Robinson, Merkel és a liberális éden, avagy a hajótöröttek szabadsága

Görgényi Tamás írása az Origónak.

Képzeljük el, hogy Robinson Crusoe-hoz hasonlóan hajótörést szenvedünk és egy lakatlan szigeten térünk magunkhoz egyedül. Mi az, ami biztosan nincs egy lakatlan szigeten? (Na jó, hideg sörön és melegfelvonuláson kívül? Nyilván sokan vagyunk, akik az előbbit mérhetetlenül hiányolnánk, utóbbit sokkal kevésbé – de erre még visszatérünk.)

Eggyel komolyabbra fordítva a szót, tegyük föl tehát, hogy ott vagyunk egyedül egy lakatlan szigeten, ahol a puszta túléléshez, létfenntartáshoz minden adott. Egy ilyen szigeten ugyebár a szükségleteink kielégítésén kívül azzal töltjük az időnket, amivel jól esik. Senki nem kényszeríthet semmi egyébre. A modern, individualista, liberális szabadságfelfogás szerint ezen a helyen és ekkor teljesedhetne ki egyéniségünk és szabadságunk a leginkább.

Senki az égvilágon egy rosszalló tekintettel sem gátolhatná liberális hajótöröttünket abban, hogy megvalósítsa önmagát. Senki sem korlátozhatná végre semmiben, se család, se szülő, se házastárs, se gyerek, se tanító, se nevelő, se pap, se erkölcscsősz, se rendőr, se katona, se főnök. Senki, aki ellen tüntetést (lásd melegfelvonulás) szervezhetne, médiahadjáratot kezdhetne, akit kirekesztéssel, rasszizmussal, feminizmussal vagy épp antifeminizmussal vádolhatna, akit beperelhetne, akit lemondásra szólíthatna föl. Így aztán a modern, liberális individualista ilyen helyzetben nyilván körtáncot lejtene örömében, földhöz verné ülepét, hogy végre megszabadult az összes átkozott, elavult kulturális, vallási, morális, nemi és minden egyéb előítélettől, kötöttségtől, szabálytól – annak vallja magát, aminek akarja, azt mond, amit akar, azt tesz, amit akar – az adott lehetőségek között, persze.

Van itt azért egy kis bökkenő.

Mert az tény, hogy nem korlátozza senki. De azt már nem mondatjuk, hogy ne korlátozná semmi. Ott van például mindjárt az óceán. Azért az nem semmi. De hát, az óceán ellen tüntetni nem nagyon érdemes. És kik előtt tiltakozna? Nyilvánosság, közönség nincs. Perelni sem tud – a szigeten nem működik fontoskodó, elnyomó államhatalom, nincs hatóság. Pedig könnyű belátni, hogy hajótöröttünk percről-percre mi mindben érezné magát korlátozottnak, kiszolgáltatottnak, kirekesztettnek, a legkisebb kisebbségnek – akinek azonban nincs hova fellebbeznie a természet hatalmas többségével szemben. Úgy vélem, az illetőt a szabadság öröme helyett hirtelen iszonyú kétségbeesés és reménytelenség kerítené hatalmába. Örömtánc helyett vagy felkötné magát hamarosan az első fára, vagy, ahogy Robinson is tette, lázasan elkezdene valami hajóféleséget tákolni és jelzőtüzeket gyújtani, vagyis azon igyekezne minden erejével, hogy mielőbb kiszabaduljon ebből a feneketlen nagy szabadságból. Vissza az átkozott, maradi társadalomba, ahol végre újra szabadon tiltakozhat, amiért nem hagyják kibontakozni az egyéniségét.

Kénytelen kellett megtapasztalná az igazságot, amit egy magyar gondolkodó tömören így foglalt össze: „Egymagában egy lakatlan szigeten az ember nem lehet szabad, legfeljebb magányos". (Rőczey János / J.J. Rőczey - tanár, szociológus, író, 56-os forradalmár. Könyvét mindenkinek ajánlanám, ha lehetne kapni, talán érdemes rákeresni: A nyugat neuralgikus pontja. 1956 és a jővő Európája, azaz a Magyar Modell. , Budapest, l995.)

Ezek nyomán talán azt is beláthatjuk, hogy ugyanígy nem találhatja meg senki a szabadságot egy minden ember számára jól ismert lakatlan szigeten, vagyis saját magában sem.

