Sokat kell még tanulnunk az elmúlásról

Mécsest gyújtunk, hogy emlékezzünk, virágokat és koszorút viszünk a temetőbe szeretteink sírjára. Gyakrabban gonolunk ezekben a napokban az elmúlásra, amiről nem szeretünk beszélni, amellyel még mindig nem tudunk mit kezdeni, mert nem tanultunk meg gyászolni, elengedni szeretteinket és megtartani az emléküket. Pedig a bánattal és a gyásszal nem muszáj egyedül megküzdenünk.

A gyászra, halottaink elengedésére, a halál feldolgozására mindig léteztek rítusok. Ezek egyike az is, amikor halottak napján megtelnek a temetők a szeretteik sírjához zarándoklókkal.

November 1. a mindenszentek ünnepe, november 2-a pedig a halottak napja a keresztény világban. Fotó: Pályi Zsófia - Origo

A gyász a veszteség által kiváltott reakció. Életünk egyik legnehezebb érzelmi időszaka az, amikor elveszítünk valakit, aki a számunkra fontos. Ugyanakkor az egyik legfontosabb időszak is. Polcz Alaine, a magyar thanatológia legjelesebb képviselője azt írja, ha a bennünket ért veszteség után nem gyászolunk, nem végezzük el a gyászmunkát, a veszteség nemcsak egész életutunkat, további sorsunkat, de több generáció sorsát is befolyásolhatja.

A gyász rítusai

Korábban a vallási rítusok pontosan meghatározták a teendőket már a haldoklás időszakában – mondta Szabó Miklós antropológus. Az ember saját halála a legtöbbek számára egy végtelenül ijesztő dolog, mert a mi kultúránkban a halál után semmi sem következik, a kérlelhetetlen vég után talán csak az emlékünk marad utánunk.

Számos más kultúrában, például a különféle törzseknél viszont épp ellenkezőleg gondolnak az elmúlásra: új élet kezdődik a vég pillanatában, és „jó" annak aki meghalt, hiszen az üdvösséghez jut közelebb.

Mexikóban egészen más a halottkultusz, mint nálunk. Forrás: AFP/Hector Guerrero

A hagyományos halotti tor a keresztény kultúrában egy hangos ünnep volt, ettek, ittak, sőt, mulatoztak is a gyászolók. Kidolgozott és követhető koreográfiája volt a haldokló körüli teendőknek, a látogatás rendjének, a búcsúzásnak, gondoljunk például arra, amikor a halottat lábbal előre, az ablakon kellett kivinni a házból.

A hozzátartozók számára ez kapaszkodót jelentett, biztonságot nyújtott, megkönnyítették az elkerülhetetlen vég és az azt követő gyász feldolgozását. A kis falusi közösségekben mindenki részt vett a rituáléban, ezzel is jelezve a gyászolók felé, hogy nincsenek egyedül, osztoznak bánatukban. Európában ez a szokás mára szinte eltűnt.

Egyedül nehezebb

Polcz Alaine, szerint „a modern társadalom nem tud mit kezdeni a halálélménnyel, a halálra való készülődéssel. Eltávolítja, elkendőzi a problémát, és még a haldoklónak is hazudik. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy az a feszültség, amire nincs megoldás, elfojtásba kerül, s ezzel a mechanizmussal védekezik mind a beteg, mind a családtag, mind pedig az orvos."

Az elhunyt szeretteinkre emlékezve mécsest gyújtunk, virágokat és koszorút viszünk a temetőbe szeretteink sírjára. Forrás: MTI/Czeglédi Zsolt

Polc Alaine hozta létre a Napfogyatkozás Egyesületet és a gyászcsoportokat, mert úgy gondolta, hogy a szeretteiket elvesztőkek elhanyagolják Magyarországon – mondta Singer Magdolna, aki 10 évig vezetett ilyen csoportokat a Hospice Házban, és szeretné tovább vinni a thanatológus eszmeiségét.

A gyásztanácsadó szerint sokan azt képzelik, hogy a gyászcsoportok inkább felerősítik a szomorúságot, de ez nem így van. A 6-8 fős csoportokat mentálhigiénés szakemberek - pszichológusok, pszichiáterek - vezetik, elsősorban az érzelmekről beszélgetnek a résztvevők, a hangsúly egymás támogatásán van.

A tapasztalatok szerint erős bizalom alakul ki a csoport tagjai között. A foglalkozásokon olyan feladatokat hajtanak végre, amelyek segítik a szerettük elvesztésének feldolgozását, például levelet írnak az elhunytnak.

