Nem értem, más miért adta fel

„Én felszeletelem magam, és mindenkinek adok egy-egy szeletet magamból. Sokszor csalódtam már, de túlteszem magam rajta. Mindig találok olyan embert, akinek fontos az, amit adni tudok. Ezt ő továbbviszi. Nagyon sok szeretetet kapok a nézőktől,  amit a színpad által sokszorosan igyekszek visszasugározni” - ezt mondta Szűcs Nelli Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes művész az Origónak adott interjújában. 

Harmadik éve van Budapesten – ez a sokadik állomás. Megszerette Budapestet és a Nemzeti Színházat?

Mindent meg tudok szeretni, mert kialakítom magam körül a harmóniát és a családi fészket. A szomszédokkal is úgy vagyunk már, mintha mindig egymás mellett éltünk volna. Budapestet mindig is szerettem – nem lehet nem szeretni ezt a várost. Az épületei, a történelme, a szépsége lenyűgöző. Rengeteg kulturális lehetőség van, amit én nem nagyon tudok kihasználni, de a gyerekeim annál inkább. A lányom igyekszik szinte minden színházba eljutni. Most volt a Múzeumok Éjszakája, végre én is több helyre eljutottam.

Persze, mindenben meg lehet találni a negatív dolgokat, de én csak a pozitívumot keresem – és azokból építkezem.

A Nemzeti Színházat is megszerettem, minden színpadon szeretek játszani – a nagyszínpadon is, és a kisebbeken is. Minden színpadon másként kell létezni – elsősorban a méretek miatt. Kialakult itt is egyfajta viszony az emberek között – akik szeretnek, szeretnek, akik nem, nem. Próbálok nem foglalkozni a negatív dolgokkal. Egyszerűen: csak csinálom a dolgomat.

Fotó: Talán Csaba

Kárpátalján született, ukrán iskolában tanult. Mikor járt először Magyarországon?

Tiszaújlakon születtem – édesanyám orosz, édesapám magyar. Ukrán iskolába jártam, mert akkoriban, ha a szülők azt akarták, hogy a gyerekük továbbtanuljon, akkor inkább ukrán iskolába íratták. Órákon persze magyarul súgtunk egymásnak. A házunktól kétszáz méterre volt a határ.

Azzal játszottam, hogy felszaladtam a töltésre – ami egyben a határvonal is volt –, és megpengettem a drótokat. Aztán elbújtam egy bokorba, és vártam a határőröket. De sosem jöttek.

A töltés tetejéről látni lehetett a tiszabecsi házak tetejét. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet ott. Tizenkét éves voltam, amikor először Magyarországra jöttem. Úttörőtáborban voltam Csengeren. Érdekes volt. Jó illatok voltak.

Másmilyen illatok voltak, mint otthon?

Persze, teljesen. Például az ABC-ben. De ezeket az illatokat már nem lehet érezni sehol. A nagy áruházláncok, hipermarketek megjelenésével ezek az illatok eltűntek. Hiába lehet kapni ma is például Dunakavicsot, az már nem ugyanaz, mint a gyerekkoromban a Dunakavics.

Fotó: Talán Csaba

Mondta, hogy megpengette a drótokat a határon. Ilyen rossz gyerek volt?

Nem, de eleven voltam, az biztos. Nem voltam filigrán gyerek, dús voltam kicsiként is. Emlékszem, egyik télen az óvodában megkérdezték a kislányokat, hogy ki akar a Télapó lánya, Sznyeguracska lenni. Minden kislány félt – senki sem vállalta. Én bátran jelentkeztem – bár nem volt hosszú szőke hajam, nem éppen úgy néztem ki, mint amilyen a klasszikus Sznyeguracska, mégis megcsináltam a „szerepet”. Lehet, hogy már akkor, ott eldöntötte a Jóisten, hogy nekem erre az útra kell lépnem. Teltek az évek. De én még az iskolában sem gondoltam arra, hogy színésznő szeretnék lenni. Inkább esztrádénekes akartam lenni.

