A magyaroknak nincs emlékezetkultúrájuk

Nagy port kavart a közelmúltban a német megszállási emlékmű felállítása. A köztéri művészetről és a hazai emlékműkultúráról beszélgettünk Mélyi József művészettörténésszel.

Hallottam, hogy állítólag csattanó maszlag nő a nemrég felállított Szabadság téri emlékmű tövében.

Ha így van, nyelvi és szimbolikus szinten is szép hasonlat. Az egész emlékezetkultúránk szempontjából emblematikus az a kép, hogy gyomnövény terem a nemrég átadott emlékmű tövében. De nemcsak ezzel az emlékművel van gond, hanem az emlékmű-állítási gyakorlattal, sőt az egész köztéri szobrászattal, amelynek színvonala Magyarországon a kilencvenes évek eleje óta erőteljesen romlik. Nem gondoztuk rendesen az emlékműveinket, az emlékezetkultúránkat, ezért mérges gyom ütötte fel a fejét.

Mit jelent ebben az esetben a gondozás?

Az elmúlt évtizedekben kevés olyan kitartó kutatója, kritikusa volt ennek, mint Boros Géza, Pótó János vagy Wehner Tibor, így a kritikai szemlélet nem terjedt el és nem érvényesült az intézmények szintjén. A köztéri terveket elbíráló Képzőművészeti Lektorátustól elvették a vétójogot a 90-es évek elején, onnantól csak véleményezett, majd a „lex turullal” ez is megszűnt, és az önkormányzatok, politikusok olyan szobrokat állítanak fel, amilyeneket csak akarnak. Az emlékmű mindig ambivalens műfaj marad, mert alapvető igény, hogy közérthető legyen, így könnyen válhat közhelyessé, vagy átcsúszhat giccsbe.

Német megszállási emlékmű, alkotó: Párkányi Raab Péter 2014. Fotó: Bielik István - Origo

A német megszállási emlékműről készült szakvélemény egy látványterv alapján.

Többek között az a Melocco Miklós készítette, aki Párkányi Raab Péterrel rendszeresen együtt dolgozik. Ez nyilvánvalóan komolytalan. De szögezzük le: ez a történet, ha a demokratikus emlékmű-állítási gyakorlat felől nézzük, úgy, ahogy van, minden pontján vérzik. Ha a diktatúrák eljárásai felől szemléljük, akkor találunk néhány oda nem illő, tétova látszatgesztust, mint például az alibi-szakvéleményt vagy Orbán ígéretét a párbeszédre a zsidó szervezetekkel.

Sokat kerestem pozitív szakmai – tehát művészettel aktívan foglalkozó szerző által írt – véleményt az emlékműről, de nem találtam.

Nem nagyon lehet ilyet írni. Nem tudok elképzelni olyan szobrászattal foglalkozó embert, aki ezt a művet racionálisan, esztétikai érvekkel alátámasztva meg tudná védeni, annyira elhibázott és összetákolt. Egyébként sok esztétikai probléma szerintem abból fakad, hogy a nagy rohanásban nem vették figyelembe a helyszín adottságait, és későn derült ki, hogy a mélygarázs födémje nem bír el ekkora súlyt. Az emlékmű végleges verzióján látszik, hogyan küzdött a szobrász, hogy minél könnyebb legyen az egész: a timpanon könnyű szerkezet, a madár ezért nem öntött, hanem szegecselt és hegesztett. Erre a helyszínre, ezekkel a paraméterekkel, ennyi idő alatt a világ legjobb szobrásza sem tudott volna jó művet készíteni. És akkor még nem is beszéltünk az igazán fontos, tartalmi, történelmi összefüggésekről.

Miért lehetett akkor ennyire fontos ez a helyszín a megrendelők számára?

Az egyetlen cél nyilván az volt, hogy szemben legyen a szovjet hősi emlékművel. Próbáltam keresni olyan emlékművet a világban, amit mélygarázs támfalához ennyire közel helyeztek el, nem jártam sikerrel. Mégis, jobban fáj nekem a szobor előtti történelmi térnek a felülírása. Az a tér, az egykori liget a magyar nyilvánosságtörténet egyik legszebb emléke, amit Széchenyi azért hozott létre, hogy ott a polgárok megbeszéljék egymással az ügyeiket. Ezzel a hagyománnyal a megszállási emlékmű szembemegy, és ez szerintem ugyanolyan szimbolikus bűn, mint amit a mélygarázs falára bűvészkedtek. Az egész Szabadság tér ugyanakkor az egyetlen olyan tér Budapesten, amely a 20. század eleji állapotát építészetileg megőrizte, még úgy is, hogy minden korszak szobrokkal akarta telerakni. De még a szovjet emlékmű sem tudta annyira elrontani, mert az városépítészetileg egy nagyon pontosan elhelyezett munka. Azért tették oda, hogy felülírja a téren addig uralkodó Trianon-tematikát. Mára viszont teljesen megszűnt ez a történelmi folytonosságérzet a téren, és teljes összevisszaság van a helyén, és itt nem csak a most felállított emlékműről van szó.

