"Azt hitték, elfoglaltuk a rendőrörsöt" - interjú ef Zámbó Istvánnal

Miért kellett feloszlania az együttesnek, amely végre megtanult zenélni? A Bizottság a Műcsarnokba megy: Sírba visztek címmel nyílik kiállítás szeptemberben a nyolcvanas évek legfontosabb magyar underground zenekaráról, összművészeti csoportjáról, annak aktív részvételével. A működése során tucatnyi tagságú Bizottság egyik alapítójával, ef Zámbó Istvánnal beszélgettünk művészeti és rendőri akciókról, az elmemegfigyelőben töltött hónapokról, ipari vibrátorról, a kommunikáció hiányáról, a Szentendrére látogató Miles Davisről, és királyokká válásról.

Mi különböztette meg a Bizottságot a nyolcvanas évek többi underground zenekarától?

Akkor nem gondoltuk, hogy bármiben más lenne. Így utólag azt lehet mondani, hogy ami minket megkülönböztetett, az főleg az volt, hogy nem tudtunk zenélni. Viszont a nem-tudásunkból koncepciót gyártottunk. Például tudatosan olyan hangszerekhez nyúltunk, amelyekhez kicsit sem értettünk - én csellóztam, bár nem tudok csellózni, a Laca trombitált -, hogy így próbáljuk ki a szabadságnak azt a gátlástalan fokát, amit egy kisgyerek szokott átélni ötévesen. Mint dadaistáknak, a gátlástalan szabadság volt az eszményünk. Ez a Bizottság előtt volt, a hetvenes években.

Van az a mondás, hogy fe Lugossy László a szamuráj, Wahorn András a nagy szintetizáló és ef Zámbó István a clown. Ezt mennyire látja igaznak?

Juszuf mondta ezt, Antal István haverunk, nagyon képben volt a magyar underground kultúrában. Ha ezt ő így gondolta, el tudom fogadni. Az tény és való, hogy mindig bagatellizálom a dolgokat, ezt a bizottságos időszakot sem vettem elég komolyan. Valójában semmit sem veszek komolyan. Szeretek bohóckodni.

"Nem vettem komolyan a Bizottságot sem" (a képre kattintva még több fotót lehet nézegetni)

Fe Lugossy miért szamuráj?

Nyilván ahogy kinéz: nagy bajusz, pocak. Meg hát fő erénye a Bizottságnak mégiscsak az a szöveg volt, amit Laca írt. Ez a szöveg a zenével együtt harcos dolog volt.

Wahorn meg az, aki mindent összefog?

Igen, a szervezői munkát is magára vállalta önként, a píárt kézbe vette.

Mi ellen lázadt, amikor otthagyta a ferencesrendi gimnáziumot, hogy nyomdászatot tanuljon Kecskeméten?

Semmi ellen. Nem szerettem tanulni. El voltam foglalva a saját dolgaimmal. A nyomdászat úgy jött, hogy oda lehetett soron kívül protekcióval bejutni. Második gimnáziumi év végén dobtam be a törülközőt, és akkor már nem lehetett máshova elhelyezkedni. Tudtam, hogy nyomdász nem lesz belőlem, de a gimnáziumi tanulásnál jobb volt. Kecskeméten játszottam egy Heroin nevű zenekarban. Én akkor azt sem tudtam, mi a heroin, csak azt sejtettem, hogy valami kemény dolog lehet. Ezzel sokan lehettek így, különben abban az időben nem engedték volna kiplakátozni. Billentyűs voltam és szájharmonikás, Spencer Davistől, Little Richardtól játszottunk számokat. Utána a Rivershez hívtak, az volt a menő zenekar a térségben. Voltak bulijaink, ezeken ismerkedtem meg Lacáékkal. Kiderült, ő is fest.

Ön hozta őket Szentendrére?

Igen, mondtam, milyen jó hely ez itt. Mutattam nekik a szentendrei várdomb falát, hogy lehetne kiállításokat csinálni. Aztán tíz éven keresztül minden év október első vasárnapján itt csináltuk a szabadtéri tárlatokat. Az első '68-ban volt, azon négyen állítottunk ki, a következő évben már hatvanan. Szájhagyomány útján olyan híre ment, amire nem számítottunk.

