Az állam az aranyhalat látja - interjú a Ludwig Múzeum távozó kurátorával

Szakmája egyik csúcsának számít, hogy a Ludwig Múzeum kurátoraként dolgozik, Oltai Kata mégis otthagyja közalkalmazotti állását, és visszatér a magánszférába. Sajnálja, hogy a magyar művészek nem nyúlnak kemény témákhoz, illetve nem tartja szerencsésnek azt a módot, ahogy az állam a divatot és a dizájnt támogatja, szerinte ez ismét az elitizmus felé vezet. Oltai Kata az [origo]-nak adott interjúban kamasz módjára viselkedő magyar államról, marxista elvekről, vasgyári létről, piaci gondolkodásról és szexi művészetről mesélt.

Mi volt az első ruha, amit saját pénzedből vettél?

Farmernadrág lehetett. De akkoriban nem volt annyi márka vagy üzlet, mint most. Azt csináltunk, hogy nagymamánk és anyukáink ruháit alakítottuk át magunknak, pelenkaöltéssel. Szerintem valami Casucci farmer lehetett az első, akkor főleg a farmermárkák voltak menők. Illetve egy motoros csizmára emlékszem, azt nagyon sokáig hordtam, de azt nem saját pénzemből vettem, hanem könyörögtem érte anyukámnak. Csatos, vastag talpú, nagyon szép darab volt.

Szereted az Aerosmitht vagy csak tetszett ez a póló?

Amikor én kamasz voltam, akkor a rockzene ment. 33 éves leszek idén, 1994 és '98 között voltam gimnazista, szóval blues- és rockkoncerteken nőttem fel. Egyik nagy kedvencem volt az Aerosmith.

Három éve kerültél a Ludwighoz. Mi az, amit egy kurátor nem tanul meg a művészettörténet szakon? Hogyan kerültél egy állami intézménybe?

Én sosem szerettem volna állami intézményben és ilyen struktúrában dolgozni. A múzeum sem volt cél. Bencsik Barnával (a Ludwig Múzeum igazgatója, a szerk.) együtt dolgoztam jó ideje. Amikor a Ludwig élére került, még nem akartam jönni, egy évig szabadúszó voltam, végül beadtam a derekam. Alapvetően más hozzáállásról, attitűdről van itt szó. Először is a kurátorok nemcsak művészettörténet, hanem esztétika szakról is jönnek. Ez azért fontos, mert egy kortárs múzeum viszonylatában van egy olyan vízválasztó, hogy a művészettörténet végigveszi több évezred hagyományait, mert történettudomány, de a jelenkorról a legkevesebb esetben esik szó. A kurátor szakma mentalitása sokban hasonlít a projektmenedzsmenthez. Piaci szereplőként teljesen más szektorokkal is kell tárgyalnod, egy projekt megvalósítása pedig adott esetben másfél év is lehet. Ez nem csak a szellemi és elméleti munkát jelenti. A munka fontos része az arculat és a vizualitás is, a költségvetés tervezése. A nyomdaipari részére sem készít fel az iskola, ezt a munka során tanulod meg magad. Másrészt a kurátor térben értelmez valamit: fogalmat, tézist vagy életművet. Annak a nézőpontját kell felvenned, aki soha nem találkozott ezzel, vagy nem olyan szinten, mint te. Fontos, hogy neki hogyan áll össze a kép, amikor bejön egy ezer négyzetméteres területre. Az enteriőr kialakítása persze egyfajta értelmezés is.

Saját irodád van?

Hárman ülünk egy irodában, ehhez jönnek még a különféle asszisztensek. Nem szeretem az irodát, zsibbasztó és nem kreatív tér.

Mennyi időt töltesz ott?

