Egy csapdába esett lord és gyilkosság kísérte a nászajándék útját

A ma Seuso-kincs néven ismert római kori leletegyüttes története gyilkossággal kezdődött, több mint 30 évvel ezelőtti előkerülése egy újabb rejtélyes halálesetet hozott, de maga a kincs kikerült az országból, hamis libanoni papírokkal végül egy angol lordhoz jutott, majd akarata ellenére ott is ragadt. Zelnik István műgyűjtő megvásárolná állami segítséggel, erről azonban a kormány nem tud, ráadásul eleve a magyar államot tekinti tulajdonosnak. A Seuso-kincs története a negyedik századtól 2012-ig.

A Polgárdi és Szabadbattyán között félúton, a mai Kőszárhegy környékén talált, valamikor a 3. században épült és 374-ben a barbárok támadása miatt elpusztult római kori villa tulajdonosa valószínűleg az a Seuso nevű gazdag és előkelő római lehetett, akinek a térségben talált 4. századi kincslelet, a Seuso-kincs egyik tálján olvashatjuk a nevét. De ahogy egykori tulajdonosának már nem volt lehetősége kiásni a barbárok elől elrejtett kincset, úgy az ezüstöket a huszadik század hetvenes éveiben megtaláló Sümegh Józsefnek sem volt lehetősége az előkerülés hiteles körülményeit elmesélni: 1980 decemberében felakasztva találták egy kőszárhegyi pincében.

Zelnik István műgyűjtő Seuso-múzeumot nyitna Budapesten

A kincsek egy része ekkor már Bécsben volt, a Hotel Hiltonban működő antikvitásban, amelyet Halim Korban és Anton Tkalec kétes hírű műkereskedők vezettek. Hogy hogyan kerültek ki Magyarországról a kincsek, senki sem tudja, vagy ha mégis, hallgat róla. A nyolcvanas években egy angol lord és üzlettársai vásárolták fel a tárgyak ismert darabjait, de mivel a Halim Korban által mellékelt libanoni eredetpapírok hamisak voltak, az 1990-ben Seuso-kincsként ismert lelet csapdába került: se ki nem állítható, se el nem adható. 2012. augusztus elsején egy új szereplő jelentette be, hogy beszállna a játszmába: Zelnik István, a leginkább aranygyűjteményéről ismert egykori diplomata (korábbi interjúnk vele itt olvasható) bejelentette, hogy megvásárolná a kincsektől több éve sikertelenül megválni próbáló lordtól a lelet őrzési jogát, Budapesten egy Seuso Múzeumban kiállítaná, majd halála után a magyar államra hagyná a kincseket.

Egy gyilkosság krónikája

A húszéves Sümegh József, polgárdi lakos valószínűleg 1976-ban talált rá a késő római ezüst leletegyüttesre a helyi kőbányában, ahol segédmunkásként dolgozott. Sümegh egykori ismerősei szerint a lelet 40 darabból állt, de ma csak tizenötről lehet biztosan tudni, hogy valaha a kincs része volt. A fiatalember talán már katonának való bevonulása előtt is adhatott el a tárgyakból, annyi viszont biztos, hogy 1980 decemberében, leszerelése előtt négy nappal holtan találták a kőszárhegyi Borbély-pincében. Két összefűzött katonai övön lógott felakasztva, pedig már abban az időben is az volt a katonaságnál a szabály, hogy a sorkatonáknak egyetlen övük lehet csupán. A holttest megtalálója a kiérkező nyomozóknak is elmondta, amit azok nem vettek be a jegyzőkönyvbe, hogy a hófoltokban látható lábnyomok alapján hárman gyalogoltak a pince felé, vissza azonban már csak ketten mentek.

A Katonai Ügyészség öngyilkosságnak nyilvánította az esetet, és lezárta az ügyet. 2000-ben az Országos Rendőr-főkapitányság újra vizsgálódni kezdett a haláleset és a Seuso-kincs közötti esetleges összefüggés kapcsán, két év múlva arra az eredményre jutott, hogy a huszonnégy éves Sümegh József gyilkosság áldozata lett, és halála közvetlenül összefüggésbe hozható a Seuso-kincsek néven ismert római kori leletegyüttes eltűnésével, írta 2002. március 12-én a Népszabadság. Konkrétumokat azonban nem közöltek.

A Nemzeti Nyomozó Iroda a napokban újraindította a nyomozást Sümegh József halála ügyében: nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntettének megalapozott gyanúja miatt, ismeretlen tettes ellen nyomoznak.