A közösség vígasztaló ereje

A gyászoló sokszor nem csak szenved, hanem erejét veszti, szinte megbénul, csökken az önbizalma is, ezért önerősítő gyakorlatokat is végeznek ezeken a foglalkozásokon. A gyászcsoportokban megpróbálják előhozni a tagokból azokat az emlékeket, amikor valami rendkívül nehéz volt az életükben, mégis sikerült megoldani a problémát. Ilyenkor érezhetően megváltozik a hangulat, mindenki dicséri egymást, és örömteli érzelmekkel töltődnek fel a gyászolók.

Az érzések elfojtásából később mentálhigiénés problémák alakulhatnak ki, a gyászcsoportok azonban segítenek megelőzni és leküzdeni ezeket. Forrás: MTI/Czeglédi Zsolt

Beszélgetnek transzcendens kérdésekről is, de szó esik haragról, bűntudatról, ezek az érzések ugyanis mind a gyász velejárói, elfojtásuk pedig később mentálhigiénés problémákhoz vezethet, a gyászcsoportok azonban segítenek megelőzni és leküzdeni ezeket. A sorstársi közösség ereje Singer Magdolna szerint felbecsülhetetlen.

Nehéz időszak

A halál elfogadásának folyamatát sokban nehezíti a kultúránk, amelyben a halált tabuként kezeljük, tagadjuk, nem hozzuk szóba. A gyász folyamatában rengeteget segíthet a környezet, a család, a barátok, és a sorstársközösség is.

Erről beszélt az Origónak Biró Eszter, a Magyar Hospice Alapítványnál dolgozó pszichológus is. Mint mondta, Mindenszentek és a Halottak napja nehezebb időszak a gyászolók életében, de még a nem vallásos emberek számára is nehezebbek ezek a napok.

Időt kell hagyni a gyászra, az elengedésre. Fotó: Pályi Zsófia - Origo

A gyászidőszakra nem elegendő pár hónap. Nem véletlen, hogy sok kultúrában egy évig tart a gyász, mrt úgy tartják, hogy legalább ennyi szükséges az elhunyt halála felett érzett szomorúság feldolgozásához. Régebben különböző előírások vonatkoztak a gyászidőszak alatti teendőkre, strukturált szokásrendszer szabályozta, ha valakinek az apja, a házastársa, vagy a gyermeke halt meg. Ma már nincs ilyen, és a gyászoló sokszor egyedül marad a veszteséggel.

Minden gyász egyedi

A gyász nagyon egyedi, ezért nehéz univerzális tanácsot adni a fájdalom feldolgozásához. Fontos viszont, anélkül úrrá lenni bánatunkon és elengedni az elhunyt emlékét, hogy elfelejtenénk őt. A gyász a megtartást is jelenti, nem csak az elengedést.

Ahhoz hogy belenyugodhassunk a halálába, hasznos dolog számba venni, hogy mit hagyott itt magából, mit kaptunk, mit tanultunk az elhunyttól, mi az ő lelki hagyatéka. Fontos feladata a gyászolónak, hogy változtasson a szokásain, és szervezze át az életét.

Fontos beszélni a fájdalmunkról, ehhez azonban olyan embert kell keresni, aki valóban meghallgat, és nem csak felszínes vigaszt nyújt. Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Ha valaki például rendszeresen ugyanakkor felhívta a hozzátartozóját, érdemes kitalálni helyette valami mást, új szokást kialakítani. Előfordult, hogy valaki azért nem tudott enni friss gyásza alatt, mert szokása volt, hogy együtt étkezett az időközben elhunyt személlyel. Nem volt képes ugyanahhoz az asztalhoz leülni és elfogyasztani vacsoráját, ezért meg kellett változtatni az evési szokásait.

A gyászcsoportok azon kívül, hogy segítenek feldolgozni a szomorúságot és vigaszt nyújtanak, arra is jók lehetnek, hogy a gyászoló megtudja, milyen a normális viselkedés és mi az, ami már nem tekinthető annak. A gyász alatt akár az extrém érzelmek is normálisak lehetnek, ezeket pedig itt a sorstársain keresztül láthatja a csoport tagja.

A halálról a kultúránkban szinte alig esik szó, tabutéma. A gyászolót ennek következtében kerülni szokták, nem merik megkérdezni tőle hogy van, mert attól félnek, hogy ezzel fájdalmat okoznak neki, ha pedig elsírja magát, azért magukat hibáztatják. Fontos, hogy beszéljünk fájdalmunkról, ehhez azonban olyan embert kell keresni, aki valóban meghallgat, nem csak felszínes vigaszt nyújt.