Aki nem hűtlen, az unalmas vagy beszari

Jiří Menzel cseh filmrendező, színházi rendező, színész.

Jiří Menzel egy igazi úr. Percre pontosan érkezik az interjúra. Kicsit fujtat, nem sokat vacakol az ismerkedéssel. Én tudom, ki ő, ő meg nem igazán kíváncsi a sok ezredik újságíróra, akit elébe sodor az élet. A tolmács késik. Egyikünk sem jeleskedik angolból, úgyhogy keressük a szavakat. Kérdezi, mire fel az interjú? Nem mindennapi, hogy Menzel a budapesti operában rendez, magyarázom. Imádom a Così fan tuttét, és nagyon kíváncsi vagyok, mit gondol róla. Gondolkodni? Az idős mester felnevet. Ne vicceljen, az baromi unalmas. Értékelem a humorát, de mire válaszolnék, befut a tolmács.

Legutolsó filmje, a Don Juanok arról szól, hogy egy kisvárosi operatársulat Mozart Don Giovanniját viszi színre. Mikor érintette meg az opera műfaja?

Úgy kábé nyolc éves koromban.

Melyik opera volt az első élménye?

Smetana Csók című műve.

Mikor ismerkedett meg Mozart zenéjével?

Tizenhárom éves lehettem. Otthon rengeteg lemezünk volt, a szüleim gyakran hallgattak Mozartot. A rádióban többnyire csak fúvószenekarok és csasztuskák szóltak.

A szüleim gyakran hallgattak Mozartot Fotó: Bielik István - Origo

Fontos volt, hogy ki az előadó?

Nem, nekem teljesen mindegy volt, engem csak a zene érdekelt, ami sokkal nagyobb örömet okozott, mint a fúvószenekarok indulói.

Két férfi próbára teszi barátnői hűségét, mintha azt akarnák bebizonyítani, hogy minden nő kurva. Az ön olvasatában miről szól a Così?

Ha ön ezt gondolja, nem akarom megcáfolni.

Nem, ez csupán egy olvasat. Az érdekelne, hogy Jiří Menzel mit gondol róla.

Sosem veszem komolyan az opera cselekményét. Az a tapasztalatom, hogy az operának nincs szüksége sztorira, pusztán ürügy, hogy legyen mit elénekelni. Ha az ember elolvassa a librettót, nem tud hova lenni a csodálkozástól, mekkora marhaság.

Sosem veszem komolyan az opera cselekményét Fotó: Bielik István - Origo

De a Così kilóg a sok összetákolt operalibrettó közül, nem?

Szerintem ma sem lehet álbajuszt ragasztva elhitetni a kedveseddel, hogy te egy másik ember vagy, és ráhajtani a barátod barátnőjére. Ez nettó marhaság.

Na, de mégis, mit gondol, miközben hallgatja Mozart operáját?

Hogy dolgoznom kell. Számomra az egész arról szól, hogy ha a szereplők jól elsajátították a szakma fogásait, akkor hiteles előadást tudnak produkálni. Hatással lesznek a közönségre, a többi viszont a befogadótól függ. Ahány néző, annyi élmény, értelmezés, gondolat, emóció. Ezen felül a jelentéseken gondolkodni szerintem nincs értelme.

Na de a rendezés nem maga az értelmezés?

Nem. Az interpretáció a színészek-énekesek dolga. Én csak segítek nekik ebben. A rendező olyan, mint az első néző, vagyis annyiban koordinálom a színpadi történéseket, hogy az összes többi néző majd jobban élvezze az előadást. Senkire sem szeretnék rákényszeríteni semmiféle gondolatot, ahhoz nekem se jogom, se kedvem.

Senkire sem szeretnék rákényszeríteni semmiféle gondolatot Fotó: Bielik István - Origo

Ne vicceljen, nincs mondanivalója a Così fan tuttéval?

Csak a szép zene. Szeretem ezt a zenét hallgatni, szeretem az embereket, akik éneklik, nekem ez elég. Magának nem?

Cinikus mű?

Nem, nem cinikus. Mozart humora mindenki számára ad valamit. Nem szeretem azt a fajta színházat vagy operát, amikor úgy érzem, hogy rám kényszerítenek valami véleményt, például azt, hogy ez a mű cinikus. Ezt csinálja más. Én is azért járok színházba vagy operába, hogy jól érezzem magam. Vannak olyan előadások, melyek után nehéz szívvel megyek haza és depresszióba esek. Nem szeretem az ilyet, az nem az én világom.

Én azt akarom, hogy könnyű szívvel és könnyű lábbal távozzon a néző, és várja, mikor lesz hasonló élményben része. Ez a vezérelvem, ebben a szellemben csinálom a filmjeimet is, a színházat is.

Van a Cosìban olyan figura, akivel tud azonosulni?

Igen, Don Alfonsóval. Kedves, vicces, okos fickó. Bár talán egy kicsit túlsúlyos. (nevet.)

Don Alfonsóval tudok azonosulni Fotó: Bielik István - Origo

Don Alfonso azt énekli, a női hűség olyan, mint a főnixmadár, vagyis nem létezik. Ön szerint?

Szerintem sem létezik. De ennek semmi köze az erkölcshöz. Ha egy nő egész életében hűséges egy férfihoz, akkor, már bocsánat, de unalmas. A nőknek ugyanolyan jogaik vannak, mint a férfiaknak. Ha meg egy férfi hűséges, az vagy beszari vagy impotens. Szeretet és szexualitás nem ugyanaz, mi mégis szeretjük a kettőt egybemosni. Mindannyian hűtlenek vagyunk, ha másképp nem, a fantáziánkban. Ideje lenne felnőni ehhez a gondolathoz.

