Ámosz Oz: Nem várom karba tett kézzel a Nobel-díjat

Harcolt két háborúban, és gyermekfejjel élte meg édesanyja öngyilkosságát. Íróvá egy kibucban lett, ahova kamaszon szülei árnyai elől menekült. Ámosz Oz izraeli író országa egyik legfontosabb szerzője, mellette negyven éve a különálló izraeli és palesztin államot sürgető csoport eltökélt szószólója. Nevét évek óta emlegetik a Nobel-díjra legesélyesebbek között, ő a sivatagban él feleségével, tollal ír, és szívesen idéz szellemes aforizmákat nagymamájától. A könyvfesztivál elfoglalt díszvendégét a hivatalos megnyitó előtt csíptük el fél órára. 

- Tizenöt évesen azért költözött el otthonról egy kibucba, mert nem akart olyan lenni, mint könyvek között élő értelmiségi édesapja. Pár év múlva azonban, amikor alvás helyett elkezdett esténként írogatni, önről is bebizonyosodott, hogy a könyvek embere. Olyan, amilyennek édesapja akarta önt látni. Azt érezte akkor, hogy az apjának végülis csak igaza lett?

- Nem. Az apám jobboldali nézeteket vallott, 15 éves koromig én is ebben a környezetben nevelkedtem. Belőlem viszont baloldali ember lett, aki igaz, hogy könyveket ír, de mindeközben harminc éven át élt kibucban. Apám természetesen nagyon örült, amikor írni kezdtem, és a végére megbékélt azzal a döntéssel is, hogy eljöttem tőle, de politikai ügyekben haláláig vitatkoztunk. Néha még most is vitatkozom vele.

- Egy olyan kommunista alapon szerveződő kis közösségben, mint amilyen a kibuc, mit gondoltak önök a kommunista államokról, például Magyarországról?

- A kibucra egyáltalán nem úgy gondoltunk, mint mini kommunista társadalomra. Sokkal inkább tolsztojánus eszmék munkáltak bennünk. Nem volt kormányunk, sem rendőrségünk, közösen gazdálkodtunk, mint egy nagyra duzzadt család. A kibuc teljesen más volt a szemünkben, mint egy kommunista rezsim, eszünkbe sem jutott az összehasonlítás.

- Milyen hírek jutottak el önökhöz a Hulda kibucba Magyarországról vagy a többi kommunista országról?

- Akkoriban a Szovjetuniónak nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellel, így nem sok. Amikor 1984-ben először jártam Magyarországon a Helsinki bizottság nevében, meglepődve láttam, hogy barnazakós férfiak követnek mindenhova. Furcsa tapasztalat volt.

- Gyakran említi, hogy azt szeretné, hogy az izraeli-palesztin konfliktus olyan véget érjen, mint egy Csehov-darab, és ne olyat, mint egy Shakespeare-dráma. Ön szerint milyen messze még a darab vége?

- Az izraeliek és palesztinok drámájában nincs rossz vagy jó. Két jogos igény összeütközése okozza a tragédiánkat. Azt gondolom, egy ilyen tragédiának két vége lehet. Shakespeare-i, amikor valamelyik oldal igazsága győzedelmeskedik, de mindenki meghal; vagy csehovi, amikor a szereplők csalódottan és megkeseredve, de élnek. Nem hiszek a hepiendben; a két állam - izraeli és palesztin - egymás melletti létezésében hiszek.

- Igen, de mintha Izrael újra és újra eltávolodna ettől a "csehovi" befejezéstől. A helyzet a gázai blokáddal és a Kelet-Jeruzsálembe költöző izraeliekkel nem tűnik rózsásnak. Ezek ellenére optimista?

- Igen, mert a megbékélésnek egyszer meg kell történnie. Az izraeliek és a palesztinok túlnyomó része a lelke mélyén tudja, hogy ez lesz a vége, mert nem lehet másképp. Nem lesz boldog egyik sem, nem fognak örömükben ujjongani az utcákon. De szükségszerű, hogy így legyen, mert a szétválás az egyetlen békés út. Az emberek többsége kész elfogadni a kompromisszumot, már csak felelősségteljes és bátor vezetők kellenének, akik meglépik, amit meg kell. Az országok közötti megosztásra van már példa a történelemben, Csehszlovákia is szétvált két államra.