Szombatonként nagytakarítás közben feltettem az Alla Pugacsova-lemezt, és hangosan énekeltem.

Gyerekkoromból rengeteg fényképem van, sokat szerepeltem már óvodában is, iskolában is. Ezeket a fotókat most elhozom Budapestre otthonról, ugyanis eddig édesanyám őrizgette őket, de ő három hónapja meghalt. Azt hiszem, hogy ezek a fekete-fehér fotók most már rám szállnak, és nekem kell az emlékeket továbbvinni.

Hogyan jött a színészet?

1989-ben megjelent az újságban egy hirdetés, hogy felvesznek egy magyar csoportot is a kijevi színművészeti főiskolára. Az osztálytársaim mondták, hogy „neked el kell oda menni, Nelli!” De akkor még nem foglalkoztam vele. Akkoriban volt az iskolában egy óra, amelynek az volt a neve, hogy munkaóra. Lehetett választani, hogy varrást tanul a gyerek, vagy kertészkedést, vagy autószerelést. Én persze az autószerelést választottam. Ez azért fontos, mert a munkaóratanárom volt végül is az, aki elvitt a felvételire. Ballagás után, ami május 25-én volt, hazamentem, átöltöztem, és

egyszer csak beállított hozzánk Pista bácsi, a tanárom, és azt mondta, „ha nálam tudtál koncertezni az órákon, akkor most mész felvételizni Beregszászra”. El is vitt autóval oda, ami Tiszaújlaktól 25 kilométerre volt. Ha nincs Pista bácsi, akkor én most nem ülök itt, az biztos.

Vidnyánszky Attila – akivel ott találkoztam először - azt mondta, egy hét múlva mehetek, csak készüljek fel, tanuljak verset, monológot, dalokat. Ezután hazamentem. Olyan lusta voltam, hogy csak Petőfitől a Falu végén kurta kocsma című verset, egy orosz verset és egy orosz mesét tanultam meg.

El is mentem egy hét múlva felvételizni, és azt mondták, hogy mehetek tovább Kijevbe a főiskola felvételijére. A beregszászi ugyanis egy előszűrő volt. Oda több százan jelentkeztek, de csak ötven mehetett tovább Kijevbe. Végül a főiskolára csak 16 gyereket vettek fel.

Azt sem vettem túl komolyan. Elmentem felvételizni, de inkább az volt bennem, hogy Kijevben lakik egy ismerősöm, ott megszállok, aztán lesz valami. A kijevi felvételire sem tanultam túl sokat. Most, felnőtt fejjel fogalmam sincs, hogy hogyan gondoltam ezt. A felvételin egyébként elmondtam egy verset, de inkább csak beszélgettek velem. Mesélni kellett magamról. Például az utolsó születésnapomról. Nem volt persze nagy tortám, nagy ünnepség, de én ott, abban a pillanatban kitaláltam egy hatalmas szülinapi történetet, és csak mondtam, mondtam a kitalált, kiszínezett születésnapi meglepetéseket, hogy hogyan ünnepelt a családom, hogyan köszöntöttek a barátaim. Kellett táncolni is. Azt mondták, hogy egy dresszbe kell menni. Nekem viszont nem volt dresszem, így egy fürdőruhát vettem fel, ami színes, babos volt, és abban táncoltam a csárdást úgy, hogy magamnak énekeltem. Mindenki nevetett. Ha visszagondolok, úgy nézhettem ki, mint egy nagy, boldogságos, színes lufi. Végül felvettek.

Mit szóltak Tiszaújlakon, hogy Nelliből színésznő lesz?

Édesanyám nem mondogatta az elején, hogy az ő telt kislánya felvételizik a Színművészetire. Nyilván volt egy elképzelése, hogy aki színésznőnek megy, az sudár, magas, vékony hölgy. Én pedig egyáltalán nem ilyen voltam. Sőt: nem is voltam még felnőtt.

