Aki lassabban tanul, az nem hülyébb

A legutóbb kiértékelt PISA-felmérésen a magyar gyerekek 27,1 százaléka a kettes szintet sem érte el matematikából. De más téren is olyan alapvető hiányosságokkal küzdenek, hogy gyakorlatilag esélyük sincs a betanított munkánál összetettebb feladatok elvégzésére. Ugyanebben az évben a lengyel diákok matematikából és szövegértésből is világelsők lettek, pedig 15 évvel ezelőtt még náluk is a miénkhez hasonló iskolarendszer működött. Miért nem tanulunk a jó példákból?

Pontosan ötven évvel ezelőtt, 1965-ben zajlott az Egyesült Államokban az a kísérlet, amely később pozitív Pügmalión-effektusként vált világhírűvé. Két pszichológus, Robert Rosenthal és Lenore Jacobson azt találta ki, hogy megtéveszti egy általános iskola tanárait. Az alsós évfolyamban tesztet végeztettek a gyerekekkel, majd a 20 százalékukról kijelentették, hogy jelentős fejlődési potenciállal rendelkeznek, és a közeljövőben várhatóan megugrik a teljesítményük.

A teljesítmény nagy mértékben attól függ, hogy mit várnak tőlünk Forrás: Thinkstock

A bizalom növeli a teljesítményt

Valójában szimpla IQ-tesztet csináltattak a képességeik szerint a, b és c (gyorsan, közepesen és lassan haladó) osztályba sorolt tanulókkal, azt a bizonyos 20 százalékot pedig, akiket nagy reményűeknek tituláltak, sorshúzással választották ki a három osztályból. Amikor egy évvel később visszamentek az iskolába, és megismételték az IQ-tesztet, azt találták, hogy a véletlenszerűen kiválasztott, és ily módon a tanárok figyelmébe ajánlott gyerekek eredménye – függetlenül attól, melyik osztályba jártak – jóval nagyobb mértékben növekedett, mint a többieké.

Mi az a PISA?

A PISA a Programme for International Student Assessment, azaz a Nemzetközi Tanulói Teljesítménymérés Programjának rövidítése. A programot az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) hívta életre a 90-es évek végén azzal a céllal, hogy rendszeresen összehasonlítsa a szervezetben részt vevő államok fiataljainak tudását három területen: matematikából, szövegértésből és természettudományos ismeretekből.

Az első felmérést 2000-ben végezték, azóta háromévenként megismétlik. Minden országban legalább 150 iskola vesz részt a felmérésben, és mindig a 15 évesek képességeit mérik fel, mivel ők már iskolaköteles éveik vége felé közelednek. A mérés során kérdőívek segítségével információkat gyűjtenek a diákok családi és iskolai hátteréről is.

A rejtett tehetségnek kikiáltott gyerekek átlagosan 20, de akár 30 ponttal többet értek el, mint egy évvel korábban, pusztán azért, mert több figyelem, jóindulat és bizalom áradt feléjük a tanárok részéről. És még egy tanulságos tényező: a kiválasztottak közül is azok produkálták a legnagyobb fejlődést, akiket a tanárok kifejezetten bájosnak, vonzó külsejűnek találtak.

A kísérlet zseniálisan egyszerű, a belőle levonható konzekvenciák döbbenetesen nyilvánvalóak.

A teljesítmény nagymértékben attól függ, hogy mit várnak tőlünk, és mennyire bíznak a képességeinkben.

Szülőként, tanárként, de munkatársként, felettesként vagy akár családtagként óriási a felelősségünk abban, mit hozunk ki a másikból. A negatív skatulyák megfojthatnak, a bizalom szárnyakat adhat.

A magyar iskolarendszer sietteti a gyerekeket Forrás: Origo

A kísérlet óta eltelt 50 évben számtalan más vizsgálat igazolta, hogy a gyerekek gyengébb, illetve jobb képességűekre való felosztása és ilyen értelmű elkülönítése egyik csoportban sem növeli a teljesítményt. Amerikában az integrált oktatás elterjedésével a ’80-es évektől kezdve jelentősen nőtt a színes bőrűek tanulmányi eredménye, és ezzel együtt nem csökkent a középosztálybeli fehéreké.

Az iskolának esélyegyenlőséget kell biztosítania

Finnországban az egységes, úgynevezett komprehenzív (mindenki számára egyenlő esélyeket biztosító, ugyanakkor nem centralizált, a gyerekek egyéni sajátosságait figyelembe vevő) alapfokú iskola megteremtésével óriási minőségi ugrás következett be az oktatás egészében. A különböző háttérrel rendelkező gyerekek között a különbség látványosan csökkent, az alacsony iskolázottságú szülők gyerekeinek életpályaesélyei jelentős mértékben javultak.