- De ez a helyzet nem teljesen ugyanaz, hiszen Gáza és Ciszjordánia két különálló terület. Az összekötő folyosó, amit szokott emlegetni megoldásként, valóban működőképes lehet? Nehéz elképzelni.

- Inkább úgy képzelhető el ez a folyosó, mint egy közlekedési alagút. A két terület közti távolság csak 26 kilométer, nem áthidalhatatlan messzeség. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem jó megoldás, de ebben a kérdésben nem fogunk találni jó megoldást, sem az izraeliek, sem a palesztinok.

Nézzen még több képet az íróról! | Fotó: Mudra László

- A Szerelemről, sötétségről című regényében leírja, hogy gyermekkorában kedvenc játéka volt, hogy gyufásdobozokkal újravívja Izrael elvesztett csatáit, hogy kijavítva a hibákat, megnyerhesse a háborút. Ön szerint mi volt az az első nagy hiba az izraeli politikában, amit ha ugyanígy, újra eljátszva kijavíthatna, ma minden másképp lenne?

- Az a kár, hogy nem mehetünk vissza az időben, felnőtt fejjel már nem szoktam ilyet játszani. De ha megtehetném, akkor a holokauszt lenne az, amit megváltoztatnék. Az volt az első, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.

- Az unokái körülbelül annyi idősek lehetnek, mint én. Mit gondol, melyik generációnak könnyebb, a mienknek vagy az önének?

- A mi életünket történelmi katasztrófák kísérték végig, háborúk, népirtás és merényletek. Az ön generációjának ezzel nem kell szembesülnie. Legalábbis eddig; ki tudja, mi történik még. Tudom, hogy a mai sem ideális világ, a legkevésbé sem az. A családok szétesnek, az embereknek egyre kevesebb kapcsolatuk van egymással. De ha mérlegre kell tennem, mint ahogy ön is tette a kérdésében, azt felelem, önök szerencsésebbek.

Az író és felesége, Nily | Nézzen még több képet az íróról! | Fotó: Mudra László

- Tudni lehet önről, hogy kedves foglalatossága, hogy figyeli az embereket, és megpróbálja elképzelni egész élettörténetüket. Erről a játékról szól magyarul most megjelenő regénye, a Rímek életre, halálra is. Amióta Budapestre érkezett, látott már valakit közülünk, aki hasonlóképp megragadta a képzeletét?

- Ez nálam megállíthatatlan és leküzdhetetlen folyamat. Ma délelőtt a feleségemmel körbesétáltunk a belvárosban, és az egyik sarkon megláttam egy koldusasszonyt. Lehet, hogy cigány volt, nem tudom. A háta teljesen meghajlott, a keze majdnem a földet söpörte. Természetesen azonnal elindultak a fejemben a gondolatok, honnan jöhetett, hogyan kerülhetett ide. Ez nem jelenti azt, hogy regényszereplő lesz belőle! Ez egy állandó játék, nem tudom kikapcsolni. Gyerek voltam még, amikor a szüleim engem is magukkal vittek a kávézókba, ahol a barátaikkal találkoztak. Megígérték, hogyha nem beszélek bele a felnőttek beszédébe, kapok fagylaltot. Mit tudtam mást tenni? Csendben ültem, és nézelődtem, ezzel szórakoztattam magam. Így kezdődött. Azóta is szeretem nézni az embereket. A kíváncsiságot nagyon fontos erénynek tartom, mert képessé teszi arra az embert, hogy beleképzelje magát a másik bőrébe. És ez jobb emberré tesz bennünket.

- Mit gondol, ha ön megkapná a Nobel-díjat, az segítene az országának és az ügynek, amit képvisel? Vagy annyit jelentene, hogy onnantól több interjút kell adnia?

- 71 éves vagyok. Ha nem kapom meg a Nobel-díjat, akkor is boldog és kiegyensúlyozott emberként halok meg. Fogalmam sincs, hogy segítene-e a díj az országomnak. Nem szabad elfelejteni, hogy a Nobel-díj nem egy országnak szól, hanem egy individuális írói teljesítményt jutalmaznak vele. A döntés mögött természetesen szimbolikus gesztus is meghúzódik. Például, amikor Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat, akkor az egész Közép-Európára ráirányította a figyelmet. Mégis ez elsősorban egy embernek szól. De én a legkevésbé sem ülök karba tett kézzel várva, hogy kapok-e Nobel-díjat.