„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat". (József Attila: Nem én kiáltok)

Valójában a lakatlan szigeten az ember számára az egyetlen szabadságot csakis a hazaút jelentheti. Az, hogy visszagondol az emlékeire, az álmaira, terveire, amelyek mind-mind más emberekhez kötődnek, és visszavágyik abba a világba, ahol voltak mások is rajta kívül, akikkel kontaktusba kerülhetett, akikhez viszonyulnia, többnyire alkalmazkodnia kellett, és akik gyakorta korlátozták. Ha jól belegondolunk, ott a szigeten még ellenségeink emléke is könnyet csalna a szemünkbe.
Innen nézve azt sem nehéz elképzelnünk, hogyha történetesen nem liberális, hanem egy bigott katolikus vetődne egyedül, elhagyatva egy lakatlan szigetre, először is ujjongna örömében, mikor szembetalálná magát egy melegfelvonulással. A sors iróniája – mondhatnánk.
Ugyanakkor, ha liberális és katolikus hajótöröttünk egyaránt felidézi magában, hogy kik is látogatták meg a történetben Robinson szigetét elsőként, szerintem egymástól függetlenül mindkettejük fejében megfordulna ott a lakatlan sziget magányában, hogy bármilyen elhagyatottnak érezzük is magunkat, nem minden embernek látszó lényt érdemes tárt karokkal fogadnunk. Ez pedig nem más, mint az egészséges és gyakorlatias életösztön, önvédelem, ami felülír mindenféle bigottságot. A vallásit éppúgy, mint a liberálist. (Hacsak direkte nem vágyjuk egyfajta extrém sportként kipróbálni, milyen érzés csillagfényes nyári estén nyársra szúrva forogni a tűz fölött.)

Ám a lényeg nem itt van. Amint a helyzet ama döntés elé állítaná őket, hogy mit is tegyenek, miként is viszonyuljanak ismeretlen jövevényekhez, abban a pillanatban váratlanul megérintené őket a szabadság fuvallata. A lényeg éppen az, hogy a jövevények nélkül – akár szerzetesek, akár melegek, akár a kannibálok – ez a szabadságélmény nem következhetne be. A szabadság csak emberek kapcsolatában nyer értelmet. „A szabadsághoz legalább két ember kell." (Rőczey János)

***

Az egyik dolog tehát, amit éppen a liberális individualizmus paradicsomában nem találunk meg, az a szabadság. De van egy sokkal kevésbé magasztosnak tűnő dolog is, amit egy lakatlan szigeten egész biztosan nem lelhetünk föl: a politika.

Erre most nyilván sokaknak felcsillan a szeme, hogy na, tessék, azért mégsem olyan rossz hely az a lakatlan sziget!

Kétségkívül, abban a simogató tudatban heverészhetünk szigetünk napsütötte fövenyén, hogy ott bizonyos kellemetlenségekre nem kell felkészülnünk. Nem fenyeget a veszély, hogy egyszer csak Angela Merkel közelít felénk szelfibottal felfegyverkezve, esetleg Barack Obama ugrik elő mindent elragadó mosolyával a fák közül, vagy teszem azt, Vona Gábor tűnik föl a Farkatlan Farkasok nevű őrsereg kutyagumi-felszedő elit rohamosztaga élén. Talán-talán még attól sem kell tartanunk, hogy eső után kis, csupasz emberjogi aktivisták araszolnak elő egy Soros Györgyre emlékeztető béka feneke alól.

A lakatlan sziget e tekintetben biztonságos hely, ezt cáfolni nem kívánom. Ám a helyzet mégsem ilyen egyszerű. Annak ugyanis, hogy politikával a lakatlan szigeten nem kell szembesülnünk, éppen az az oka és ára, hogy rajtunk kívül nincs ott senki emberfia. Robinson egyedül üldögélve a tűz mellett még vigasztalhatja magát azzal, hogy legalább a politika nem csúfítja el idilli magányát, de abban a pillanatban, amint bárki feltűnik a szigeten, legyen az Péntek, vagy Claudia Schiffer, egy remetejelölt vagy egy kannibál, a politika azonnal ott terem köztük, akár akarják, akár nem.