A legutóbbi PISA-felmérés eredményein a lengyelek is megdöbbentek Forrás: Origo

Lengyelországban, ahol a miénkhez nagyon hasonló iskolarendszer működött egészen 1999-ig, a reform után az iskolák közötti különbségeket sikerült a felére lefaragni, miközben a gyerekek teljesítménye látványosan javult.

A legutóbbi PISA-felmérés eredményein maguk a lengyelek is megdöbbentek.

A 15 éves lengyel diákok mind matematikából (a finnekkel, a hollandokkal, az észtekkel együtt), mind szövegértésből (a finnekkel és az írekkel együtt) az első helyen végeztek, és természetismeretből is dobogósak lettek.

A lengyel javulás nem csak azt jelenti, hogy nőtt a kiemelkedően jól teljesítő tanulók száma, hanem azt is, hogy csökkent a legrosszabbul teljesítő diákok aránya. Hogy mitől? Az egyik ok, hogy a lengyel reform során az általános iskolát kilencosztályossá, 6+3-as rendszerűvé bővítették. Ez lehetővé tette, hogy az alapkészségek elsajátítására az iskolai időszak elején több idő maradjon, ami rendkívül fontos, ha növelni szeretnénk az esélyegyenlőséget.

Aki lassabban tanul, az nem hülyébb

A hétéves gyerekek között ugyanis óriási fejlődésbeli különbségek vannak, ami egyáltalán nem a képességeik vagy a tehetségük szintjét jelzi.

A magyar iskolarendszer sietteti a gyerekeket.

Jó képességű az, aki már első év végére folyékonyan olvas, rossz képességű az, aki még második év végén is csak silabizálja a betűket.

Holott a fáziskülönbség ebben az életkorban még egyáltalán nem a tehetséget vagy annak hiányát jelzi. Ha a lassabban haladó kisgyerekeket nem bélyegezzük meg, hanem kivárjuk, hogy a saját tempójukban fejlődjenek, legkésőbb 10 éves korukra beérik a többieket, és ettől kezdve akár túl is szárnyalhatják őket.

Az esélyegyenlőségre törekvő iskola a családi hátteret is figyelembe veszi Forrás: AFP/Xavier Leoty

Az esélyegyenlőségre törekvő iskola ugyanakkor nem csak az egyes diákok fejlődésbeli eltéréseit veszi figyelembe, hanem azt is, hogy a gyerekek más-más családi háttérrel rendelkeznek, ami nagyon erősen meghatározza iskolaérettségüket és motivációjukat a tanulásra. Az a gyerek, akinek otthon nem meséltek, aki iskolába lépése előtt nem lapozgatott mesekönyveket, akinek kérdéseire otthon nem feleltek vagy a kérdéseit fel sem tehette, mert belefojtották, sokkal nehezebben fogja megérteni, mire való az írás, az olvasás és egyáltalán a tanulás.

A finn, a svéd, a norvég, a lengyel iskola esélyt ad ezeknek a gyerekeknek, hogy kitörhessenek abból a kasztból, amelybe beleszülettek, és jobb kilátásokkal vághassanak neki felnőtt életüknek, mint annak idején a szüleik. Az esélyt nem úgy adja meg, hogy speciálisnak nevezett vagy szimplán szegregált intézményekbe tömöríti őket, ahol aztán felzárkóztatás címén az átlagnál sokkal gyengébb minőségű oktatásban részesülnek, hanem úgy, hogy szerencsésebb sorsú társaikkal együtt képzi őket, szükség esetén segítő munkatársak és plusz pedagógusok bevetésével.

Az iskola a társadalmi igazságtalanság melegágya

Ugyanezen a nemzetközi felmérésen, amely a lengyel oktatásügy sikersztorija lett (nem sokkal ezután egy amerikai újságíró A világ legokosabb gyerekei címmel adott ki könyvet a lengyel oktatási reformról), a magyar tanulók minden idők legrosszabb eredményét produkálták. Olvasásból, matematikából és természettudományos ismeretekből egyaránt leszerepeltek, ami pedig a kreatív problémamegoldást illeti, 44 országból a 33. helyet sikerült elérniük.