Nézzen még több képet az íróról! | Fotó: Mudra László

- A vezetéknevét ön választotta, ha jól tudom, azt jelenti héberül, hogy bátorság. Mikor volt az életében szüksége a legtöbb bátorságra?

- Akkor változtattam meg a vezetéknevemet Klausnerből Ozra, amikor a kibucba költöztem 15 évesen. Ezzel apámmal fordultam szembe, megtagadtam a világát. Lázadás volt, amihez nagy szükségem volt bátorságra. Igen, azt hiszem, a legtöbbre életemben.

- Két izraeli háborúban is részt vett, mégsem ír róluk soha. Miért?

- Próbáltam már írni róluk, de eddig képtelen voltam rá. Nem tudom, lehet, hogy később sikerülni fog. De annyira gyökeresen más tapasztalat volt, ahhoz képest, ahogy mi éltünk a kibucban, a civil életben, hogy nem találtam meg hozzá a szavakat.

- Ölt embert?

- Én azért voltam a háborúban, hogy harcoljak. Nem tudom, hogy meghalt-e ember közvetlenül miattam, hiszen már nem kardokkal harcolunk egymás ellen. De nem bántam meg, mert mindkét háború, amiben részt vettem, az életünkről szólt. A feleségemet, a gyermekeimet védtem, és ezt ma is megtenném. Az életért hajlandó vagyok harcolni. Szent helyekért viszont nem.

A MESÉLŐ, AKI KÉT TOLLAL ÍR ÉS RAJONG AZ AFORIZMÁKÉRT

A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál ünnepélyes megnyitója után az íróval népes hallgatóság előtt Váradi Júlia beszélgetett. A beszélgetésbe mi is belehallgattunk, és jól tettük, mert kiderült, hogy Ámosz Oz kétféle tollal ír, és nagy rajongója a szellemes aforizmáknak, melyeket részben nagymamájától, részben saját maga korábbi írásaiból és nyilatkozataiból idéz. Megtudtuk, hogy Izraelben tradíció, hogy a miniszterelnök elhívja magához országa elismert íróit egy italra, hogy megtudakolja, mit gondolnak Izrael állapotáról. "A miniszterelnökök imádják a válaszokat meghallgatni és aztán teljesen semmibe venni" - viccelt Oz, akiről kiderült, ő is részt vett ilyen szeánszon, de íróasztalán a biztonság kedvéért két tollat tart, egyet a regényeknek, egy másik színűt pedig a kormánynak, akiknek néhanapján azzal írja meg, hogy menjenek a fenébe. Irigykedtünk, amikor elmesélte, Izraelben a taxis is irodalomról vitatkozik fuvar közben, és meglepődtünk, mikor kiderült, Oz számára a halhatatlanságot néhány héber szó jelenti, melyeket ő alkotott. Azt is megtudtuk, a szomszéd mindig megfésülködik, mielőtt elhalad az író ablaka előtt, hogy bizonyos lehessen benne, hogy rendezett frizurával kerül bele a regénybe.

A szerző nagymamájának bölcsességét nem tudtuk eléggé csodálni. A nagyi szerint például a zsidók és a keresztények évezredes hitbéli problémája csak hiszti. Az egyik azt gondolja, eljött a Messiás, és várja, mikor találkoznak újra, a másik meg azt hiszi, még nem jött el a Messiás, és várja, mikor jön el végre. A probléma pedig igen egyszerű, meg kell várni, míg találkoznak a Messiással, és ha az úgy köszön, hogy "helló, jó, hogy megint összefutottunk", akkor a zsidóknak kell bocsánatot kérniük a keresztényektől, viszont ha azt mondja, "örvendek, örülök, hogy megismerhetem", akkor a keresztényeknek kell bocsánatot kérniük a zsidóktól. "Gyermekkoromban azt hittem, a tragédia és a komédia két külön bolygó. Ma már tudom, hogy két ablak, amin keresztül ugyanazt a tájat látjuk"- mondta Oz.

Az író feleségével, Nilyvel | Nézzen még több képet! | Fotó: Mudra László