Nem kéne elfelejtenünk a legjobb íróinkat

Gelléri Andor Endrét három évvel ezelőtt kiűzték a XVI. kerületből, aztán egy évvel később szerencsére megint lett Gelléri utca az író által olyannyira szeretett Óbudán. Irodalomórán ma már alig hangzik el a neve, pedig aktuálisabb, mint valaha.

Andersen meséi, egy Dosztojevszkij regény és talán egy Csehov-kötet. Állítólag ezeket cipelte magával utolsó munkaszolgálatos útjára. Hónapokig Pozsony mellett lapátolta a havat az országútról, vágta és cipelte a fát a fagyott erdőben, figyelte a husángokkal járőröző SA-legényeket, akik külön technikát fejlesztettek ki arra, hogyan lehet házi készítésű fegyelmező eszközükkel a leghatásosabban az arcba vagy a koponyára vágni. Március végén a járóképteleneket agyonlőtték, a többieket a 18 kilométerre lévő hajóállomásra hajtották. Hat napig tartó gyötrelmes hajóút után a rakomány megérkezett Mauthausenbe.

Egy fogolytárs visszaemlékezése szerint a háromból ekkor már csak egy kötet volt Gelléri Andor Endrénél, talán a Dosztojevszkij. Képes volt-e olvasni az egész napos kényszermunka és éhezés után?

A tündéri realizmus írója Forrás: Wikipédia

Adott-e erőt az irodalom akkor, amikor embereket vertek agyon, dobtak élve a Dunába vagy lőttek tarkón a szeme láttára, és ő maga is tízdekás korpakenyér-adaggal próbálta továbbvonszolni elgyötört testét? Vagy elég volt a könyv puszta léte, testközelsége, hogy emlékeztesse őt arra, létezett – és talán létezik még valahol – egy normális világ, amelyben nem a gyilkolás az emberek legfőbb ambíciója?

Nem szerették a szülei

Pedig Gelléri Andor Endrét addig sem kényeztette el a sors. Szülei nem csak szegény prolik voltak (apja lakatos, anyja a téglagyári kantinban dolgozott) és a tetejébe zsidók (ami nagyjából annyit jelentett Gellérinek, hogy valami megfoghatatlan oknál fogva sokan utálják, majd megfosztják a megélhetés, a publikálás, végül az élet jogától), de ma már nehezen kibogozható pszichológiai konstelláció miatt nem is szerették a fiukat. Gelléri és az apja viszonya kísértetiesen emlékeztetett a kafkai apa-fiú kapcsolatra.

Az Isten jelképe néha ember alakjában nyűgöz minket. S nekem az apám volt a félelmetes istenem.

„Miért nem szeret? Miért bírálja minden tettemet? Miért nem hisz abban, hogy érdemes vagyok arra, hogy éljek: Miért nincs egyetlen jó szava soha hozzám? Mint az őrült követeli, hogy lakatos legyek; de amíg az inasainak elnézi azt, ha a szemétben szegecset hagytak vagy csavart, amikor engem rajtakap ezen, szemen köp érte.” „… nem voltam mestertípus, gondos gazda, nem voltam én semmi, semmi más, csak kolonc, akivel az anyám magához kötötte a világ szájától mégiscsak félő apámat.”

Gelléri már puszta létével csalódást okozott a szüleinek (anyja ráadásul majdnem belehalt a szülésbe), és aztán mindent elkövetett, hogy igazolja, őt tényleg nem lehet szeretni. A szüleiben élt a becsvágy, hogy jobb, polgáribb életet szánjanak a fiúknak, csakhogy ő a gimnázium első osztályában megbukott és a további hármat is elégségesekkel abszolválta. Kivették a gimnáziumból, és ipari iskolába íratták, hogy ha meghaladni nem is, de legalább követni tudja az apját.

A magyar novellairodalomban nem volt elődje, és ezt a hangot nem lehet folytatni Forrás: Wikipédia

Csakhogy ő – bár a géplakatos szakképesítést megszerezte – apja haragját megint csak kivívta azzal, hogy „semmi kis mesék firkálásába” kezdett. (Egyébként más bolondságokat is művelt, például diszkoszvető bajnoknak készült meg operaénekesnek.)

Nyiltan írt a nemi vágyról

A marcangoló szeretetéhség, akárcsak a sok tekintetben szintén sorstárs József Attilát, egyrészt apapótlékok keresésére, másrészt a szerelem hajszolására ösztönözte.

Talán senki a kortársak közül nem írt olyan nyíltan és buján a nemi vágyról, mint ő.