Elemzők szerint a drasztikus romlás elsősorban annak tudható be, hogy a rosszul teljesítők még rosszabbul teljesítettek. Most érett be (vagy inkább rohadt meg) annak gyümölcse, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeket magukra hagytuk, és

ahelyett hogy segítenénk őket a felzárkózásban, még egyet taszítunk rajtuk a szakadék szélén.

Pedig ezek a gyerekek nincsenek kevesen. Matematikából a tanulók 27,1 százaléka az elégséges szintet sem érte el, ami azt jelenti, hogy a gyerekeink több mint egy negyede nem képes kiszámolni, mennyi pénzt kell visszakapnia a boltban, hány liter festéket kell vennie, ha színesre akarja festeni a szobáját, vagy mennyivel olcsóbban kapja meg azt a menő pólót, amit 20 százalékkal leáraztak.

Néhány szakértő szerint azonban a magyar oktatás legnagyobb hibája még csak nem is az, hogy nem elég hatékony, hanem hogy a társadalmi igazságtalanság melegágya. Nincs még egy iskolarendszer Európában, amelyben ilyen egyértelmű összefüggés lenne a családi háttér és az iskolai teljesítmény között. És nincs még egy Európai ország, ahol akkora szakadék lenne a legjobbak és a leggyengébbek teljesítménye között, mint nálunk.

A legutóbbi PISA-felmérés szerint a magyar diákok több mint negyede az elégséges szintet sem érte el matematikából Forrás: Origo

A középosztálybeli gyerek, akármilyen hatás éri is az iskolában, diplomát fog szerezni, a hátrányos, pláne halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) gyerek pedig a nyolc osztályt is nehezen (vagy sehogy sem) végzi el, és garantáltan munkanélküliként vagy közmunkásként végzi. Akár tehetséges volt, akár nem, hiszen ez az iskolában jó eséllyel ki sem derül.

A kasztrendszer megbonthatatlan, a magyar iskola semmit sem tud tenni a nehéz sorsú gyerekek megsegítéséért.

A gyenge tanulók nem húzzák le a jókat

Hiába bizonyítják a külföldi példák és a szakértők tanulmányai az ellenkezőjét, a döntéshozók, a szülők és a tanárok Magyarországon szilárdan ragaszkodnak az olyan tévhitekhez, mint hogy a gyenge tanulók lehúzzák a jó képességűeket, vagy hogy az iskola képtelen olyan mértékű lemaradást kezelni, mint amivel egyes gyerekek a családi hátterük miatt a falai közé kerülnek. Hiszen ha ez így van, nem is tehetünk mást, mint hogy a saját gyerekeinket versenyistállókba, a hátrányos helyzetűeket pedig gyerekmegőrzőkbe gettósítjuk.

Holott ez a tévképzeteken alapuló gyakorlat nem csak a gyerekek, a tanárok szempontjából is mélységesen igazságtalan. A közvélekedés szerint az elitnek kikiáltott iskolákban tanítanak az elit tanárok, a futottak még kategóriájú iskolákban a másodosztályúak, a szegregált iskolákban pedig a pályaalkalmatlanok. És mivel a szegregált iskolák valóban lehetetlen feladat elé állítják a tanárokat, a tanári kontraszelekció óhatatlanul működésbe lép.

Ritók Nóra szerint a szegregáció zsákutca, ami újratermeli a problémákat Fotó: Bielik István - Origo

Ki akarna lepukkant iskolatermekben, mindenféle technikai és szakmai segítség nélkül, nevetséges bérért halmozottan hátrányos helyzetű, nehezen motiválható gyerekeket tanítani? Néhány olyan megszállott, elhivatott tanár, mint Ritók Nóra, és a reményvesztettek, akik maguk is úgy érzik, beleragadtak egy nem kívánt helyzetbe.

Nem szegregálni, differenciálni kellene

A szegregációval szemben az igazságos és ráadásul hatékony megoldás az volna, ha a HHH gyerekeket nem elkülönítenék, hanem arányosan elosztanák az iskolák között. Ez esetben egyetlen iskolára sem hárulna olyan teher, amely alatt összeroskadna, különösen, ha a tárgyi, személyi, szakmai feltételek is adottak volnának a plusz terhet jelentő feladatok megoldásához.

Ehhez persze minden egyes pedagógust fel kellene készíteni arra, amiről évtizedek óta beszélünk, de amit nem vagy alig gyakorlunk: a differenciált oktatásra. Ahogy Nahalka István oktatáskutató, az integrált nevelés egyik szószólója mondja egy előadásában, a differenciálás a legtöbb pedagógus szerint még mindig azt jelenti, hogy a jó tanulóknak nehéz feladatokat, a gyenge tanulóknak könnyű feladatokat adunk, pedig ezzel csak azt érjük el, hogy még jobban növekszik közöttük a különbség.

