Nem a csillogás érdekel - a Keane a Quartnak

Kedd este erős félház (vagy talán kétharmadház) előtt adott "hiperprofi" koncertet a PeCsában az utóbbi évtized egyik legsikeresebb brit popzenekara, a Keane. A fellépés előtt a zenekar fő dalszerzőjével és billentyűsével, Tim Rice-Oxleyval beszélgettünk az együttes nehéz és jó időszakairól, és arról, hogy miért adták be a derekukat a gitárnak.

Mint a zenekar fő dalszerzője, egyetértesz-e azokkal, akik szerint az idei album, a Strangeland valamelyest visszatér az első lemez világához?

Abból a szempontból egyetértek, hogy az első albumhoz hasonlóan itt is direktebbek, érzelmesebbek a dalok, viszont zeneileg azért vannak komoly különbségek. De amúgy is nehéz a saját dalaimat mások szemszögéből vizsgálni.

Az előző albumotok, a Perfect Symmetry viszont az eddigi legmerészebb hangzású lemezetek volt, elektropopos kísérletezéssel és Stuart Price producerrel. A te ötleted volt az a kanyar?

Leginkább azoknak a zenéknek a hatása volt, amelyeket hallgattunk akkoriban, és amelyek felelevenítették a gyerekkorunk zenéit a nyolcvanas évekből. Dalszerzői szempontból is teljesen más volt az az album: kitekintőbbek voltak a szövegek, politikusabbak és a világ nagy kérdéseivel foglalkoztak, addig ez a lemez sokkal személyesebb és rólam, az én életemről szól. A Perfect Symmetry sokkal bonyolultabb volt minden szempontból, ez az új pedig szervesebb hangzású, és egységesebb a dalok üzenete.

Minek köszönhető, hogy most a személyesebb vonal került előtérbe? Ennyit változott az életed az utóbbi időben?

A húszas évek közepe és a harmincas évek közepe közötti időszak mindenki számára sok változással jár, nem kell ehhez feltétlenül együttesben játszani. Ekkor szoktak megállapodni az emberek, esetleg megházasodni, családot alapítani, saját lakást vagy házat venni, vagyis végleg felnőni. Ez már egy egészen másfajta élet, mint amit még pár évvel korábban éltünk, az együttes indulásakor. Akkor még az hajtott bennünket, hogy kitörjünk a városunkból, híresek legyünk, sok helyre utazzunk, szupermodellekkel lógjunk - legalábbis így képzeltük akkor. [nevet] Most viszont már nem vagyunk gyerekek, és történt velünk egy csomó jó és kevésbé jó dolog, amit másképp dolgozunk föl.

Kezdetben az volt a Keane image-ének talán legfontosabb része, hogy egyáltalán nem volt használtatok gitárt. Azóta viszont ez változott, még egy új tagot is bevettetek. Nem féltetek, hogy elveszik ezzel a zenekar egyik legfőbb jellegzetessége?

Egy kicsit talán igen, de nem szoktunk azon aggódni, hogyan reagálnak majd az emberek a zenénkre. Ha mindig ezt tartanánk szem előtt, akkor csináltunk volna még három ugyanolyan albumot, mint az első volt, és talán sokkal gazdagabbak is lennénk. [nevet] És nem is lenne jó, ha csak emiatt nem akarnánk gitárt használni, hiszen mindig is szerettük a gitárzenét, csak sajnos egyikünk sem túl jó gitáros... Na jó, Tom, az énekesünk jól tud rajta játszani. És előtte is a felvételeinken használtunk basszusgitárt, csak koncerteken nem volt, aki játsszon rajta. Valóban fontos része volt az image-ünknek, hogy nem használunk gitárt, de ez nem volt szándékos.

Ugye egyértelműen a Coldplay az a név, amit a legjobban utálsz, ha felbukkan egy veletek kapcsolatos cikkben?

Lehet, de annyira nem zavar az ilyesmi. Azt inkább frusztrálónak találom, amikor egy kalap alá vesznek bennünket, a Coldplayt, a Snow Patrolt, a Travist és más, ilyesmi zenekarokat. Talán nem véletlen ez, és van is némi hasonlóság ezekkel az együttesekkel, de ezek mind remek zenekarok, szóval mostanra már ez sem bosszant túlzottan. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy azért a mi zenénk jóval több ennél, és akik nem csak a slágereinket ismerik, azok szerintem egyetértenek ezzel.

Voltak az együttesnek viszontagságos szakaszai is, te melyiket élted meg a legnehezebben?

Talán azt az időszakot, amikor a második lemezünket csináltuk, sőt utána is. Tulajdonképpen az egész év nem volt egyszerű, Tomnak is akkor voltak drogproblémái. Azóta is voltak néha nehezebb szakaszok, de már jobban fel vagyunk vértezve ezekkel szemben, akkor viszont még újak voltak ezek a problémák. Most már büszkék is vagyunk rá, hogy akkoriban nem adtuk fel és túléltük. Közhely, hogy ami nem öl meg, az megerősít, de a mi esetünkben tényleg így volt. De hát ez az élet velejárója, mindig kellenek kihívások, szóval nem panaszkodhatunk.

És melyik volt a legjobb korszak? Amikor az első lemezetek sikeres lett?

Az fantasztikus időszak volt, és úgy tűnt, örökké tart: még egy évvel a megjelenés után is visszament listavezetőnek. Azóta megtanultam a kis dolgoknak is örülni: például annak, hogy most itt vagyunk együtt a többiekkel egy nagyszerű városban, vagy elmenni egy jó bárba, inni egy sört a naplementét nézve, ilyesmik. És szerencsére sok ilyen kis dolog van, aminek örülhetek.

Büszkén vállalod, hogy a legtöbb popsztárral ellentétben egy kisvárosban laksz, egyáltalán nem vonz London?

Éltem én Londonban is korábban, ahogy egy időben mindenki a zenekarból, de mindig is úgy éreztem, hogy a szívem ott van, ahol felnőttem. Amúgy szeretem Londont és a nagyvárosokat is általában, de a kisvárosi élethez sokkal jobban tudok kapcsolódni. Engem a hús-vér emberek érdekelnek, nem pedig a csillogás vagy a felszínes dolgok. Valahogy a nagyvárosi élet sokkal személytelenebbnek tűnik nekem.

A nevetek - ami gyakori ír vezetéknév - miatt sokan gondolták azt, hogy írek vagytok?

Igen, de főleg az elején. Sokan azt hitték, hogy Tomot hívják Keane-nek, és ők írnek is gondolták őt, meg az is elterjedt, hogy manchesteriek vagyunk, mert ott sok ír él. Volt olyan újságcikk, ahol Tomot manchesteri énekes-dalszerzőként mutatták be, noha mi sem áll távolabb a valóságtól: az ország másik feléből jövünk, a dalainkat pedig én írom. [nevet]