A cigánygyilkosságokra a színpadon sincs megoldás

Fontos színházi előadás a Cigányok még akkor is, ha lezáratlan és felemás. Amiről szól - a romagyilkosságok és a magyar-cigány együttélés ügye -, a valóságban sem tart előrébb. Viszont most először akart egy színház bevallottan és nyíltan az ország egyik legfenyegetőbb társadalmi problémájáról beszélni. Azóta a Nemzeti Színház is kiírta pályázatát a romagyilkosságokról szóló dokumentumdráma megírására. Nyújthat-e társadalmi terápiát a színház, és a Katona József Színház Cigányokja teszi-e?

Gyönyörű, gömbölyű keblek villannak elő a színpadon a póló alól, mégsem ez az előadás legerősebb gesztusa, hanem mikor a cigány arcába vágják: "Ez a te törvényed is". Elakad a levegő, mit mond rá a másik. Feszült pillanat.

Tersánszky Józsi Jenő Szidike, később Cigányok című vidám népszínművét Grecsó Krisztián írta át mai viszonyokra a Katona József Színház felkérésére. A múlt század húszas éveiben született Tersánszky-mű két hosszabb jelenete után Grecsó drámájával folytatódik a történet - két mű és két kor van tehát itt összeillesztve egy darabba. A rendező Máté Gábor nem akarta a két mű széleit elrejteni: lövés, koromsötét és a lassan csurgó festék koppanó hangja vágja szét élesen az előadás két felét.

Az előadás Tersánszky-féle fele romantikus romaképet fest fel: díszes ruhába bújt muzsikus cigányok húzzák a fizetésnapon duhajkodó dzsentri hivatalnoknak. A dráma ekkor még csak az eladósorba került, csodaszép cigánylány, Szidike (Pálmai Anna) körül bonyolódik. Mostohatestvére, Áskárá (Kovács Lehel) udvarol neki, de szülei a fiatal prímáslegénynek, Daninak (Keresztes Tamás) szánják, Daninak viszont már a kocsma pincérnője (Pálos Hanna) a szeretője. Féltékenység és szerelmi civódás után hirtelen jön a váltás. Az idillikus, színekben, zamatokban tobzódó életkép szürke, kilátástalan falanszterjelenetbe torkollik. Száz évvel későbbre ugrunk, de maradunk a történetben. Szidike családját megtámadták, apját lelőtték, rácsokat rajzol világuk köré a fekete festék.

Az előadás Grecsó írta második része mindenben ellentéte a Tersánszky-félének, és ezt a rendezés sem győzi hangsúlyozni. Ruhát cserélnek a cigányok, színes dolmány és szoknya helyett földszínű (saras?), szegényes gúnyát viselnek, koppanós cipő helyett lucsok fedi a lábukat. Az ízes nyelvjárásias beszéd eltűnik, most éles hangon veszekednek a cigányok. Szerelemféltés helyett sokkal komplexebb és kiélezettebb lesz a konfliktus: kulturális-vallási-életmódbeli különbségek mentén csapnak össze a roma és nem roma szereplők. A cigányok temetkezési szokásaik és hiedelmeik miatt nem adják ki boncolásra a családfő tetemét, mert akkor szétszabdalt testben születne újjá a halott. Senki sem érti a másikat: a rendőrök nem hajlandók elfogadni a babonaságot, a cigányok nem fogják fel, hogy a jogszabály - boncolni kell - a mai civilizált világban felülírja a vallási törvényeket. Patthelyzet.

Keresztes Tamás és Szacsvay László | Fotó: Dömölky Dániel | Nézz képeket!

A boncolás persze csak apró, jelzésszerű mozzanat a konfliktusban. A nyomozás során megszólalnak a nem cigány helyiek. Összefekszik apa a lányával, nem szent nekik semmi. A kocsmáros pálinkáját lopják a cigányok, lúgot kéne a palackba tenni, hogy kiderüljön, ki volt - jön az ötlet. Repkednek a vádak, egy fővárosi újságírónőnek jut a fejét kapkodó naiva szerepe, felsorakoztatja a művelt érveket. "Aztán sok cigány él Budán?"- jön rá a felelet.

Sokszor vág elevenünkbe egy-egy mondat. A szeptemberi nyílt próbán csak öt kiragadott részletet játszottak el a színészek. Hiába volt még félkész és vázlatos a játék, az egyik jelenetnél így is kis híján elbőgtük magunkat: Dani féltékeny indulatában megrúgja a terhes Szidikét, de mikor tettétől megrettenve hívja a mentőket, azok már a telefonba mondják, nem hajlandóak kijönni a cigánysorra. Sok minden benne van ebben a másfél percben, az egész cigány-magyar konfliktus sűrítve. A kész előadásból a fent idézett jelenet valamiért pont kimaradt. Ebből arra következtettünk, a rendező Máté Gábor még a legutolsó pillanatban is gyúrt a történeten. Ezek szerint inkább tompította a helyzeteket? Ha így van, kár volt.