A kincsek útja a nemzetközi műkincspiacon

Egyes feltételezések szerint a Néphadsereg vagy a Vörös Hadsereg soraiban kell keresni a gyilkost, illetve a gyilkosokat, valamint azokat, akik a kincseket kijuttatták az országból. A lelet után nyomozó Scotland Yard Bécsig tudta visszafejteni a szálakat, amelyek nagy valószínűséggel Magyarországra vezetnek tovább, de ezt bizonyítani nem tudták - mondta Richard Ellis a Scotland Yard főnyomozója 2001-ben a TV2-nek. A kincs mindenesetre a bécsi Hotel Hiltonban, Korban libanoni és Anton Tkalec horvát származású régiségkereskedő boltjában bukkant fel, a kincsekhez mellékelt libanoni eredetpapírok pedig hamisak voltak.

A hamis arab írásos eredetigazolások tűntek fel a Los Angeles-i J. Paul Getty Museum egyik kurátorának, az évekig a Közel-Keleten élő Arthur Houghtonnak is - írta 2001-ben az Atlantic Monthly riportere. Az éppen akkor a múzeumban kutató Szilágyi János György régészprofesszor is megtekinthette a tárgyakat, és neki rögtön szemet szúrt az egyik tálon látható "Pelso" felirat - Pelso a Balaton római kori neve -, így a Getty Múzeum elállt a vételtől.

Az első tárgyakat a Sotheby's aukciósház akkori elnöke, Sir Peter Wilson vásárolta meg magánszemélyként, majd tőkehiány miatt bevonta az üzletbe Lord Northamptont (Spencer Douglas David Compton), aki 1982-ben megbízta az Allen & Overy ügyvédi irodát, hogy szerezze meg a Seuso-kincseket. A lord összesen mintegy 16 millió dollárt költött a 15 tárgyra, és azzal számolt, hogy az eladásukkal akár háromszoros haszonra is szert tehet.

Magyarország bejelenti igényét

1990 februárjában a Sotheby's New York-i irodájában tartott sajtótájékoztatón Seuso-kincsként mutatták be a nyilvánosságnak a 14 ezüsttárgyat és a rézüstöt. Miután a világsajtó is beszámolt a páratlan késő római kori kincsről, a magyar tudományos és laikus közvéleményt is foglalkoztatni kezdte a Seuso-ügy.

A Magyar Köztársaság 1991-ben bejelentette igényét a leletegyüttesre, és perbe szállt a Northampton-tröszttel, ahogy Libanon és Jugoszlávia (később Horvátország) is. 1993 novemberében meghozott ítéletben Beatrice Shainswit bírónő arra jutott, hogy "a kincs eredete nem bizonyosabb most, mint a pereskedés kezdetén volt", így egyik ország igényeit sem tartotta jogosnak. Magyarország esetében az egyetlen közvetlen bizonyítékot, a talajminta-vizsgálatok eredményeit nem vette figyelembe, pedig a Meleagros-tálról 1993. május 15-én vett minta megegyezett a Borbély-pincéből - ahol Sümegh József holttestét megtalálták, és egy ideig a tárgyakat rejtegették - származó mintával. A BME Nukleáris Technikai Intézetének tudományos munkatársa megállapította, hogy a tálról származó földmintában talált mikroszkopikus méretű ősmaradványok és kovamoszatok vázmaradványai a Balaton környéki állóvizekben élő algatársulásokban ma is megtalálhatók. Ennek ellenére New York Állam Fellebbviteli Bíróságának 1994. szeptember 22-i döntése alapján a Seuso-kincs a lord birtokában maradt.

A Seuso-lelet néhány darabja

A természettudományos bizonyítékok mellett számos régészeti bizonyíték is a magyar igényeket támasztotta alá, de a régészettudomány eredményeit a bírónő szintén nem tartotta bizonyító erejűnek. Pedig akár csak a kincs elrejtésére szolgáló rézüst is elegendő lett volna a pannóniai lelőhely igazolására, mivel ilyen úgynevezett fogazott varratos üstöket - ahogy arra Nagy Mihály régész rámutatott - "kizárólag Pannónia területéről, és főleg a Balaton környéki, Kr. u. 4. század második felére keltezett régészeti leletekből ismerünk".

Nem stimmelt a háromlábú állvány

Nagy Mihály és Tóth Endre, a Magyar Nemzeti Múzeum régészei a New York-i sajtótájékoztató után kutatni kezdtek, és rájöttek, hogy az 1878-ban a polgárdi Kőszárhegyen egy szilvafa kidöntésekor talált ezüstállványnak köze lehetett-e a Seuso-kincshez. A sokáig tripusnak, azaz háromlábú tartóállványnak gondolt leletről 2002-ben kiderítették, hogy valójában négy lába volt.