Illúzió azt gondolni, hogy huszonakárhány év után a feleségem szeretkezés közben rám gondol?

(Hangosan és együtt érzően felnevet.) Hát ebben egészen biztos vagyok. A hűség sok más erkölcsi relikviával együtt (például az úristennel) a múlt öröksége. Mint az a gondolat, hogy a szerelem valami végtelen, örök dolog. Fura, hogy ezt sokan még ma is így gondolják, annak ellenére, hogy életük tapasztalatai lépten-nyomon rácáfolnak.

Számos filmjében a nő úgy jelenik meg szerintem, mintha a férfi dísztárgya volna. Mit gondol a nőről?

Azt, hogy szép dolog.

Dolog?

Oké, oké. A nők arra jók, hogy mi, férfiak jobbak legyünk.

Hát, nem tudom… Úgy látom, ezzel a kérdéssel zsákutcába jutottunk. (Felnevet.) Nem túl avítt műfaj az opera?

Nem, dehogy. Az operaházak szerte a világon tele vannak. Az tény, hogy nem hülyéknek való.

Intellektuális kihívás egy operát befogadni?

Nem, dehogy. Az operaelőadás olyan, mint egy szertartás. Mint egy istentisztelet. De nem azért, mert valami hű, de nagyon komoly dolog. Ez a találkozásról szól a színészek (énekesek) és a nézők között. Ráadásul sokkal jobb, mint egy film. A film csak árnyékokat kínál a vásznon. A színházban ezzel szemben érezzük annak a színésznek a szívét, aki a színpadon produkálja magát. A mi szívünk is hirtelen ugyanúgy kezd dobogni.

A nők arra jók, hogy mi, férfiak jobbak legyünk Fotó: Bielik István - Origo

Az opera esetében a zene tovább fokozza a szívdobogást?

Hát igen, fokozza. De azért ez a prózai színház esetében is legalább ennyire igaz. Már ami a szívdobogást illeti.

Modern rendezést láthatunk majd?

Nem is tudom, mit jelent a modern vagy a kortárs szó. Nekem egyetlen célom van, hogy amit csinálok, tessen az embereknek. Ne érezzék, hogy időpocsékolás volt az a néhány óra, amit az operában töltöttek. Ne törjék a fejüket azon, miért így van és nem máshogy. Legyen természetes.

Természetes, ami mesterkélt?

Nem mesterkélt az, amikor élő emberek szép zenét énekelnek, hogy bennünk valami megvilágosodjon. Amikor a természetben sétál, mit mondanak önnek a fák, az égbolt?

Azt, hogy ezerrel intenzívebben élek, mint amikor ott kushadok a monitor előtt, és egy celebbel készített interjút pötyögök a gépbe. Felszabadító érzés.

(Hahotázik.) Hát nem ugyanezért az élményért járunk színházba, operába?

Egyetlen célom van, hogy amit csinálok, tessen az embereknek Fotó: Bielik István - Origo

Szóval fontos, hogy a művészet megváltoztasson minket?

Ezt a kérdést hagyjuk a tudósokra, ezen én nem gondolkodom. A művészet egész története során művelte az embereket. A múlt századig ez legalábbis igaz volt. Manapság a művészet csak arra való, hogy bizonyos művészek kielégíthessék narcisztikus hajlamaikat. Bach azért komponált, mert az volt a foglalkozása. A művészet művelői korábban mindig az elődeiktől tanultak. Egy kicsit mindig hozzátettek, de alapvetően a megkezdett utat építették tovább. Manapság minden zenész, minden filmes új utakat keres. De ezek az utak a legtöbb esetben nem vezetnek sehova, mert nem az elődeikre támaszkodnak, hanem egyszerűen csak újak. Ma egy rozsdás biciklit odadöntesz a falhoz, odateszel mellé egy feliratot, és borsos áron eladod. Na, ez színtiszta l’art pour l’art. Nekem ehhez nincs sok közöm.

Elég konzervatívan hangzik, amit mond.

Ami régi, nem feltétlenül rossz. Számomra ez úgy működik, mint a természet. Minden abból nő ki, ami korábban már létezett. A fa a földből, és nem fordítva. Vagy nézzük a nyelvet. Évezredeken keresztül fejlődik, mindig születnek új szavak, de az nem létezik, hogy kizárólag az új szavak használatával meg tudod értetni magad. Ahhoz, hogy kommunikálni tudj, olyan szavakat kel használnod, amiket mindenki ismer. Hogy aztán hozzátehess újakat.

Jiří Menzel (ejtsd: jirzsi mencel) cseh filmrendező, színházi rendező, színész. A csehszlovák új hullám kiemelkedő alakja a Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmjéért 1967-ben Oscar-díjat kapott.
A prágai Művészeti Főiskola filmművészeti szakán szerzett filmrendezői diplomát 1962-ben. 1963-1963 között Véra Chytilová asszisztense volt.
Számos filmjét ihlette legjobb barátja, Bohumil Hrabal, a csehek kultikus írója. Menzel filmjei nálunk is óriási sikert értek el. Ma már kultikusnak számít a Sörgyári capriccio (Kern András felejthetetlen Pepin-szinkronjával), a Pacsirták cérnaszálon vagy Az én kis falum, Bán Jánossal a főszerepben.
Menzel is több magyar filmben játszott (Szívzűr – Böszörményi Géza, Felhőjáték – Maár Gyula, Franciska vasárnapjai – Simó Sándor, Az ajtó – Szabó István) és színdarabot is rendezett Magyarországon. Most Mozart Così fan tutte című operáját rendezi a Budapesti Állami Operaházban. Október 10-én lesz a bemutató.

Hálás köszönet Jiří Zemannak a tolmácsolásért!