A képre kattintva megnézheti galériánkat

A kritikusok és a hivatalos művészet képviselői is jöttek kiállítást nézni?

Felbukkant mindenki, főleg azután, hogy összeütközésbe kerültünk a hatóságokkal. Az úgy kezdődött, hogy nagyon paráztunk a katonaságtól. Én addigra már megúsztam: egy haverom mondta egy bulin, hogyha az ember jelentkezik a tanácsházán NDK-s munkára, automatikusan halasztást kap a katonaság alól. Haza se mentünk, reggel ott vártuk a tanácsházán a nyitást. Mondták, lehet menni présgép-kezelőnek. Egy tíz méter magas iszonyú nagy öntöttvas gépbe pakoltunk ötvenkilós vaslapokat, amikbe ez a gép lyukat nyomott nyersen. Rengett a föld.

Miért volt ez jobb, mint a katonaság?

Úgy álltam hozzá, hogy teljesen mindegy, hogy mi van, csak ne legyen katonaság. De egy idő után nem bírtam. Mikor hazaértem, várt a behívó. A sorozáson mondtam, hogy idegileg gyenge vagyok, ezért bekerültem egy pszichológushoz. Ez volt a szerencsém, ugyanis rögtön kiszúrta, hogy nem stimmel valami. Eleve ahogy kinéztem: egy hosszú hajú gyerek tarisznyával, benne három furulya, szájharmonika, Üzenet a XXI. századból című könyv. Ráadásul mint fiatal dadaistáknak, nekünk életforma volt, hogy mindent szürreális versbe öntöttünk. Mutattam neki a könyvet, amibe irkáltam. Belelapozott, mondta a pszichológus, menjek ki. Így lettem háborúban szakszolgálatra alkalmas, békében alkalmatlan.

Laca barátomat a katonai sorozásról egyenesen az elme-megfigyelőbe vitték. Dadaista őrületben éltünk, ezért mikor elérkezett hozzánk a hír, hogy szegény Lacát bevitték, kötelességemnek éreztem, hogy erre művészeti akcióval reagáljak. Szerveztem a szentendrei Fő téri színpadra egy happeninget Egy eszme zárt osztályra vonulása címmel. Pár költő barátom felolvasta saját versét, én is felolvastam egy dadaista szöveget, aztán bőröndön doboltunk népi dzsessz-improvizációkat. Teljesen ártatlan dolog volt, de megjelent egy rendőr, és igazoltatni kezdett. Arra jött egy másik rendőr, aki azt látta, hogy egy tányérsapkás rendőr szorongatott helyzetben van gyanús külsejű hosszú hajú hippikkel körülvéve. Erősítést kért, kijöttek, és mindenkit letartóztattak, akinek nagy haja volt. Este engem is. Gondoltam, másnap hazaengednek, de nem engedtek harmadnap sem. Pesten ültem egy pincében három hónapig, aztán átvittek a Kozma utcai fegyház elmemegfigyelőjébe, ott is voltam három hónapig. Akarategységben elkövetett garázdaságot állapítottak meg.

Húszéves fejjel nem értettem, mi történik, de a tárgyalás nagyon mulatságos volt. Matyófalvi Gábor harmadrendű vádlott - szobrászsrác volt - Zámbó István elsőrendű vádlott kérésére vitte a bőröndöt a bűncselekmény színhelye felé, majd a Kék Duna presszó magasságában "Lófasz, nem viszem tovább felkiáltással" lerakta. Egy napig azt vizsgálták, hogy ez a csúnya kifejezés hat méteren kívül hallható volt-e, jöttek a tanúk. Utólag tudtam meg, hogy a házkutatásnál találtak nálam egy könyvet négyszáz címmel, köztük NDK-s, csehszlovák, lengyel turisták címei. A szabadtéri kiállítás vendégkönyve volt, de a rendőrök azt hitték, nemzetközi összeesküvés nyomaira bukkantak. Ezért ültünk annyit.

"Kinyílt a csipánk" (a képre kattintva még több fotó a műteremről)

Innentől kezdve irányult nagyobb figyelem a szentendrei szabadtári tárlatokra?