Szerettem nagylány lenni, diszkóba járni, de ugyanúgy bújócskázni is a többi gyerekkel. Imádtam szerelmesnek lenni, ha viszonozták, ha nem. A szerelem nagyon fontos tényező volt az életemben. Építkezni tudtam mindig belőle. Ha fájdalmas volt, azért, ha boldog, akkor meg azért.

Amikor már a főiskolára jártam, akkor sem volt a faluban szóbeszéd az, hogy a Nelli színésznő lesz. Érdekes, hogy szerintem az elmúlt néhány évben kezdtek felfigyelni rám – ránk, a többi beregszászi színészre -, és talán büszkék is ránk. Most például, amikor hazamentem a Fedák Sári-előadásomat játszani, minden előadásomon telt ház volt, felállva tapsoltak, és azt mondták: nagyon várnak mindig haza. Fantasztikus élmény.

Fotó: Talán Csaba

Milyen volt a kijevi főiskola magyar csoportja?

Nagyszerű csoport volt. Ott találkoztam először – a felvételin – Trill Zsolttal, aki csak hat év múlva lett a párom, majd a férjem. Amikor először megláttam, azt kérdeztem tőle, hogy „te valakinek az öccse vagy?” „Nem” - válaszolta. „Én is felvételizni jöttem.” Furcsa volt, ugyanis egy alacsony, egy méter ötven centis, szőke hajú, gombafrizurás fiúcska volt. Úgy nézett ki, mint a Kis herceg.

Még bolondoztam is vele utána a főiskolán, hogy „te olyan szép kisfiú vagy, Zsolti, nekünk olyan szép gyerekeink lennének”. Aztán így is lett.

Egyébként a főiskola első időszakában – bár nagyon jól éreztem magam – vágytam haza. Nehéz volt megszokni a nagyvárosi létet. Aztán néhány hónap múlva már elvarázsolt a főiskola, elvarázsolt az, hogy száz kapu megnyílt előttünk. Meg kellett tanulni másként gondolkodni, másként élni. Akkor szerettem meg például a klasszikus zenét. Előtte nem volt, aki megszerettesse velem. Elindultam tehát egy másik úton egy más világban. Életem legszebb négy évét töltöttem Kijevben és Budapesten – mert a négy évből másfelet Budapesten tanultunk. Kazimir Károly volt az osztályfőnökünk.

A főiskolán tanította Vidnyánszky Attila?

Igen. Mi elsősök voltunk, ő harmadéves – rendezői szakon. Akkor már beleszólhatott abba, hogy kiket vesznek fel, ugyanis már tudni lehetett, hogy ha végez, ő lesz a művészeti vezetője a beregszászi színháznak. Nappal tanultunk az órákon a tanárainktól, este nyolctól pedig Attila foglalkozott velünk hajnali kettőig.

Akkor nagyon jól ismeri önt és a többi beregszászi színészt, aki most a Nemzetiben van. Ez segít abban, hogy most milyen szerepeket kap?

Pontosan tudja, hogy mire vagyok képes. Sok rendezőnek elképzelései vannak – filmes elképzelései. Csak egy tipikus figurára használják a színészt. Ezzel be is zárják egy dobozba!

A színház viszont egy illúzió. És úgy gondolom, ha jó színész vagy, akkor más karaktert is létre kell tudnod hozni , ami esetleg első ránézésre nem rád illik. Ha tudok változni, ha túl tudok lépni önmagamon, meg tudom csinálni.

Ezért varázslatos a színház. Mert rengeteg lehetőséget ad. Csak azt akarom mondani, hogy Vidnyánszky Atilla nekem sokféle lehetőséget adott, mind a beregszászi, mind a debreceni színházban, amivel – úgy gondolom – elég jól tudtam élni.

Amikor Kijevben végzett, azonnal a beregszászi színház következett?

Igen, 1993-ban kezdtük el csinálni a beregszászi színházat. Nem volt épületünk. Iskolákba, művelődési házakba, tornatermekbe kértük be magunkat, hogy próbálni tudjunk.

