Kína irodalomban is erős

Barátság, forradalom, szerelem és Kína pucér alfele - foglalja össze a lényeget a reklámszöveg a borítón. A New York Times kritikusa más szempontból közelíti meg a történetet: szerinte a Testvérek olyan, mintha D. H. Lawrence valamely regényét Tom Wolfe költené át, hogy aztán Baz Luhrmann vizuális fantáziájának köszönhetően nyerje el végső formáját. Modern családregény, két fogadott testvér életének krónikája, történelmi szatíra Kína utóbbi ötven évéről, fekete komédia sok-sok vulgaritással és kegyetlenkedéssel - ez mind igaz Jü Hua (a szó összes értelmében) nagy regényére, mely a közelmúltban jelent meg a Magvetőnél magyarul.

Jü Hua: Testvérek, Magvető Kiadó, 2010, 704 oldal, 4990 Ft (ford. Széky János)

A szerző, Jü Hua a kortárs kínai irodalom különleges alakja, megnyilatkozásait az egész világon figyelemmel kísérik. Huszonévesen robbant az irodalmi életbe, modern hangú, merész témaválasztású elbeszéléseivel. Néhány évvel később már a széles nagyközönség is megismerte a nevét, amikor Csang Ji-Mou (Kjú Dzsú története, Hős, Repülő tőrök klánja) cannes-i nagydíjas filmet forgatott Élni című regényéből (a filmet betiltották). Egyformán népszerű hazájában és Amerikában is, a Testvérek milliós példányszámot ért el itt is, ott is.

Az első írók egyike, akik a 60-as, 70-es években zajló (kulturálisnak nevezett, de valójában véres és abszurd) maoista forradalom nehezen feldolgozható eseményeinek megörökítésére tettek kísérletet. Hazájában úgy tekintenek rá, mint aki elhozta és meghonosította a világirodalom legfrissebb irányzatait, megmutatta, milyen volt az ország Mao idejében, az apák irányítása alatt, majd a Nyugat felé nyitás éveiben, és mivé vált az ezredfordulóra a fiúk mohóságának és vitathatatlan szorgalmának eredményeképpen. A nyugati világban a bátor történetmondót látják benne, aki szépírói eszközökkel dokumentálta egy zárt, titokzatos világ működési mechanizmusait; annak a generációnak az életét, amelynek tagjai gyermekként a legkülönfélébb borzalmakat élték át, felnőttként pedig megteremtették a kapitalista világrend egyik legfurcsább és egyben legsikeresebb modelljét. Kínában úgy tartják, a kínaiaknak ír, külföldön úgy, a külföldnek. Ő maga a témát feszegető kérdésre csak ennyit válaszol: Pekingben élek, de sokat utazom.

Takony, vér, záporozó könnyek. A Testvérek mind a hétszáz oldala tocsog valamelyiktől, igen gyakran pedig egyszerre mindegyiktől. Ennek ellenére a regény nem gusztustalan, nem horrorisztikus, nem melodramatikus, még csak morbidnak sem morbid, szimplán szabad szájú és naturalista. Központi szerepet játszik benne egy latrinán meglesett női fenék emlékképe, de ha valamivel évek múltán azonosítani fogjuk a regényt, az garantáltan egy lincselés vagy egy brutális öngyilkosság leírása lesz. A burleszkszerű, vaskos idétlenségek és a sokkoló kegyetlenségek ugyanazon a szenvtelen nyelven bemutatva bomlanak ki előttünk, és ugyanilyen látszólagos érzéketlenséggel ismétlődnek a címbeli testvérek életében újra meg újra, a karma, a sorskerék vagy az örök visszatérés ciklikusságának jóvoltából.

A testvérek nem is vér szerinti testvérek valójában. Két félárva kisfiú újraházasodó szüleiknek köszönhetően barátra talál a másikban, és olyan erős, életre szóló kötelék alakul ki közöttük, mely erősebbnek tűnik a vér szavánál, a szív őrültségeinél és a történelem sodránál is. A nagy kérdés az, hogy amin nem fog sem hatalom, sem szenvedély kényszere, az elpusztulhat-e azon banális okból, hogy a gyerekkori szövetség két alapvetően (archetipikus módon) különböző jellem között köttetett meg. Magyarán szólva: erősebb lehet-e bármely emberek közti kapocs az örökkévalóságnál?

Kopasz Li, a kisebbik testvér gátlástalan, ravasz és törtető (bátor, okos és ambiciózus, ha így jobban tetszik), a nagyobbik, Szung Kang tisztaszívű, kötelességtudó, becsületes (mulya, merev, született vesztes). Ha elfogadjuk, hogy az élet lényege az ellentétek egymásnak feszülése és szüntelen küzdelme, a könyvnek kettejük harcáról kellene szólnia. Ilyesmit is könnyedén kiolvashatunk a sorok közül, de ennél sokkal nyugtalanítóbb a fel-felbukkanó hamis dilemma: a környezeti hatásoktól vagy a "hozott anyagtól" leszünk olyanok, amilyenek? Ha ugyanazok az átélt tragédiák, ugyanazok a tapasztalatok és tanulságok gyökeresen ellentétes módon alakíthatják két ember személyiségét, abból egyenesen következik, hogy minden kizárólag csakis az őssejteken / a szabad akaraton / a sors kiismerhetetlen, eleve elrendelt szándékain múlik?

A Testvérek-ben találhatunk válaszokat, többfélét is akár, mindenki a neki tetszőt vagy épp azt, amelyiktől a legjobban retteg. Ám a könyv legnagyobb erénye az, hogy a töprengés utólagos, olvasása közben eszünk ágában sincs ilyen fennkölt témákon agyalni. A Testvérek ugyanis nem az okoskodós, hanem a mesélős fajta szépirodalom, méghozzá nem is akármilyen. Stílusában, hangulatában, érzelmeiben a legnagyobb latin-amerikai elbeszélőket idézi.

Legfőképp pedig karaktereiben: Liuváros utcáin Florentino Arizák, Pantaleón Pantoják, Mario Jiménezek cseperednek fel, esnek szerelembe, gazdagodnak meg és szegényednek el, szolgálnak és bomlasztanak politikai rendszert. Csak épp távol-keleti nevük van, távoli-keleti ételeket fogyasztanak, a Távol-Kelet közelmúltjának történelmi hullámai emelik őket a magasba, szippantják őket a mélybe. A mellékszereplők, mint Szung Fan-ping, Költő Csao, Fagylaltos Vang, Szabó Csang, Öregolló Kuan, Fogtépő Jü, Kovács Tung és Píár Liu ugyanúgy megérdemlik a körvonalazódó halhatatlanságot, mint Macondo lakói. Történetüket olvasva erős a gyanú, hogy a következő néhány évtized Kínáé lesz - a világirodalomban is.

Glózik Gábor