"A háromlábú állványként rekonstruált polgárdi lelettel mindig problémák voltak, sohasem tudott funkciójának megfelelően működni. Az összeerőltetett alkatrészei miatt rengeteg feszültség volt a tárgyban, a keresztpántokat tartó forraszok is mindig elengedtek. Szétszedés után derült ki, hogy a keresztpántokat rögzítő fülek derékszögben állnak, nemcsak az eredeti két lábon, hanem a kiegészített harmadikon is. Az elrejtett két láb pedig arra utal, hogy egykori eltulajdonítói felezéssel osztoztak az ezüstön" - mondta az [origo]-nak Mráv Zsolt, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze, aki a quadripus és a kincs kapcsolatát firtató kérdésre elmondta, hogy: "A Seuso-kincs mindkét geometrikus kancsója (A, B) - díszítőmotívumaik egyezése és extrém mérete alapján - bizonyosan azonos balkáni műhelyben és valószínűleg azonos ötvös által készült a polgárdi quadripusszal."

A Mráv Zsolt által említett balkáni műhely lehetett Sirmiumban (Sremska Mitrovica, Szerbia), de Sisciában (Sisak, Horvátország) is. Pannóniában ezen a két római településen működtek pénzverdék, és készítettek magas színvonalú ötvösmunkákat. "Azok az ötvöseljárások, amelyeket a kincs egyes edényein alkalmaztak, éppen a pannóniai késő antik ötvösségre jellemzőek" - írja Tóth Endre a Rubicon 2004/3. számában. A Seuso-kincs darabjainak készítési technikája, valamint a stilisztikai jegyek alapján tehát nagy valószínűséggel állítható, hogy azok valamikor 310 és 380 között készültek Pannonia provincia területén, és az egykori lacus Pelso (a mai Balaton) közelében élt család használhatta azokat.

Kormányzati támogatás, majd a csapok elzárása

A New York-i tárgyalás évében, 1993-ban a kincs feltételezett lelőhelyéhez, Kőszárhegyhez közeli Szabadbattyánban kezdte meg egy nagy kiterjedésű késő római villagazdaság feltárását Nádorfi Gabriella, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum régésze, aki az [origo] kérdésére, miszerint volt-e összefüggés a Seuso-kincs és az ásatások megkezdése között, nem kívánt válaszolni. Azt viszont elmondta, hogy a körülbelül 110x120 méter nagyságú, úgynevezett peristyliumos (peristylium: nyitott udvart körülvevő oszlopsor) villa a 3. században épült, és a 4. század utolsó negyedében pusztult el - valószínűleg 374-ben gyújtották fel a barbárok. "Egy szenátori rangú személy villája lehetett" - fogalmazott Nádorfi, de több kutató valószínűsíti, hogy valaha a neve alapján germán származású Seuso élhetett itt családjával. Seuso nevét az ún. Seuso-tálon olvashatjuk egy feliraton, amelynek fordítása így hangzik: "Legyenek ezek, ó, Seuso, a tieid hosszú időre, e kis edények szolgálják gazdagon utódaid is."

A lelet nászajándék lehetett egy esküvői párnak

374-ben kvád és szarmata harcosok árasztották el Pannóniát, feldúlták a falvakat és a városokat. A barbárok támadása éppen aratás idején érte a tartományt, ezt Ammianus Marcellinus római történetíró is leírja. A Szabadbattyán melletti római kori villagazdaság valószínűleg ebben a támadásban pusztult el. Ezt bizonyítják a villa padlószintjén talált pénzérmék és a villához tartozó raktárépületben (horreum) talált megpörkölődött magvak.

Pannónia egyik legjobban megmaradt római kori épületének feltárását 1998-tól a Kulturális Minisztérium támogatta, de 2006-ban a kormányzat elzárta a pénzcsapot, így az ásatás abbamaradt. Ugyanekkor szüntették meg a Hajdú Éva miniszteri biztos által 1997 óta vezetett Seuso-titkárságot is. 2008-ban Hajdú Éva így fogalmazott a Magyar Múzeumok szakfolyóiratban: "Jelenleg az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a Szabadbattyán környékén feltárt, hatalmas római villagazdaság tulajdonosa lehetett az az ember, akihez a kincsek is tartozhattak."

Kiállítani nem lehet, eladni nem lehet

A kilencvenes évek vége óta a tárgyakat a Christie's aukciósháznál őrizték, majd 2006 októberében Londonban a Bohnhams aukciósház - csak a potenciális vásárlók és muzeológusok részére nyilvános - kiállításon bemutatta a leletegyüttest, mivel Lord Northampton túl szeretett volna adni a problémás származású leleteken, de nem hogy vevő nem akadt, még a nagy tekintélyű cambridge-i régész, Colin Renfrew is elítélte a tárgyak újbóli bemutatását, mivel szerinte "bármelyik brit múzeum, amely kiállítja a kincseket, vét a Múzeumi Szövetség etikai szabályai ellen. A műkincskereskedő cselekedete nyilvánvalóan vét a köztisztesség ellen - még akkor is, ha sok régész, köztük én is, kihasználja a lehetőséget a kincsek megtekintésére."