Nem robotokat képzünk, hanem személyiségeket Fotó: Bielik István - Origo

A differenciálás valójában arról szól, hogy

nem robotokat képzünk, hanem személyiségeket.

Nem hülyéket és okosokat, hanem kíváncsiakat és szemlélődőket, kitartókat és izgágákat, fantáziadúsakat és gyakorlatiasakat, mozgékonyakat és türelmeseket, kommunikatívakat és befelé fordulókat.

Ennek megfelelően nem uniformizált tudást kell a gyerekek fejébe tölteni, hanem olyan képességekhez és készségekhez kell hozzásegíteni őket, amelyek leginkább passzolnak a személyiségükhöz, és amelyek révén boldogulni tudnak a világban.

Ez a szemlélet persze új kihívások elé állítja a pedagógusokat, de ha megfelelő képzés és jól működő rendszer áll mögöttük, akkor ez nem plusz terheket jelent, hanem az eddiginél sokkal kreatívabb, élvezetesebb munkát.

A finn iskolarendszert méltató elemzések mindig hangsúlyozzák, hogy a tanári pálya nem azért lett az egyik legvonzóbb szakma Finnországban (tízszeres a túljelentkezés a tanári karokra, a diákok legjobb 10 százalékából válogathatnak az egyetemek), mert a finn tanárok jobban keresnek, mint a jogászok vagy a közgazdászok, hanem mert a fiatalok az iskolai munkát izgalmas és értelmes kihívásnak tartják.

Nagyjából ott tartunk, ahol az Egyesült Államok a '80-as évek elején Forrás: AFP/Xavier Leoty

Aki nem végez legalább középiskolát, el van veszve

Kertesi Gábor és Kézdi Gábor (mindketten közgazdászok, az MTA munkatársai) több átfogó tanulmányt is készített a szegregáció mértékéről és hatásáról Magyarországon. Elemzéseik szerint ma nagyjából ott tartunk, ahol az Egyesült Államok a ’80-as évek elején. Hatalmas a különbség a hátrányos helyzetű és a középosztálybeli gyerekek teljesítménye között, a szegregáció pedig egyértelműen csak növeli ezt a távolságot.

A szegregáció egyértelműen árt a benne részt vevő gyerekeknek és tanároknak, hosszabb távon pedig az egész társadalomnak. Eleve reménytelennek tekinti a HHH gyerekek helyzetét, nem felzárkóztatni, csupán elkülöníteni akarja őket a többségi társadalomtól. Az önbeteljesítő jóslat pedig garantáltan működik.

„Azon fiatalok többségének, akik a mai Magyarországon nem tudnak valamilyen középiskolai végzettségre szert tenni, tartósan munkanélküli létre vagy rendszertelen foglalkoztatásra kell berendezkedniük. És bár a szakiskolát végzettek többségének (75 százalék) van munkája, a keresetük rendkívül alacsony, és jórészt betanított- és segédmunkát végeznek” – olvashatjuk Kertesi-Kézdi tanulmányában.

Több figyelemre és jóval több bizalomra van szükség Forrás: AFP/Khaled Desouki

Nem szabadna elengedni a kezüket

És mielőtt bárki téves következtetésekre jutna, mindez nem csak a cigány gyerekeket érinti. Elég csak a legutóbbi, fentebb már idézett PISA-eredményre gondolnunk, miszerint a gyerekeink 27,1 százaléka nem éri el a kettes szintet matematikából. A legfrissebb felmérések szerint a cigány gyerekek aránya az általános iskolások körében 12-13 százalék.

Ha a gyerekeink több mint negyedét úgy engedjük ki az általános iskolából, hogy nem tudnak egyszerű műveleteket elvégezni, nem tudnak értelmezni egy összetett mondatot, és ha egy problémával szembesülnek, az egyetlen reakciójuk a leblokkolás, akkor ezzel egyszerűen a Taigetoszba hajítjuk őket.

Aztán pedig ujjal mutogatunk rájuk, hogy nem dolgoznak, hogy segélyből élnek, hogy hajléktalanok.

Pedig csak annyi kellett volna nekik is, mint a Pügmalión-kísérlet véletlenszerűen kiválogatott gyerekeinek: több figyelem és jóval több bizalom azoknak a felnőtteknek a részéről, akiknek az a hivatása, hogy minden gyerekből kihozzák a maximumot.