Igen, a rendőrségi ügy után "világhírűek" lettünk egy nap alatt. A Szabad Európa Rádió végigközvetítette a tárgyalást, az Amerika Hangja is tudósított. Politikai ügy lett az egészből anélkül, hogy bármi politikai jellegű dolgot csináltunk volna. Ez előtt az ügy előtt már lement két kiállítás. Nekem természetes volt, hogy ott a várfal, kiszögeljük a képeket, veszünk egy üveg bort, leülünk, süt a nap, este hazamegyünk. Sose gondoltam, hogy amit csinálunk, illegális, mert előtte engedélyt kell kérni. A következő tárlatra nem akartak engedélyt adni, mondták, ne játsszak a tűzzel. Mondtam, nem tudom megakadályozni, ez már magától megy. Megjelent a kiállításon három dzsipnyi rendőr, mondták, nem lehet kiállítani, mert omlik a fal, életveszélyes. Mondtuk, akkor legyen ott a kiállítás, ahol nem életveszélyes. Így hurcolkodtunk át abban az évben az iskolába. Erre a bulira már eljöttek neves képzőművészek is, akik az ügy mellé álltak, például Barcsay Jenő bácsi, Deim Pál, Farkas Ádám, és még Bródy János is megjelent, aki akkor már híres volt az Illés zenekarral. Újságírók is jöttek, híres lett a szabadtéri tárlat. A hivatalos szervek mondták, alakuljunk valamilyen szakkörré, úgy már lehetne csinálni. Így lett a Vajda Lajos Stúdió. Nekünk kinyílt a csipánk, láttuk, hogy félnek tőlünk. Kérdeztük, nem lehetne-e, hogy kapunk egy helyiséget is. Így lett a pincegaléria. Királyok lettünk, még a fővárosi művészeknek sem volt saját galériájuk.

Utólag nem furcsa, hogy megengedték, hogy a stúdió működjön, és nem verték szét ilyen-olyan mondvacsinált indokkal, mint mondjuk a balatonboglári kápolnatárlatokat szervező csapatot?

Megcsináltuk engedély nélkül is a kiállításokat, de abból botrány lett. Akkor már jobban jártak, ha engedélyezték. Meg mi kompromisszumkészek voltunk mindig.

Lehet, hogy a kultúrpolitika nem tartotta a művészetüket elég provokatívnak?

Szerintem a kultúrpolitika széles ívben leszarta, hogy mit festünk. A mozgástól tartottak. Inkább arról van szó, hogy Galántaiék (Galántai György képzőművész, a neoavantgárd balatonboglári kápolnatárlatok szervezője - a szerk.) hivatásos képzőművészek voltak, őket más szemmel nézték.

Utánanézett a rendszerváltás után, hogy kik jelentettek önökről?

Á, mindenki tudta akkor, ki a besúgó, ismertük őket.

Nem érdekelte később, hogy volt-e olyan, akiről senki nem sejtette, hogy jelentett?

Nem, mivel nekem mindig az volt a meggyőződésem, hogy nem csináltunk semmit, ami probléma lenne. Mi úgy lettünk ellenállók, hogy igaziból nem voltunk ellenállók, inkább együttműködők. Csak olyan hírbe keveredtünk, hogy milyen tökös gyerekek vagyunk. A fogházban is megkerestek különböző arcok, mondták, hallottuk, hogy három napig tartottátok magatokat. Kérdezem, miről beszél. Á, nekem elmondhatod. Azt hitte, hogy mi elfoglaltuk a szentendrei rendőrőrsöt, és három nap múlva tudtak csak elkapni.

"Elvoltunk magunkban" (a képre kattintva még megnézheti galériánkat)

Mennyire volt kapcsolatuk a korszak többi ellenkulturális művészeti csoportjával? Például Erdély Miklósékkal?

Nem volt kapcsolat, semmiről nem tudtunk. "Vidéki suttyó amatőrök" voltunk, Erdély Miklósról még csak nem is hallottunk. Mikor reflektorfénybe kerültünk, a szakma is felneszelt, szép lassan az évek során összeismerkedtünk egymással. Az Erdély Miklós-féle Indigó-csoport tagjaival is, akik '86-ban már kiállítottak velünk Szentendrén. A balatonboglári kápolnatárlatokról csak később hallottunk, hogy hasonlót csinálnak, mint mi, de nem voltunk kapcsolatban velük.

Ez hogy lehetséges?