Szigorúan véve ez egy közalkalmazotti státusz. Itt ugyanúgy, mint a szocializmusban, máig élnek azok a struktúrák, hogy a jelenléti íven be kell írnod, hogy hány óra hány perckor jössz be, hány óra hány perckor mész ki - és hivatalosan az alapján kapod a fizetésed, hogy ledolgoztad-e a munkaidődet. Ez olyan kövület, amelyhez nem nyúl senki. Ez abból ered, hogy a szocializmusban törekedtek arra, a vasgyári munkás és az értelmiségi munka egyazon mértékkel legyen mérhető. A kreatív szakmában ennek nem így kellene működnie már. A múzeumban jó légkörben, a lehető legnagyobb teret igyekeznek nekünk biztosítani, de a hivatalos struktúra így működik.

Ez a struktúra legalább annyira adódik a kapitalista vállalati kultúrából is.

A kettő sokban hasonlít egymásra, de ez akkor sem jó. A networkölés, a megnyitók vagy műtermek látogatása, illetve az is, hogy hétvégén órákat olvasol: ez mind beépül abba, hogy te ki vagy, hogyan gondolkozol és végzed a munkádat. Az állami intézményekben, így a Ludwigban is a mai napig egy hetvenes évekbeli, írógéppel előállított jelenléti ívet kell kitöltened nap mint nap.

Sokat gátol az adminisztráció?

Ez állami intézmény, a bürokrácia hatalmas, és egyre nagyobb részét teszi ki a munkánknak.

Mennyire működőképes és szerves ez a kulturális negyed, amelyet a Ludwig a Művészetek Palotájával és a Nemzeti Színházzal alkot a Lágymányosi hídnál?

A látogatók nagyon szeretik és értékelik azt, hogy amikor kijönnek, az egyfajta kirándulás számukra. Órákat töltenek itt. De a helyszín mégis egy lélektani határon fekszik, ez minden évben bebizonyosodik, akár a múzeumok éjszakáján, amely a belvárosra koncentrál, és kiesik neki a Ludwig. Itt egy kávézó van, egy menza, illetve egy másik irodaház menzájára mehetsz még át. Kulturális-inspiratív környezet egyáltalán nem jött itt létre. Én nem gondolom, hogy azok a helyek működnek egy városban kultúrnegyedként, amelyeket abból a célból építenek, diktátumra. De vannak olyan, néhány utcát tömörítő blokkok a városban, ahol ez kezd kialakulni, alternatív módon. Akár úgy, hogy néhány galéria összeszervezi a megnyitóit egy napra. De ez nem a nagy intézmények köré épül. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a Ludwig számára sokkal jobb szakmai feltételrendszer alakult ki a mostani helyén annál, mint amilyen a Várban volt. A kiállítótereknek kiváló a felszereltsége. De én a magam részéről fellengzősnek és elitistának érzem a "palota" nevet és koncepciót.

Szoktál zenét hallgatni, miközben kiállítást nézel?

Nem. Nekem a zene arra való, hogy befelé forduljak és bezárjam magam körül a világot. Futáshoz például jól jön. De olvasás és tanulás közben sem tudtam soha zenét hallgatni.

Futás közben mit hallgatsz?

Aminek jó a bpm-száma, lehet rock, lehet hetvenes évekbeli diszkó.

Márciusban ér véget a Rita Ackermann-projekted, utána elmész a Ludwigtól. Miért?

Még nyáron döntöttem el, hogy idén tavasszal, a kiállítás bezártával, én is továbblépek. Áprilistól nem dolgozom itt. Vissza akarok térni a privát vérkeringésbe. Ritmust szeretnék váltani. Az én alkatomhoz jobban passzol, hogy négy-öt olyan emberrel álljak össze, aki multitask, egyszerre több dolgot is tud pörgetni. Szerintem fontos, hogy az ember viszonylag rövid időközönként rebootolja a rendszert. Én most úgy érzem, inspiráló és izgalmas visszatérni az alulról építkező vonalra. Plusz óriási igényem van karizmatikus emberekre magam körül, szenzációs érzés, ha olyan valakivel dolgozol együtt, akire felnézel. Néha ezt meg kell keresni, utánamenni.

Káel Csaba fogalmazott úgy, hogy a kultúra áru. Ezzel mennyire azonosulsz?