A Ronald Reagan-szoborra gondol?

Többek között. Mindez megint kapcsolódik a köztéri szoborállítási kultúránk hanyatlásához. A mostanában Budapesten is elburjánzó talapzat nélküli zsánerszobrok általában egyszerre értik félre a teljes modernizmust, valamint a nyilvánosság és az aktualitás fogalmát. Az a céljuk, hogy populárisak és emberközeliek legyenek, de ez iszonyatosan nehéz. Ez a küzdelem látszik a Reagan- és a Falk Miksa utcánál lévő Columbo-szobron is. Peter Falk életnagyságban szinte törpének hat, a Reagan-szobor viszont klasszikus ötnegyedes arányú, de mivel talapzat nélküli, mellette állva nem lehet eldönteni, hogy tényleg óriás volt-e az egykori elnök. Eleve az is furcsa, ahogy ott sétál: ez a lépés egy politikusnál koszorúzó, megtisztelő aktus előzménye, viszont a szovjet emlékmű felé közelít. Egy másik értelmezés szerint úgy tart az amerikai követség irányába, mintha a szovjet emlékmű már ott se lenne. Mindkét olvasat elég zavaros. Nincs realitása a szobornak, amit általánosan Robert Musil úgy fogalmazott meg, hogy hülyén néz ki, ha „a zászló csattog a kézben, miközben szél se rebben”.

Peter Falk - Columbo, alkotó: Fekete Géza 2014. Fotó: Bielik István - Origo

Mi lenne a helyes eljárás?

A köztéri szobroknál tehát meg kell oldani a realitás és az elvonatkoztatás együttes jelenlétéből következő problémákat, és ez nehéz szobrászszakmai feladat. Ugyanakkor a világ számos városában van egy zsánerszobor-állítási mánia is, hiszen viszonylag olcsón lehet szobrot elhelyezni, és Európában sincsenek már olyan magasztos városépítészeti eszmék, mint például az ötvenes-hatvanas években. Ez Budapesten nagyon alacsony színvonalon történik. Pozitívabb példa erre a vonulatra Marton László giccses és kedélyeskedő, de összességében kellemes hatást keltő Kis királylánya, szemben Raffay Dávid elmondhatatlanul üres Kutyás lányával. Hasonlóan üres Szőke Lajos Rikkancsa is, amit a Blikk-felirat még abszurdabbá tesz. Azok a mondatok, miszerint a szobrokat aktualizálni kell, közel kell hozni az emberekhez, jól hangzanak, csak a szobor és a köztér viszonya nem így működik. Nagyon könnyen és gyorsan nevetségessé tud válni. Az emlékmű pedig ezen belül is egy különös eset: valahol a korlátos öröklétnek szól, mégis könnyen átlépünk rajtuk.

A német megszállási emlékművön is gyorsan túl fogunk lépni?

Nem, most felébredt valami ezzel kapcsolatban, és remélem, több figyelem irányul az emlékművek ügyére. Át kell élnünk azokat az emlékművitákat és -botrányokat, amelyek kitörtek akár Németországban, akár az Egyesült Államokban, akár Lengyelországban az utóbbi évtizedekben. Ez egy tanulási folyamat, amiben elérkeztünk egy alsó lépcsőfokhoz.

Mi kellene ahhoz, hogy korszerű, jól működő, végiggondolt műveket eredményező emlékműkultúra jöjjön létre Magyarországon?