Nem volt kommunikáció. Be sem mentünk Pestre, elvoltunk magunkban.

Ez megváltozott, amikor bekerültek az FMK-ba? Akkoriban oda nagyon menő dolog volt bejutni, olyan volt, mint egy művészeti elitklub.

Az FMK (Fiatal Művészek Klubja, 1960 és 1998 között létező művészeti szervezet, amely a tűrt és a tiltott határmezsgéjén működő fiatal művészeket tömörítette - a szerk.) egy dolog miatt volt nagyon iszonyú érdekes. Ott voltak a legjobb bulik, pontosan azért, mert zártkörű volt. A hatalom azért tartotta fent, mert ott megfigyelhette a mozgásokat. A KISZ alapította, KISZ-klubként működött, és odajártak a legvadabb fejek. Mi is hallottuk, hogy ott vannak a legjobb kiállítások. Olyan volt, mint a FÉSZEK Klub, úgy is hívták sokszor, hogy kisfészek. Oda is csak úgy lehetett bejutni, ha volt ajánlód.

Volt olyan törzshelyük Pesten, mint Erdély Miklóséknak a Rózsa presszó?

Nekünk Pest messze volt. Aztán 1975-1976 után, amikor FMK-ban klubtagok lettünk, akkor kezdtünk bejárogatni Pestre gyakrabban. A nyolcvanas évektől az FMK lett a törzshelyünk, hetente három-négy estét ott töltöttünk.

Mi kellett ahhoz, hogy a kiállításmegnyitókon zenélgető dadaista baráti társaságból megszülessen 1980-ban a Bizottság?

Két dolog. Az egyik, hogy a Gazember (Waszlavik László - a szerk.) hazajött a Szovjetunióból, és kereste a helyét itthon. Mi nyitottak voltunk az ilyen csodabogár fazonokra, mire hozzánk csapódott. Mondta, hogy be akar nevezni a Karthágó zenekar tehetségkutató versenyére. Azt se tudtuk, ki az a Karthágó együttes, pont ezért tetszett Gazi ötlete. Ebből alakult ki, hogy csináljunk egy komoly zenekart, és egy kommersz számmal jussunk be a döntőbe, amit közvetít élőben a televízió, és mutassunk valami zenei disznóságot, ami új utat mutat a válságba jutott világ rockzenészeinek. Szóltam Joninak (Szulovszky István gitáros - a szerk.), Lacának, Andrásnak meg mindenkinek, aki számításba jöhetett, elkezdtünk próbálni. De kiestünk. Ekkor jött Nagy Feró, hogy adjuk elő a katasztrófazenei programunkat a Hajógyári-szigeten a Fekete Bárányok koncerten. Gazi ismerte Ferót is, ő beszélt rólunk. És Feró saját hatáskörben, minden engedély nélkül, iszonyú vagány módon berakott minket előzenekarnak.

"Valami zenei disznóság" (a képre kattintva láthatja galériánkat)

Milyen volt az a koncert?

Nagy égés. 27 ezres tömeg gyűlt össze, aki várta éhesen a Ricsét meg a P-Mobilt, és elsőként minket kapott. Küldtek minket haza az anyánkba. Aztán mégis az lett, hogy mikor lejöttünk a színpadról, egy csomóan hátrajöttek, hogy de jó volt, mikor lesz a következő koncert. Egy hét múlva játszottunk Szentendrén Wahorn kiállításmegnyitóján, és oda már kijött mindenki, Presser Gábor is. Egész Szentendre bedugult. Kétszer egymás után lenyomtuk a koncertet. És ennek hatására egyben maradt a csapat.

Sokat ötleteltek a zenekar nevén?

Semmi ötletelés nem volt. Úgy lett meg a név, hogy mentünk ki Ramszesz nevű régi dobos haverunkhoz. Olyanok voltunk, mint a végrehajtó bizottság: gyere, viszünk dobolni. Nem volt otthon, hagytunk neki üzenetet, ott írtuk le először, hogy Bizottság. "Ramszikám, zenekart alakítunk, dobos kellene, jelentkezzél. Aláírás: a Bizottság."

Többször elmondta interjúkban, hogy a zene mindig másodlagos volt a festés mellett. Ez akkor is így volt, amikor a Bizottság hirtelen nagyon divatos lett?