Ami pedig a pótapákat illeti, ketten emelkednek ki közülük, az Est legendás szerkesztője, Mikes Lajos, aki a nagy darab, 18 éves suhanc első zsengéiben azonnal megérezte a tehetséget. „Apámmal egykorú ember volt. A lakására hívott, könyvek, kéziratok közé. Hitt bennem, tisztának tartott és tehetségesnek.” – írta róla Gelléri.

A másik atyai barát, akit Gelléri „Mikes után a legjobban szeretett a világon”, Füst Milán volt. Sokak szerint a zsarnoki hajlamoktól nem mentes Füst túlságosan is beleszólt a kétségektől gyötört, önbizalomhiányban szenvedő Gelléri alkotómunkájába, novelláit sokszor mondatról mondatra átírta, vagy fiatal kollégáját újabb és újabb változatok megírására ösztönözte.

Az asszonyt nem zavarhatom mindig ki az utcára

Gelléri néha fellázadt, néha védekező pozíciót vett fel: „Aztán… – írja Füst Milánnak – újból és megint, milyen az én életem, Uram? Hirtelen elfog az indulat; gyerek, asszony még a nyakamon. A szomszédban rádióznak. Egy szobám van, s az asszonyt nem zavarhatom mindig ki az utcára… Ha Móricz Zsigmond hivatalba járna, vajon milyen munkákat írna?”

Mert Gelléri ekkor már kis fizetésű gyári tisztviselő, aki mellesleg időnként megkapja a korszak legrangosabb irodalmi díját, a Baumgartent vagy megnyeri a Nyugat novellapályázatát, és olyan írók üdvözlik szépírói munkáit, mint Németh László, Márai Sándor, Szabó Lőrinc és Kosztolányi, aki még

nevet is ad Gelléri egyedülálló stílusának, úgy hívja, tündéri realizmus.

Gelléri Andor Endre talán az egyetlen író, akit az irodalomtankönyvnek köszönhetek. Nem emlékszem, vettük-e órán vagy csak az érettségire készülve olvastam el a szöveggyűjteményben közölt elbeszélését, csak arra, hogy eltalált. Keresni kezdtem a műveit, és hamarosan rábukkantam az Egy önérzet történetére, amelynek önmarcangoló őszintesége úgy hatott 18 éves lelkemre, mint a balzsam.

Gelléri tényleg magányos jelenség volt, ahogy Hegedűs Géza írta. „A nagy múltú és nagy értékű magyar novellairodalomban nem volt elődje, és ezt a hangot nem lehet folytatni. Senki se hasonlít hozzá.”

Egy szemtanú még látta

„Miért lennél Tolsztoj, amikor Gelléri is lehetsz? Miért akarsz életüket lezárt írókkal versenyre kelni, amikor a te életed még nincs lezárva? Miért óhajtod Goethe életkorát, amikor Kleist se kisebb nála, s alig élt negyven évet?” Végül Gelléri Andor Endre sem érte meg a negyvenet. A táborát 1945. május 4-én szabadították fel az amerikaiak.

Mauthausen felszabadítása Forrás: Wikimédia

Egy szemtanú aznap még látta, amint „betegen, hajlott háttal, nehezen vonszolva magát” haladt a társaival. Hetven éve, valamikor május 10. és 20. között halt meg flekktífuszban, az amerikaiak által létesített hörschingi tábori kórházban.

Egy utca őrizte a nevét

Leveleiből tudjuk, hogy Gellérit foglalkoztatta az Amerikába menekülés gondolata. Hogy miért maradt mégis, nem tudjuk, csak azt, amit önéletrajzi regényében ír erről: „Útlevelet váltani és külföldre menni… Megszökni ettől a múlttól, ahogy a gonosztevő is elszökik. De a képzeletem hol volt fogoly? Honnan olvastam én le az először hallott szavakat? Óbuda hegyiről, napkeltéiről és napnyugtáiról. S úgy éreztem, ha elmegyek meséim birodalmából, hát nem leszek többé író.”

Gelléri Andor Endrét három évvel ezelőtt kiűzték a XVI. kerületből, aztán egy évvel később szerencsére megint lett Gelléri utca az író által olyannyira szeretett Óbudán. Csak remélni tudom, hogy ezek után a XVI. kerületben is újraolvasták a műveit. Szegénységről, hajléktalanságról, munkanélküliségről senki nem írt poétikusabban, és mégis igazat. Az a baj, hogy nagyon is aktuális. És az is baj, hogy a lányom, aki most érettségizik, egyszer sem hallotta Gelléri nevét az irodalomórákon.

(A cikk korábbi verziójában tévesen állítottuk, hogy Óbuda megszüntette a Gelléri Andor utcát. A tévedést javítottuk.)