Amennyire igaz, annyira nem igaz. De amúgy igen, hiszek ebben, ha azzal egészíted ki, hogy közelivé, vonzóvá, elérhetővé, szexivé kell tenni, hogy viszonyulni akarjanak hozzá valahogyan. Az, hogy áru, így önmagában kicsit marxista kategória. De abban az elitizmusban nem hiszek, amely abból áll, hogy "amit mi csinálunk az fontos, aztán vagy szereted, vagy nem". A Ludwig ezt nagyon jól csinálja, a megnyitókon óriási tömegek vannak. Fontos, hogy a múzeumok, állami intézmények vagy a művészeti közegből bárki sok esetben úgy viselkedjen, mint egy piaci szereplő. Máskülönben lemarad.

Hogyan befolyásolták az állami elvonások a munkádat a Ludwigban?

Nekem kurátorként költségvetési tervet kell csinálnom egy projektre - ezt először házon belül, az összköltségvetéshez mérten, majd a minisztériumban kell jóváhagyni. De az utóbbi félévben olyanná vált a helyzet, hogy bármit zárolhatnak, visszavonhatnak. Ez elképesztő módon megnehezíti a kiállítások tervezését. Nekem a tavaly novemberben nyílt Rita Ackermann-kiállításhoz februárban kellett egy teljes költségvetést összeállítanom. Úgy, hogy közben óriásit nőtt az euró árfolyama. Az államnak meg gyakorlatilag mindegy, hogy van-e rajtad sapka, vagy nincs: ha jók a bevételeid, akkor elveszik, és a következő évben azért kapsz kevesebbet, mert úgyis meg tudod termelni magad; ha nincsenek bevételeid, akkor meg azért kerülsz nehéz helyzetbe, mert életképtelen vagy. Így elég nehéz olyan kiállításpolitikát vinnie egy intézménynek, amely több évre előre tervez.

A távozásodban szerepet játszanak ezek a változások?

Nem mondom, hogy nem. Nekem a fizetésemmel mindig bajom volt. Állami alkalmazottként nettó 104 ezer forintot kapok hatórás státuszra. Három szakot végeztem az egyetemen, és három nyelven beszélek. Ez minden szempontból kevés. Egy darabig persze motiválja az embert, hogy sok mindenkivel dolgozhat, sok mindenben mozoghat, izgalmas dolgokat hoz létre, elképesztő kapcsolati rendszert építhet. De egy idő után beszippant az egész, egyre több a munka, és olyankor ez már nem elég.

Melyik volt a tavalyi év pénzügyileg legsikeresebb kiállítása?

A legsikeresebb és leglátogatottabb a Moholy-Nagy László volt, annak magyar részről voltam a koordinátora, mert a projektet egy spanyol kurátor indította. Az volt a legnagyobb költségvetésű, illetve a leglátogatottabb is. Ahhoz egy nagyon sikeres könyv is készült, mind elfogyott, pedig végül a magyar verzió nem is jelent meg. De elvitték az angol és spanyol nyelvűeket mind.

Melyik volt számodra a legnagyobb csalódás?

A sikeresség vagy nem-sikeresség nagyon komplex fogalom. Sok kiállítást szakmai szempontból nagyon fontos megcsinálni, mert olyan lehetőségeket hoz, annak ellenére, hogy biztosan nem lesz blockbuster. Tavalyelőtt nagyon sok munkám volt Gerber Pál retrospektív kiállításával, egy nagy katalógus is kijött hozzá. Gerber szenzációs ember és művész, nagyon jó kiállítás volt, de sajnos nyárra esett. Ősszel kétszer akkora lett volna a látogatottsága. Ezt nagyon sajnáltam.

Hogyan látod az állam és a művészet viszonyát most, hogy az állami kötelékből visszatérsz a magánszférába?

Én abszolút nem vagyok híve annak, hogy az államra kelljen támaszkodni. A mi régiónkban történelmi és gazdaságpolitikai okokból a privát szféra nem erősödött meg annyira, hogy olyan komoly magánszponzoráció jöjjön létre, amely kiváltaná az állami kézrátételnek a nagyobbik részét. Ez elindult egyébként, és nagyon szépen nő, de még mindig nem tart ott, mint máshol.