Lélekben akkor is inkább festők voltunk. Persze a Bizottság-időszak alatt kicsit háttérbe szorult a festészet, kevesebb idő maradt rá.

Kik jártak a koncertjeikre?

Boldog-boldogtalan.

A koncertfelvételeken azt lehet látni, hogy néha rendesen szét van csapva a zenekar. Egyik interjúban említette, hogy a sör-seduxen kombináció nagyon népszerű volt.

Ezzel lehetett tudatmódosítani, Laca is ezzel a módszerrel vonult be a katonasághoz, aminek köszönhetően végül megúszta. Megmondom őszintén, nem voltam képben, hogy ki mit fogyaszt. Mi megmaradtunk a hagyományos alkoholnál. Szerintem Magyarországon akkor még mindenki ivott. Amikor turnékra kijutottunk a nyolcvanas évek közepén, volt egy csomó klub, ahol ezzel fogadtak minket.

Mivel?

Ki volt rakva pogácsa, üdítőital, alkohol meg marihuána. Megkóstoltuk persze. Én akkor találkoztam először ezzel, 35 éves koromban.

Most készül a harmadik lemez régi kalózfelvételekből (a képre kattintva eléri galériánkat)

Ki volt a zenekar igazi vezetője?

Nem volt vezető. A dolgok természetéből fakadóan, az vette kézbe az irányítást, aki a legjobban lelkesedett a dologért: Wahorn András. Ő képviselt minket, ő ment tárgyalni, mikor a lemezkiadás lehetősége felcsillant, ő küzdötte ki az útleveleket. Ilyen értelemben Benji (Wahorn András - a szerk.) vezette az ügyeket, a próbákon viszont nem volt főnök, közös munka folyt.

A Filmmúzeum riportfilmjében Wahorn azt mondja, hogy kezdett a munka a barátságuk rovására menni, ezért oszlott fel a zenekar, ön meg inkább az unalomról beszél. Melyik nyomott jobban a latban?

Mindkettő benne volt, de főleg Laca döntése játszott közre. Azt mondta, unja. A végére kezdtünk megtanulni zenélni, akkor meg már minek. Én is vitatkoztam Benjivel, hogy menjünk-e koncertezni. Ő azt mondta, hogy csak akkor menjünk, ha valami nagyon erős, új dolgot találunk ki. Én meg mondtam, csináljuk, ameddig hívnak. Én még játszottam volna a Bizottsággal simán. De nem volt ellenemre az sem, hogy abbahagyjuk, hiányzott egy kis nyugalom, visszamenni a festészetbe jobban. De Laca döntötte el, amikor a roskildei fesztiválon voltunk. Ő volt a frontember, nélküle nem is tudtuk volna csinálni.

A rendszerváltáskor érezte azt, hogy eltűnt az a társadalmi közeg, ami értelmet adott a Bizottságnak meg sok hasonló lázadónak, és hogy ami most jön, az vákuum a művészek számára?

Mi nem lázadtunk szerintem. Mi ironikus módon ábrázoltuk a nyomorult sorsunkat, oly módon, hogy ebbe nagyon sok ember beleképzelhetett bármit. Sokszor azt jelentettük, amit nem is akartunk. De minden műalkotásnak ez a lényege. A Bizottság egy festmény, ami bármit jelenthet. A meglévő hangulatunkból építkeztünk mindig, mint amikor a műterem magányában egyedül egy festményt csinálsz. Az a különbség, hogy csoportosan csináltuk. Én magam a rendszerváltást észre se vettem nagyon. Az alapproblémák nagyjából ugyanazok, sőt, azóta még rafináltabb módon vagyunk rabszolgák, mint régen.

A Műcsarnok igazgatója kereste meg őket az ötlettel, hogy legyen Bizottság-kiállítás

Nézett már vissza a Bizottság zenéjére a mai fiatalok szemével, hogy úristen micsoda macskazenét csináltunk?

