy éppen az, hogy a folyosó foteljeiben ülve bámultak minket. Aztán mi is felsőbb évesek lettünk, és mi is megcsináltuk a szokásos rituálét, de máshogy” – mondja a lány, aki később évekig volt egy kollégium bizottságának elnöke.
Beavatási szertartás ugyanúgy előfordul a katonaságnál, mint a börtönökben vagy az iskolákban, kollégiumokban és egy sportklubban is. Utóbbi áll az UNICEF Magyarország januárban publikált kutatásának középpontjában. A szervezet arra volt kíváncsi, hogy milyen élményeik vannak a szervezett keretek között sportoló gyerekeknek. A kutatásban részt vevők 73 százaléka számolt be arról, hogy érzelmileg bántalmazták, 39 százalék, hogy fizikai erőszaknak volt kitéve, 31 százalékuk szexuális zaklatásról, 15 százalékuk pedig valamilyen beavatási szertartásról beszélt – meséli Gyurkó Szilvia, a szervezet gyermekjogi igazgatója.
Azok a gyerekek, akik bármilyen formában részesei voltak egy-egy ilyen szertartásnak, a játékos és ártatlan feladatoktól kezdve olyan durva dolgokról is beszámoltak, hogy az idősebb csapattagok levizelték a fiatalabbakat a zuhanyzóban, vagy kézzel ütötték a kisebbek meztelen fenekét. „Volt, aki annyi ütést kapott, hogy kirepedt a feneke bőre, és folyt a vére” – idézi a jelentés az egyik gyereket.
A beavatási szertartás nem kéne, hogy valami rossz és erőszakos dolgot takarjon. Része a személyiségfejlődésnek, ami már a primitív kultúrákban is elfogadott és gyakran szükséges is volt. Olyan, a hagyomány által támogatott, szentesített aktusok ezek, amelyekben a beavatandó áldozatot hoz azért, hogy a közösség tagja lehessen - írja tanulmányában Lakatos Gábor.
Az edzések falain kívül a középiskolákban, kollégiumokban és a felsőoktatás éveit bevezető gólyatáborokban is elfogadott a frissen érkezettek beavatása. A gólyatábornak szinte kötelező eleme a leendő elsőévesek szívatása, ami Háló Krisztián egykori egyetemi hallgató és gólyatábori senior szerint az utóbbi években inkább móka és kacagás, mint vérre menő kicseszés a másikkal.
„A kétezres évek elején még voltak olyan feladatok bőven, amik ma már öles betűkkel jelennének meg a címlapokon, mégis mindenki jól szórakozott, senki nem panaszkodott, és a végén elégedetten tért haza” – meséli. Szerinte a legfontosabb, hogy a beavatási feladatok lényege nem a szívatás, még ha esetleg olyan dolgok is történnek, amik elsőre durvának tűnnek, hanem a közösség összekovácsolása. Krisztián szerint, amiket a leggyakrabban eldurvulásnak hívnak, mint például a gruppenszex jellegű jelenetek vagy a vetkőzés, egyáltalán nem voltak jellemzőek. Megtörténni néha megtörténtek, de szigorúan önkéntes alapon: "ha valaki megcsinálta, hát megcsinálta".
A legnagyobb baj az elvvel van – mondja Krisztián. „Mindenki jön a diákok jogaival meg hasonlókkal, ezek mentén próbálják őket még a szellőtől is megóvni, és egyvalamit felejtenek el: egy közösségbe be kell épülni, be kell csiszolódni. Egy gólyatábor pontosan erre van felépítve. Ha valakinek le kell törni kicsit az egóját, az meg fog történni, ha valakit bátorítani kell, az is meglesz. Mellesleg nagyon sok olyan hozománya is van egy gólyatábornak, ami pótolhatatlan: személyes kapcsolatok, barátságok szövődnek, van, aki ott találja meg a jövendőbeli lakótársát, párját.”
Annak ellenére, hogy Krisztián szerint egyáltalán nem durva, ami ezekben a táborokban megy, az iskolapszichológus Sára ajtaján nem egyszer kopogtatott valamelyik diák azért, mert előre rettegett a főiskolai gólyatábortól. De volt olyan elsős gimnazista is, akin a gólyaest maradandó nyomokat hagyott, mert ott olyan kínos helyzetbe hozta magát, ami miatt aztán az osztályban, sőt az évfolyamon is még évekig kinevették. A gólyabál, a szalagavató vagy az érettségi bankett nagyon is fontos állomások a fiatalok fejlődésében, határt képeznek, és ezzel az előző szakasztól való búcsúzást és az újba való megérkezést is segítik, ezért nem jó, ha kellemetlen élményként maradnak meg.
Sára hallott igazán megalázó és bántó helyzetekről is, amiket a gólyáknak a táborban ki kellett állniuk. Ilyen például a vécékagylóból ivás, a meztelenre vetkőzés, vagy akarata ellenére tetemes mennyiségű alkohol elfogyasztása. Szerinte az is egyfajta beavatási szertartás, amikor a felnőttek nélküli házibulikon előkerül a „Na, mi van, nem mered?" kérdés. Sok fiatal pedig erre azt feleli, hogy meri, aztán jön a rendőrségi ügy, toxikológián ébredés, nem kívánt terhesség, iskolai fegyelmi eljárás – ezek mind előfordultak Sára saját praxisában.
Annak ellenére, hogy a beavatások nem egyszer alkoholmérgezéssel vagy fizikai sérülésekkel járnak, a feljelentésig csak a legritkább esetben mennek el az érintettek vagy a szüleik. Az utolsó, országos visszhangot kiváltó eset még 2006 novemberében történt egy szegedi kollégiumban, ahol felsőbb évesek kegyetlen beavatási procedúrának vetették alá az elsős tanulókat. Volt, akit arra kényszerítettek, hogy síelést imitáljon a piszoárba állva, másnak romlott ételekkel teli kukát borítottak a fejére, vagy emberi ürülékbe állítottak. A név nélkül megszólaló diákok arra hivatkoztak, hogy ők csak a hagyományt akarták folytatni. Egy hevesi lány szülei szintén 2006-ben tettek feljelentést ismeretlen tettes ellen, miután a lányuk kórházba került a középiskolai gólyaavató után, mert a felsőbb évesek különböző kotyvalékokkal itatták és etették meg.
Hiába kerestünk hasonló ügyeket az elmúlt évekből, nem találtunk, és a rendőrség is azt mondta, hogy nem rendelkeznek olyan statisztikával, amely a beavatási szertartásokkal, gólyatáborokkal és gólyaavatásokkal kapcsolatba hozható rendőrségi eljárások számát tartalmazza. Hasonlóról számolt be Gyurkó Szilvia is, aki szerint az ilyen szertartásokra nagyon ritkán derül fény, azok egy csapat titkos, bensőséges eseményei. A beavatást elszenvedőkből gyakran beavatók lesznek, így csökken saját frusztrációjuk.
Abban, hogy a durvább szívatásokból nem lesz rendőrségi ügy, az is benne van, hogy kevesen ismerik fel, mi is történt velük. Gyurkóék kutatása szerint a válaszadóknak ugyanis csak töredéke, tíz százaléka gondolta gyerekként, hogy a beavatáskor átélt sérelmek kimerítették a bántalmazás fogalmát.