2012. augusztus 1-jén Zelnik István műgyűjtő az Indexnek adott interjúban arról beszélt, hogy megvenné és hazahozná a Seuso-kincseket. Több fénykép is napvilágot látott, amelyeken az látszik, hogy Zelnik a Seuso-kincs tárgyait fogja a kezében. A leletegyüttes nem piacképes, ahogy Zelnik azt állítja, de az őrzési jogok átadhatók a brit kormány engedélyével.

Zelnik terve meggyőzte Szőcs Gézát

"A tárgyak hazahozatalához a legmagasabb szinten kértem a magyar kormányzat segítségét, hogy a kényes jogi helyzetben tegyék lehetővé a kincsek hazajuttatását, amelyet halálom után a Magyar Államra kívánok hagyni. A vásárlásról aláírt szerződésem, amelyhez szükséges a magyar kormány támogatása, augusztus végén lejár" - írta Zelnik egy augusztus 8-i sajtóközleményben, ugyanakkor az Emberi Erőforrások Minisztérium Kultúráért Felelős Államtitkársága azt válaszolta az [origo] megkeresésére, hogy "a kormányt és az államtitkárságot ebben az ügyben eddig hivatalosan nem kereste meg", és a magyar állam a Seuso-kincsekkel kapcsolatban továbbra is tulajdonosnak tekinti magát.

Zelnik István

Zelnik a kincsek hazahozataláról valószínűleg Szőcs Géza korábbi kulturális államtitkárral tárgyalhatott, aki az MTI-nek eljuttatott közleményében azt írta: "politikusokkal, szakemberekkel, jogászokkal, műgyűjtőkkel évek óta számos tárgyalást folytattam, és mindezek alapján messze a legígéretesebbnek ítéltem Zelnik István műgyűjtő ajánlatát. Ennek alapján megvásárolná a Seuso-együttest, azt Budapestre szállítaná, kiállítaná, tanulmányozhatóvá és kutathatóvá tenné, végezetül pedig a magyar államra hagyná. Így Magyarországnak egyetlen forintjába sem kerülne, hogy a kincsek tényleges birtokába jusson." Bár ezt a műgyűjtő közleményében és az [origo]-nak adott interjúban is visszautasította, az Élet és Irodalomban, illetve a Hvg.hu-n megjelent cikkek Zelnik és cégei nem tisztázott üzleti manővereiről írtak.

A Kultúráért Felelős Államtitkárság az [origo] kérdésére, miszerint elképzelhető-e, hogy Zelnik Istvánnal együttműködve a magyar állam megszerzi a Seuso-kincset, annyit közölt, hogy "a Seuso-kincsek ügyében L. Simon László kultúráért felelős államtitkár a jövő héten a téma szakavatott ismerőivel és elismert szakemberekkel tárgyal".

A Seuso-kincs

A Seuso-kincs egy több mint hatvan kilogramm összsúlyú, 15 darabból álló leletegyüttes, a tárgyak - egy rézüst kivételével - nagy tisztaságú ezüstből készültek. Tóth Endre régész szerint a lelet nászajándék lehetett egy ifjú párnak.

1. Seuso-tál: 8873 g, átmérő: 70,5 cm
2. Meleagros-tál: 8606 g, átmérő: 69, 4 cm
3. Achilles-tál: 11786 g, átmérő: 72 cm
4. geometrikus díszítésű tál: 7150 g, átmérő: 72 cm
5. Amfora (ezüstből készült dugóval): 2506 g, magasság 38,5 cm
6. bacchikus díszítésű korsó: 3000 g, magasság: 43,5 cm
7. cirkuszi jelenetes korsó (állatjelenetes fedeles kancsó): 3983 g, magasság: 51 cm

Hyppolitus készlet:
8. Hyppolitus-vödör: 4435 g, magasság: 39 cm
9. Hyppolitus-vödör: 4078 g, magasság: 39 cm
10. Hyppolitus-korsó: 4051 g, magasság: 57, 3 cm

Geometrikus díszű kézmosó készlet:
11. geometrikus díszítésű korsó (A): 2804 g, magasság: 52, 8 cm
12. geometrikus díszítésű korsó (B): 2671 g, magasság: 55 cm
13. kézmosó medence: 2118 g, magasság: 10-12 cm, átmérő: 45-46 cm
14. illatszertartó doboz: 1051 g, magasság: 32 cm, átmérő: 20,7 cm

összsúly: 67 512 g
rézüst: magasság: 325 mm, átmérő: 830-835 mm

+1. Hadrianus-tál: egy Hadrianus-portréval díszített, több mint 8 kilogrammos ezüsttál (?)