Sátánista-bigámista szélhámostól a bestseller-író mágusig: ki az a Paulo Coelho és mit akar?

Szűz jegyében született szaturnuszi ember lévén örökké feketében jár, Isten női arcának csodálójaként Szent József oltalmában érzi magát a legnagyobb biztonságban, és hírhedten anyagias, szűkmarkú alak létére szenvedélyes élharcosa a szellemi javak jogdíjmentes megosztásának az interneten. Paulo Coelhót cseppet sem zavarja, hogy a kritika mélyen megveti "az irodalom olcsó ipari hulladékának" titulált műveit, a 61 éves dél-amerikai szerzőről lepereg minden irodalomtörténeti elmélkedés: "Elégedett vagyok az életemmel, imádom a munkámat, a feleségemet, gazdag vagyok, és a világ minden részén jártam már. A kritikusokról meg az a véleményem, hogy szinte mindegyikük író akart lenni, de aztán nem jött össze nekik a dolog. Nekem viszont igen. Akkor meg, miről beszélünk?" Tényleg, miről is? Fernando Morais A Mágus - Paulo Coelho élete című friss könyve kapcsán magáról Coelhóról és az életéről, hátha közelebb kerülünk a titokhoz, hogy ki is ő valójában, és vajon miért lett ennyire sikeres.

Szögezzük le rögtön az elején: Coelhót lehet utálni vagy imádni, egy biztos: a közelmúltban százmilliomodik (!) könyvének eladását ünneplő szerző valószínűleg sosem jutott volna a Copacabanán túlra, ha írói énjén nem osztozik egy ellentmondást nem tűrő, kiváló szimatú üzletember és egy kreatív, nyughatatlan marketing-menedzser (ellendrukkerei nyilván porszívóügynököt mondanának).

Paulo Coelho irodalmat - vagy legalábbis annak látszó tárgyat - árul, ehhez kétség nem fér. Bár a fősodor legsikeresebb kortárs képviselőjét a szakma szenvedélyesen gyűlöli, be kell látnunk: ez az ember (már ha ember egyáltalán és nem egy repülő csészealj asztrális kivetülése) érti a természetes történetmesélés mikéntjét, és ráérez, hol kell az egyszerű, lendületes elbeszélői stílust érdekes fordulatokkal fűszerezni.

Ki hinné például a ma már pőre tőmondatokkal operáló szerzőről, akit a rossznyelvű brazil kritika szerint csak a fordítók leleményessége tesz nemzetközi szinten szalonképessé, hogy ifjúkorában előszeretettel élt patetikus körmondatokkal, többszörösen összetett, túldíszített szentenciákkal és pátosszal, rengeteg pátosszal? Ma már büszke arra, hogy "homályos utalások" helyett világosan fogalmaz, még ha ez egyes vélemények szerint silány stílust is eredményez. Akárhogy is, rengetegen imádják.

"Azért írok, hogy választ kapjak a kérdésre, ki is vagyok valójában"- hangsúlyozza az író többször is interjúiban, mely problémakörrel az álmait titokban dédelgető kisember is maximálisan képes azonosulni. "Amikor egy új regény témáját dolgozom ki, arra törekszem, hogy felfedezzem saját sötét oldalamat, kiírjam magamból a félelmeket, fájdalmakat, és ezzel más emberek legbelsőbb gátlásait is felszabadítsam" - ajánlja a költségmentes pszichoterápia leghatékonyabb formáját közönségének.

Az előző bekezdésekből talán kiderül, milyen belső indíttatással és külső stratégiával érte el sikereit, de még mindig nem tudjuk, miért szeretik rajongásig az emberek. A legkézenfekvőbb válasz persze éppen egyszerűségében és közérthetőségében rejlik, ugyanakkor az sem elhanyagolandó tény, hogy az elidegenedést és gyökértelenséget hozó századvég és a kiszámíthatatlan, percenként változó új évezred természetes hozománya a miszticizmus iránti vágy. Az emberek csalódtak a vallásokban, ideológiákban és izmusokban, hitre és reményre van szükségük, ami kitölti mindennapjaikat. Coelho pontosan ezt az álomvilágot adja meg abban a spirituális realizmusba csomagolt köntösben, ami több vallás, szekta és filozófiai iskola közös pontjait egyesíti a hétköznapi élet profán mozzanataival. Szavak és hitek Cipollája ő, és mint Thomas Mann hipnotizőr hőse, ő is képes megigézni az erkölcsi vezérelvre éhes publikumot.

Húsz éves Az alkimista | Nézz még képeket Paulo Coelhóról!