Nem abban az értelemben természetesen, hogy feltétlenül Trump és Obama megítélése vagy egyéb hasonló kérdés kerül napirendre – bár ez sem kizárható. A politika azonban nem is az efféle dolgokkal kezdődik, nem politikusokkal, nem pártokkal, nem politikai elvekkel, nézetekkel.

Ahogy két ember bármi módon egy csónakba került, onnantól közös ügyeik lesznek, amelyeket valahogy rendezni kell, s mindközül a legfontosabb, a legelső a köztük lévő viszony, alá-, fölé- vagy mellérendeltségi viszony kialakítása. Ez történhet számtalan módon, félénk puhatolózással, puskatussal, nyelvtanulás, udvarlás, sőt akár szexuális érintkezés útján is. Robinson számára a legkevésbé vonzó nyilván egy olyan közös vacsora lenne, ahol ő a tápláléklánc rosszabbik végén foglalna helyet. De bármilyen módon történik is a kapcsolatfelvétel és a viszony kialakítása, az már maga a politika. Ösztönösebben vagy tudatosabban, de mindketten megpróbálják az érdekeiket képviselni, érvényesíteni – kölcsönösen egymás javára vagy épp egymás ellenére. Ez pedig lényegét vagy természetét tekintve politika – függetlenül attól, hogy a vége kézfogás, futás, ölés vagy ölelkezés lesz-e.

Mindez épp azért fontos, mert nagyon sokan hajlamosak a politikához úgy viszonyulni, hogy az eleve utálatos dolog, legjobb lenne megszabadulni tőle mindörökre. A politikamentes világ elsőre szexi gondolat, csak az baj vele, hogy utópia. És az utópiák, ellentétben a szexi dolgokkal, valóban veszélyesek. Azért veszélyesek, mert embertelenek. Nem abban az értelemben, hogy önmagukban valamiféle aljasságot vagy kegyetlenséget hirdetnének, hanem abban az értelemben, hogy embermentesek: hús-vér emberek nélküli világ ábrándképei vagy mérnöki rajzai. Lényegüknél fogva az embert, isteni erényeivel és ördögi gyarlóságaival együtt kihagyják a nagy üdvösségi tervből.

Az utópiák egytől egyig arra a feltevésre épülnek, hogy ki lehet találni, majd pedig pontosan megtervezni és aztán megvalósítani olyan ideális elvekre épülő ideális rendszert, amely (többé-kevésbé) hibátlanul működik, mert az emberek hibáit (többé-kevésbé) kiküszöböli.

Vegyünk egy példát, ami kicsit sarkos, de távolról sem légből kapott. Egy bizonyos elgondolás szerint, ha egy embernek, aki dolgozni lusta, ezért inkább lopni szeret, az állam ellenszolgáltatás nélkül ad annyi pénzt (segély, alapjövedelem, stb.) amiből már nem hal éhen, akkor az illető nem fog többé lopni. Rajzfilmekben ez működik is, ahol a főhős nem hús-vér ember. Ám, ha szétnézünk a valóságban, a mindennapi tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen ember az esetek többségében a kapott pénzt azonnal elveri, azután már indul is megint belopózni a szomszéd kertjébe. Ha pedig a szomszéd erre föl áramot vezet a kerítésébe és szegény tolvaj elfüstöl, akkor a szomszéd – akit már többször meglopott, és aki ráadásul az adójával még hozzá is járult a tolvaj segélyezéséhez –, mehet a börtönbe. A rendszer nem számol sem a tolvaj természetével, sem a szomszéd igazságérzetével, sem emberi gyarlóságaival. Az eredmény egy halott és egy bebörtönzött ember, akinek szintén félbe tört az élete, valamint a hátrahagyott családja, akikről nem tud tovább gondoskodni.

Ez, mint mondtam, sarkos példa, de azért ismerünk eseteket, ahol szinte szóról szóra így történt, ezen túlmenően viszont számtalan, ha nem is ennyire tragikusan végződő esettel is alátámasztható. Az ideálisnak mondott rendszer csak úgy képes kiiktatni az emberi gyarlóságot, hogy kiiktatja magát az embert. Ez az utópiák természete. Éppen embermentességük – és ebből adódó gyakorlatiatlanságuk – egyik következménye az, hogy a megvalósításukra tett kísérletek rendszerint nagyon is valódi és szörnyűséges embertelenségekbe torkollnak. Az Európát egyesítő francia birodalom utópiája hova jutott? Waterloohoz, az odavezető út pedig öldöklés, sokszázezer elpusztított, megnyomorított élet. A felsőbb rendű ember, a tiszta faj utópiájának vége Aushwitz, Dachau és a többi hasonló tábor. A kommunista utópia végső neve: GULAG. A nyitott társadalom és liberális multikulturalizmus utópiájának útvonala: 09.11., Párizs, Brüsszel, Berlin... eddig.