Keresztes Tamás, Rajkai Zoltán, Kovács Ádám, Takátsy Péter és Kovács Lehel | Fotó: Dömölky Dániel | Még képek

Az első kocsmai jelenet briliáns, vicces és dinamikus, a látvány egészen lehengerlő, ahogy a bazseváló cigányok ragyogó díszes ruhában groteszk rajzfilmfiguraként a levegőben játszanak ("légcimbalmozás", Takátsy Péter dolgozta ki a mozgást). Hosszú ez a rész, de a színészek végig magukkal visznek, nem lehet róluk levenni a szemet. Lenyűgöz a szemkápráztató színpompa is: mindenkinek megvan a maga színe, talpig ciklámen, lila, harsányzöld, tűzpiros, kék színekben világítanak a cigányok a fehér falak előtt. Testüket kacskaringós hennafestés díszíti. Gyönyörűen passzol egymáshoz díszlet (Cziegler Balázs) és jelmez (Füzér Panni), csodaszép összmunka.

A színészek ezekben a jelenetekben mutathatják meg a legjobban, mit tudnak. Keresztes Tamás minden rezdülése szórakoztató, de gumitestű részeg férjként a legvirtuózabb. Kovács Lehel mellékszerepben képeszt el, a danolászós jelenet meg egyértelműen Rajkai Zoltáné. Pálmai Anna és Szirtes Ági, mint a királynők - generációnyi különbséggel.

Szirtes Ági, háta mögött Pálmai Anna | Fotó: Dömölky Dániel | Nézz képeket!

Ha ellenkező előjellel is, de pont ilyen erőteljesnek kellene lennie az előadás második, modern felének ahhoz, hogy üssön. De az első jelenetek gyönyörűen koreografált lumpolásához képest súlytalanul lóg a levegőben a második rész. A szereplők - tipikus figurák, frissen facsart narancslevet rendelő budapesti újságírónő (Kiss Eszter), begyulladt, passzivitásba süppedt orvos (Bán János), két, hibát hibára halmozó együgyű rendőr (Kovács Gergely, Simon Zoltán), hordóhasú kisebbségi képviselő (Bezerédi Zoltán), a gyilkosságot eltusolni akaró tűzoltó (Lengyel Ferenc), kiábrándult nyomozó (Fekete Ernő) - tehetetlenül, fásultan tipródnak. Egy-két izgalmasabb szóváltástól eltekintve nem ütköznek a nézőpontok. Pontosabban: nem eléggé a katarzishoz. Be volt ígérve a pofon, hát számítottunk rá. Vártuk, hogy a képünkbe tolják, ez a nagy büdös helyzet, erre varrjál gombot.

Mikor lemegy a függöny, azt hisszük, csak a díszletet cserélik. De nem, kijönnek a színészek, taps. Pedig a történetnek nem értünk a végére. Ki a gyilkos? Hogy folytatják a nyomozást? Ki akarják deríteni az igazságot, vagy sikálás lesz? Közelednek a roma és magyar nézőpontok, vagy semmi sem történik? Jön a következő eset majd, és ennyi? Kié Szidike gyereke? Miért élnek így a cigányok, mit gondolnak magukról, rólunk, a különbségekről?

Kovács Gergely, Simon Zoltán, Szirtes Ági, Bán János | Fotó: Dömölky Dániel | Képek

Nincs tabló, sem befejezés. Furán mutat ez színházban, nem ehhez szoktunk. Pedig hát a valóságot tükrözi a darab lezáratlansága, a cigányok elleni támadások ügye a színpadon kívül sem tisztázódott megnyugtatóan. De a cigány-magyar konfliktus nem a tatárszentgyörgyi (és kislétai, tiszalöki, nagycsécsei) romagyilkosságban merül ki, ott van mögötte egy csomó más ellentét, probléma és történet, aminek komplexitását a Katona József Színház darabja nem tudja megmutatni. Lehet, nem is akarta. Vagy az a baj, hogy nem is lehet?

És az előadás így is, mindennel együtt fontos darab. Terápiát vagy katarzist nem nyújt, csak megpiszkálja a problémahalmazt. De az is valami a sok ezerszer feltálalt és megemésztett Csehov, Shakespeare és kollégáik után. Jobb híján hazafelé lefolytatjuk a darabból hiányolt vitát mi magunk.