Ez nehéz kérdés, nyilván elsősorban az emlékezettel kapcsolatos kultúránk mélyreható átalakulására lenne szükség. Fontos lenne az intézményrendszeri átalakítás is. Meg kellene teremteni a kortárs köztéri művészeti alkotások felállításának lehetőségeit, keretrendszerét. Erre vannak külföldi modellek, Ausztriában például tartományi irodák segítenek a kisközösségeknek rátalálni művészekre, összehangolni a helyi igényeket a művészi szempontokkal. Az elfogadásról természetesen a helyi közösségnek kell döntenie, de lehet növelni a fogadókészséget a kortárs művészet felé, felmutatni, hogy a naturalista ábrázolás mellett vannak más irányok is. Magyarországon – bár néhány éve a lektorátus még tett erre kísérletet – jelenleg nem erre tartunk: egy polgármesternek eszébe nem jut olyan pályázatot kiírni, ami egyáltalán lehetővé tesz egy kicsit bátrabb, modernebb, többértelmű tervet. Úgy látom, egyre kisebb a fogadókészség a kortárs művészetre, miközben emlékművek nagy sűrűségben vannak. Annyi van belőlük, hogy jóformán láthatatlanná válnak. Például tudja, hogy mondjuk a Kodály köröndön milyen szobrok vannak?

Rikkancs, alkotó: Szőke Lajos 2012. Fotó: Bielik István - Origo

Csak a Zrínyi Miklós-szobor jut eszembe.

Az ember akár mindennap elmegy ezek mellett a szobrok és emlékművek mellett, de csak annyit fog fel, hogy már megint itt egy alak, aki régen valami hősieset csinált. Érdekes, hogy kiemelünk valamit a múltból, és ezzel el is tűnik a szemünk elől. Egy német művészettörténész húsz éve mondta azt, hogy olyanok az emlékművek, mintha a társadalom szilveszteri fogadalmai lennének. Nagy a fogadkozás, de pillanatok alatt el is lehet felejteni ezt a lelkesedést, és onnantól arra jók csak, hogy mentesítenek az emlékezés feladata alól.

De éppen az a funkciójuk, hogy segítsék az egyéni és közösségi emlékezés viszonyát.

De ez nem történik meg. A Kossuth téren újonnan felállított szobroknak, például az anakronisztikus Tisza-szobornak mi dolga van az identitásoddal és az emlékezeteddel? Nagyjából semmi.

Melyek azok az emlékműszobrok Budapesten, amelyek esztétikai eszközökkel sikeresen tematizálják az emlékezést, és tényleg van jelentésük?

A legjobb példa a Cipők a Duna-parton, Pauer Gyula és Can Togay munkája. Nagyon szép az 1956-os forradalom mártírjainak emlékműve a 301-es parcellánál, ami Jovánovics György munkája, de az elvontabb, távolabb van, másképpen használja a teret. A Cipők közérthető, sőt közhelyes, mégis képes ezt magasabb szintre emelni, úgy, hogy gondolkodni kelljen rajta. Annak a műnek két fontos vetülete van: egyrészt ez egy nem létező kép, hanem egy, a kollektív emlékezet részévé vált történet. Mint kép, csak a Budapesti tavasz című filmben látható, tehát csak virtuálisan létezik. Másrészt fontos, hogy a cipők vasból vannak, vagyis ha kiönt a Duna, akkor rozsdásodnak. Az utókornak döntenie kell arról, hogy megőrzi-e valahogyan, vagy inkább hagyja, hogy ez a folyamat megtörténjen vele. A jövő számára kódolt mű, az utókornak mindenképp feladata van vele. Ilyen persze kevés van a világban is.

Cipők a Duna-parton, Pauer Gyula és Can Togay munkája Forrás: Wikipédia

Meddig lehet vitázni egy már felállított emlékműről?

A Szabadság téri Párkányi Raab-féle munkát még cincálhatjuk nagyon sokáig, de mindenképpen vizuális és emlékezetpolitikai nonszensz marad. Pont az a baj, hogy igazából nem lehet róla vitázni, csak fel lehet sorolni a hibáit. A vitákat egyébként is az emlékművek felállítása előtt kellene lefolytatni. Az Eleven emlékmű idealizmusával együtt adekvát emlékezési gesztus, és szép lenne, ha nemcsak a növények, a borostyán meg a gyom nőnék be a sast.

Mélyi József 1967 májusában született, 1994-ben végzett művészettörténészként, Szentendrén él. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet Tanszékének tanársegédje, illetve az ELTE BTK Film-, Média- és Kultúraelmélet Doktori Programjának hallgatója. 2009-ben kiemelkedő művészettörténészi és műkritikusi munkásságának elismeréseként elnyerte a Németh Lajos-díjat. Több, mint tíz éve közöl tanulmányokat, kritikákat kulturális folyóiratokban, hetilapokban, elsősorban kortárs képzőművészetről és köztéri művészetről.