Az állam elég látványosan befektetett a dizájnba és a divatba, ld. a Design Terminált, a Gombold újra! projektet, vagy akár Zoób Kati állami divatcégét. Ez lökést ad majd ennek a területnek?

Azt semmiképp nem mondanám, hogy ez rossz, és biztos, hogy lökést is ad. Egyébként az is segít, ha valami pozitív felé löki a dolgokat, és az is, ha az ellenállás felé, mindkettő energiákat szül. Nem tartom szerencsésnek az utóbbi év történéseit: a mértékkel, a hirtelenséggel és a nem igazán előkészített munkával van a bajom, a know-how hiányával. Megértem, hogy ez sokakat el is rettent, vagy inkább úgy mondom, hogy megbotránkoztat. Sokan ki is szorulnak ebből a rendszerből, amely ismét az elitizmus felé tart. Én privátszférapárti vagyok. Ez nem megy az egyik napról a másikra, de a tendencia ez kell hogy legyen. Az állam külső pozícióban van, teljesen mást lát, csak a felszín hangsúlyos dolgait, az aranyhalakat. De a bioszféra szempontjából az iszaplakók is nagyon fontosak. És azok legalább annyira érdekesek. Számomra legalábbis.

A külföldre szakadt és ott világhírűvé váló magyar fotósokat bemutató kiállítások (Moholy-Nagy, Robert Capa, André Kertész, Martin Munkácsi) voltak az utóbbi idők nagy múzeumi slágerei. Mi lesz a következő?

Hivatalosan a Moholy-Nagy volt ennek a vége. Ugyanakkor idén nyáron lesz egy átfogó Robert Mapplethorpe-kiállítás a Ludwig Múzeumban, ami szintén fotótörténeti mérföldkő.

Mihez tud kezdeni ma egy fiatal, pályakezdő magyar fotóművész itthon?

Tavaly januárban elkezdtem a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójával (FFS) az Átlátás-sorozatot, ami egy teljesen alulról épülő dolog. A kiindulópontom az volt, hogy milliószor találkozom azzal, hogy a fiatal művészek kijönnek az egyetemről, és mélyrepülésbe kezdenek, depresszióba zuhannak. Senki nem mondja meg nekik, hogy mit kell csinálni, illetve kivel jó vagy nem jó, ha szóba állnak. Egy csomó tehetséges ember úgy kezdi és ott rontja el, hogy kávézókban és romkocsmákban állítja a műveit. Én nem a kávézók és a romkocsmák ellen beszélek, de egy műnek ott nincs helyi értéke. Ebben a kezdeményezésben hat kiállítóhely vett részt - ezek között volt kereskedelmi, non-profit, privát galéria -, a cél pedig az volt, hogy a galéria, a kurátor és a művész együtt dolgozzon. Ez egy nyolc hónapos munka, és fontos része, hogy a művész is megtanulja azt, milyen egy kiállításon előre dolgozni, költségvetést létrehozni, arculatot és projektet megteremteni, térben gondolkozni. Lett katalógus is, sokan jönnek a megnyitókra, van visszhangja, és ez fontos.

Érdemes ma kiszakadnia az országból egy magyar művésznek?

Lehet, hogy érdemes, de nem gondolom, hogy könnyebb dolga van. Valóban tendencia, hogy nagyon sok művész nem is szeretné pozícionálni magát itthon, nem szeretne Magyarországon kiállítani. Csak külföldi pályázatokon indul, külföldi galériása van, nem látja tétjét annak, hogy itthon bármit csináljon.

Kiss Miklós miért külföldi múzeumokban teszi ki az aranycsótányait? Lenne annak tétje, ha a Ludwigban tenné ki őket?