Persze. Jót szórakoztam, amikor tizenöt év után egy barátom hozott egy felvételt, hogy hallgassam meg. Mondom, ez nagyon durva; találgattam, kik lehetnek. Miközben a saját számomat hallgattam. Nem vettem annyira komolyan magunkat, hogy azt gondoljam, hogy ez olyan jelentős lenne. Csodálkoztunk is, hogy ezzel a bizottságos dologgal bekerültünk a rocktörténetbe. Azért ne felejtsük el, ez akkor is szubkulturális dolog volt. Csak a történelmi helyzet miatt alakult ki egy olyan környezet, amelyben bármi szokatlant csináltál, az már feltűnő volt. Elég volt, ha igazat mondasz, már csodálkozva néztek rád. A múlt rendszer nélkül nem lett volna Bizottság.

A Bizottság után mivel kötötte le magát?

Visszatértem a festéshez és a Bizottság előtti örömzenekaromhoz, a Happy Dead Bandhez, amivel máig is játszunk.

Igaz az az anekdota, hogy felbukkant önnél Miles Davis, hogy festményt vegyen öntől?

1991-ben történt, a halála évében. Abban a műteremben, ahol a turnépólóit nyomták, dolgozott egy magyar festőművész is, Konkoly Gyula. Az én katalógusom meg Konkoly Gyulánál ott feküdt épp az asztalon. Elkezdtek beszélgetni Magyarországról, amiről Miles Davis korábban nem hallott. Azon élcelődtek, hogy létezik-e ilyen ország egyáltalán. Így jött szóba a katalógus. Miles Davis megnézte, és rögtön sorolta, hogy mely képeket szeretné megvásárolni, a turné következő állomása úgyis Magyarországon lesz. Csöng a telefonom, hogy Öcsikém, legyél otthon holnapután, mert Miles Davis akar tőled képet vásárolni. Mondom, de jó vicceid vannak, le is raktam. De aztán adtak két jegyet a budapesti koncertre, és mondták, hogy utána menjek be a hotelben, ahol lakott. A bárban ácsorogtunk, mikor jött a szervező, hozta a katalógust, mutatja, milyen képek kellenének. Mondtuk neki, hogy azok nincsenek meg, de vannak újak. Jó, akkor hozzuk be az újakat. Mondom, jobb lenne, ha kijönnének, nekem nincs autóm. Végül abban állapodtunk meg, hogyha háromig nem hívnak, akkor valahogy megoldom, és viszek be én képeket.

A képre kattintva láthatja galériánkat

Nem hittem el egyébként, hogy kijön, ezért nem is készültem, azóta is bánom: sem fotó nem született, se semmi. Azért tíz darab gulyáskrémes szendvicset csináltam. Rohan három előtt tíz perccel az akkori barátnőm, hogy itt vannak a kert végében. Jött Miles Davis, a szódás előtt bemutatkoztam neki. Ott volt vele a barátnője, egy orvos meg egy nagy feka gyerek, a személyi titkár. Bejött, szétnézett. Azonnal rámutatott egy képre, mondom, az Geschenk neked, nekiajándékoztam tiszteletem jeléül. A másik képet megvette, rendes múzeumi árat fizetett, 3500 dollárt, egy évig abból éltem. Ajándékoztam neki egy saját készítésű pólót is, hét darab sugárzó koporsó volt rajta. Erről beszélgettünk furcsamód, hogy mi ez a koporsó, nem értette pontosan. Magyaráztuk, hogy a koporsó zárt rendszerű végtelen, a fény meg a halál utáni energia. Ez a műterem akkor még padlás volt. Miles Davis kijött ide a padlásra, nézegette a porban a cuccokat. Aztán mondták, hogy lassan menniük kell, egy óra eltelt. Búcsúzkodtunk, de a konyhában eszembe jutott, hogy csináltam szendvicset. Meglátta Miles Davis a tíz darab szendvicset, leült, még egy órát ott ült. Beburkolt jó pár szendvicset, majd meghívott hozzájuk a hotelba, ahol még vagy másfél órát töltöttünk. Megmutatta a festményeit.

Jó képek voltak?