A politikamentes világ azért utópia, mert ahol emberek vannak, ott politika is van. A legmeghittebb család életében is időről-időre tisztázni kell a viszonyokat, szerepeket, hatásköröket és jogosítványokat, le kell játszani, hogy kinek mi a dolga, ki miben dönt, kinek a szava számít, kinek mi jár és mi nem, és még ezer hasonló meccset. A közös ügyeket meg kell oldani, a különféle érdekeket, érzelmeket, szempontokat, szándékokat össze kell hangolni, egyeztetni, minderre valamiféle rendszert kialakítani, hogy ne kelljen mindig minden egyes felmerülő kérdésnél az egészet elölről kezdeni. Ebben pedig, ha tetszik, ha nem, törvényszerűen szerepet kap az a bonyolult türelemjáték, amit politikának nevezünk. Nem is elhanyagolható szerepet. Jó esetben a család olyan közösség, amelyben az egymás közti viszonyok alakítása és a közös ügyek intézése – tehát a politika – elsősorban kölcsönös szereteten, tiszteleten, figyelmességen, áldozatosságon alapul. De a tét mégiscsak az, hogy mikor és kinek az akarata, vágya, törekvése jut érvényre. Vagyis, önérdek és közérdek egymásnak feszül. A másik ember befolyásolása racionális, érzelmi, praktikus vagy épp fizikai eszközökkel óhatatlanul része a család és minden emberi közösség mindennapi életének. És még a legszeretetteljesebb családban sem zárható ki belőle az emberi esendőség, az önzés, féltékenység, uralkodásvágy, irigység, mohóság ugyanúgy, ahogy nem zárható ki az egészséges versenyszellem, önérvényesítés, igazságérzet, áldozatkészség, nagylelkűség és sok-sok más erény, érzelem, motiváció, ami a nagypolitikában is meghatározó. Nyilván sokat számítanak az arányok. Minél kisebb egy közösség, elvileg annál egyszerűbb átlátni a tényezők szövevényét, megtalálni a közös nevezőket, megegyezési pontokat – és minél nagyobb egy közösség, ez annál bonyolultabb. Bizonyos méretek fölött már-már lehetetlennek látszik. Akárhogy is, a politikum tehát éppúgy jelen van a családban, mint az iskolai közösségekben, a baráti társaságban, munkahelyen, lakóközösségben, vállalkozásban, rock bandában, futballcsapatban, jelen van minden szakmában, hivatásban, a tudománytól a művészeten át az egyházig az élet minden területén. Mindenütt, ahol egynél több ember van együtt. Ebből következően, ha a politikát önmagában véve rossznak tekintjük, akkor az embert, az emberi közösséget is önmagában véve rossz dolognak kell tartanunk. Ha pedig ezt gondoljuk, akkor nincs semmi reményünk.

A liberális individualizmus doktrínája – a korlátlan önmegvalósítás lakatlan szigete – tehát két dolgot vesz el tőlünk: a szabadságot és a reményt.

A sziporkázó elméjű, katolikus írónak, G.K. Chestertonnak egyszer föltették a nem túl eredeti kérdést, amit általában minden közismert, népszerű személyiségnek fel szoktak tenni: milyen olvasnivalót vinne magával egy lakatlan szigetre? Chesterton így felelt: egy gyakorlati kézikönyvet a hajóépítésről.
Nos, ez a válasz arra, honnan lesz a lakatlan szigeten szabadságunk és reményünk? A lakatlan szigeten lévő hajótörött egyetlen szabadsága a hazatérésbe vetett hite és akarata, és egyetlen reménye a hazatérés gyakorlatias politikája.

Csak így menekülhet meg a XXI. századi, hajótörött európai ember is a liberális individualizmus lakatlan szigetéről.

Görgényi Tamás politikai tanácsadó írása az Origónak