Lenne tétje, igen. Évek óta várok arra, hogy valamelyik művész reflektáljon erre a palota-jelenségre itt. A főbejáratnál például egymás mellett van bevésve, hogy Gyurcsány Ferenc adta át ezt az intézményt, illetve fölötte ott az a kormányrendelet, amelyet a vele ellentétes politikai tábor írt alá a PPP konstrukcióról. Ez nagyon izgalmas egyetlen táblába vésve, erre szellemesen lehetne reflektálni. Maga a hely is termőtalaj lehet.

Egy lengyel művész nemrég egy nemzeti galériában akasztotta ki saját képét, amelyet néhány napig nem is vettek észre. Egyrészt elkeseredettségében a saját kezébe vette a dolgokat, de a kiállítótérre (illetve saját szándéka szerint annak halálára) is reflektált.

Erről az jut eszembe, hogy tavaly nyáron a Nemzeti Galériában elloptak két középkori kőfaragványt, konzolt, és csak tíz nap múlva vették észre. Ami pedig a kérdés másik részét illeti: ezernyi olyan felforgató meg kemény téma van, amelyet valami miatt nem érintenek a hazai képzőművészek. Tudsz olyasvalakit mondani, aki bárhogy beleszól a melegekről folyó diskurzusba? Ráadásul a régióban, és pont a lengyeleknél ez nagyon erős.

Nem nagyon van magyar zenész sem, aki coming-outolt volna.

Sem színész, sem médiaszereplő. Önbizalom-hiányos ország vagyunk. Egyéni és nemzeti szinten is. A fejlett öntudat hiányát látom, az állam is kamasz módjára viselkedik. Kamaszkorban minden szeretnél lenni, menő és hangos, elnagyolt gesztusokat teszel. Ez nem egy nyugodt, öntudatos és kiegyensúlyozott felnőtt viselkedése. A hangos és ellenkező gesztusokba ragadtunk bele. Csak reakció van, mint amit a kamasz esetében látsz a leszakadás folyamatában a szüleivel szemben.

Volt olyan művész, akit nagyon el szerettél volna hozni, de nem sikerült?

Paul McCarthy nagy kedvencem volt mindig. Tervben is volt, folytak tárgyalások a stockholmi Moderna Museettel, amikor épp Európában turnézott egy szuper anyaga. De nem lett belőle semmi, képtelenség volt a magyar rész költségvetését összerakni.

Elmész a Ludwigból. Hívott másik múzeum?

Az én szakmámban ez az állás a Ludwigban abszolút a top pozíció. Ez a fajta karrierizmus most kevésbé érdekel. Én akarom kiválasztani, hogy kivel dolgozom együtt. Nem feltétlenül számít, hogy mit csinálok, sokkal inkább az, hogy kivel. Bármilyen furán hangzik, sok szempontból inspiráló a bizonytalanság, nem kimondottan szeretnék alkalmazásba kerülni újra. Több helyről kerestek, a divat, a film és reklám területéről is. Alapvetően persze a képzőművészeti közegbe vagyok beágyazva, de nekem mindig az volt igazán izgalmas, ami valami kapcsolatot keres a tágan értelmezett vizuális kultúra más részterületeivel is. És persze van egy sor projekt, amelyet eddig is csináltam, és ezután is szeretném, ilyen például a Fashion Video Festival, amit idén már harmadszorra rendezünk meg, és szerelemgyerek.

Többet szerepelnél a jövőben?

Nem, én alapvetően háttérembernek tartom magam, és abban tartom magam jónak. A kurátorság is erről szól.

De azért modellkedsz is.

Ha a barátaim megkérnek, hogy szerepeljek valamelyik projektjükben, akkor persze, megtisztelnek vele. De ez nem modellkedés. Egy olyan országban élünk, ahol ha te bőrnadrágot hordasz, meg göndör a hajad, akkor az különlegesnek számít. De ez nem az. Nem kellene annak lennie.

Miért, csúnyán néznek rád a villamoson?

Csúnyán nem, de reakciókat vált ki, ami külföldön például nincs. Szerintem a külsőnk irányított jelrendszer, kódrendszer millió kulturális toposszal, ezzel tudatosan játszani szórakoztató.