Absztrakt, de figurális dolgok is feltűntek, főleg ilyen szögletes arcok. Azték hangulata volt egy kicsit. Mondta, hogy milyen rossz, hogy ő nem tud igazán jól festeni; én nyugtatgattam, hogy minden rendben van azzal a képpel. Előálltam neki a régi nagy ötletemmel, hogy milyen jó lenne egy világkiállítást csinálni festő zenészek és zenész festők tematikában, tudok is jó helyszíneket Szentendrén. Maximálisan benne volt. Fel voltam dobódva, Szentendrén vettem neki térképeket, Vajda Lajos-könyveket, épp akartam postára adni, mikor jött a hír, hogy meghalt. Nem jött össze a kiállítás. De van egy utósztori is ehhez. Eltelik tíz év, Takács Tamással, régi Karthágo-énekes haverommal találkozom az éjszakában, és mondja, hogy milyen jó kis festményedet láttam a Szigetinél, az irodában (Szigeti Ferenc, a Karthago gitárosa, akkor a Concorde Könnyűzenei Produkciós Iroda vezetője - a szerk.). Nagy izé, van rajta egy koporsó. Kérdezem, van mellette egy kék is? Igen. Hát hogy kerül az irodába, hiszen azokat Miles Davis vette meg tőlem? Kiderült, az az iroda szervezte neki a magyar fellépést, és az én képeimet odavitték, hogy majd Miles Davis után küldik Amerikába.

A képre kattintva látja galériánkat

Ezek szerint soha nem kapta meg Miles Davis a képeket?

Nem, és ez így derült ki tíz év után. Az örökösök lemondtak róla az iroda javára. Aztán eltelt megint hét év, megyek le a szentendrei Fő térre kávézni, és látom, a galériában ki van akasztva a kék képem, amit én Miles Davisnek ajándékoztam. Rögtön tudtam, hogy valaki behozta az irodából, hogy elpasszolja. Ott volt a másik kép is, amit megvett tőlem Miles Davis 3500 dollárért. Elkértem a tulajdonos telefonszámát, és felhívtam, hogy én csináltam a festményt, szeretném megvenni, de mivel iszonyú drága, nem lehetne-e részletre kifizetni? Mondja, oké. Így került vissza hozzám a kép 16 év után, 400 ezer forintot fizettem érte, ott van lent a garázsomban kirakva.

Hány festményt ad el évente?

Valamikor semmit, máskor többet is; változó. Kialakult egy gyűjtőkör, akik évente egyszer eljönnek, megnézik, mit csinálok. Nagyjából ők tartanak el engem.

A Szentendrére érkezőket az ön női ujjat mintázó szobra fogadja. Mit jelent ez az ujj?

Ez a végtelen érintése. Mindenki erotikus szimbólumra gondol rögtön, vagy az ujjfelmutatásra. De az az alapötlet, hogy megfogod a semmit.

A Műcsarnok-beli kiállításra mindannyian készítenek egy-egy új művet. Ön mit készít?

Egy régi művemet valósítom meg nagyban, Tiszta természet a címe. Ezer darab hasábfára fel lesz kötözve egy-egy plüssállatka. Egy felé bámulnak az állatkák, néznek egy ipari festékvibrátort.

A képre kattintva láthatja galériánkat

Mi az az ipari festékvibrátor?

Egy kör alakú szerkezet, ami másodpercenként ötezret rezeg. Erre rá szoktak rakni festékeket, hogy összekeveredjek a benne levő színek. Egy régi gyártelepen találtam ezeket a vibrátorokat Németországban, ahol egy művésztelepet rendeztek. A vibrátoron lesz egy camp mű, egy vigyorgó műanyag macis szappantartó, egy trafikban vettem. Azt nézik a plüssállatok.

Mit jelent az ef Zámbó és a feLugossy nevek előtt az "ef" és a "fe"?

Olyan ez, mint a dr., csak nem jelent semmit. Fiatalkorunkban szerettünk azzal szórakozni, hogy művészi manifesztumokat fogalmaztunk meg, adott esetben illuminált állapotban. Nekem volt az edwinista kiáltványom, amely tizenhárom pontban fogalmazta meg, hogy el kell temetni a valóságot és hasonlókat. Ennek hatására vettem föl az E-t, három évig E. Zámbó Istvánként működtem. Laca pedig akkoriban festett olyan figurákat, amelyeket "flúgok"-nak nevezett. Mondtuk is, hogy Flúgosy Laca; nem mintha flúgos lenne, csak a figurák miatt. Ő is felvette a neve elé az F betűt. Aztán 1972-ben az az ötletem támadt, hogy adjuk oda a másiknak a betűnket. Lélekvérszerződésszerű dolog volt ez.