Szedett-vedett ruháink voltak, innen-onnan kértük, kaptuk a jelmezeket. Másfél év múlva viszont az osztály több mint fele otthagyott minket. Nem volt ugyanis fizetésünk. Ha a szüleink nem segítenek, nem tudom, hogyan tudtuk volna végigcsinálni.

Nagyon sajnáltam, hogy elmentek, ugyanis fantasztikus, színes osztályunk volt. Szóval: az a néhány színész, aki maradt, csinálta tovább a beregszászi színházat. Beültünk egy terembe, és azzal foglalkoztunk, amit szerettünk. Játszottunk. Rengeteget tanultunk magunkról is, és egymásról is. Egész nap dolgoztunk, megalkottunk a mi színházunkat, a gondolataink ugyanazok voltak, és elkezdett működni. Soha nem siránkoznék azon, hogy milyen nehéz volt. Egy fenét. Nem volt nehéz. Fantasztikusan jó volt. Fiatalok voltunk, bírtuk. Sok mindenből tanultunk, okultunk. Persze az is lehet, hogy én ilyen vagyok. Amibe belekezdek, azt végigviszem.

Fotó: Talán Csaba

Ők más színházban dolgoznak most?

Nem. Senki nem maradt a pályán közülük.

Ön nem is gondolkodott azon, hogy elhagyja a beregszászi színházat?

Eszembe se jutott. Meg sem fordult a fejemben.

De amikor látta, hogy többen elmentek, akkor sem?

Nem. Viszont a mai napig érthetetlen számomra, hogy ők miért nem tartottak ki. Ezek szerint nem született meg bennük az elköteleződés a színészi hívatás iránt. Talán már valahol fönt eldöntötték helyettük és helyettünk is a sorsunkat. Az biztos, hogy mi nagyon akartuk azt a színházat. Így mi maradtunk.

A tornatermes, művelődési házas színház után végül lett épületük Beregszászon?

Igen, megkaptuk a volt Oroszlán Szálló épületét, ahol egykor Petőfi is megszállt. Van táblája is az épület oldalán. Ebben az épületben semmi nem volt gyakorlatilag. Semmi. Éppen akkoriban kaptunk egy díjat Varga József színész kollégámmal – a díj százezer forint volt. Ezt költöttük arra, hogy megépítsük a saját színházunkat. Két-három szobából csináltunk magunknak egy stúdiószínházat. Zsolt édesapja még élt, és ők ketten Zsolttal festették ki fekete festékkel, hogy legyen valami színházi érzetünk. Ez a miénk volt.

Amikor az ember megtapasztalja, hogy van valamije, és ezt a saját erejéből érte el, az utolsó gombig, akkor tudja is értékelni. Ha pedig valaki csak úgy megkap valamit, nem biztos, hogy úgy tudja szeretni vagy értékelni, mint mi ezt a kis színházat.

Elindult a beregszászi színház, először csak velünk, öt-hat emberrel, aztán nemsokára csatlakozott hozzánk az új végzős osztály. Így már egészen sokan lettünk, valódi, nagy színházzá vált. Végre olyan darabokat tudtunk színpadra vinni, amelyben sokan szerepelnek. Így telt el tizennégy év. Fesztiválról fesztiválra, művelődési házról művelődési házra jártunk. Olyan is volt, hogy kisebb focipályán is játszottunk… Sok színész, aki kőszínházba kerül azonnal, és profi körülmények között dolgozik, el sem tudja képzelni, hogy máshol játsszon el egy darabot. Mert kell neki az oszlop, a díszlet, a tárgyak. Mindig azt mondom, hogy nem kell. Nem feltétlenül kell. Bárhol ki lehet állni, és előadni egy darabot, ha tudom, miről is akarok beszélni. Mindegy, hogy hol van az ember. Ez a tizennégy év Beregszászon megtanított erre is.

Beregszász után Debrecen következett – olyan rövid időnek tűnik a Debrecenben eltöltött idő. Meddig voltak ott?

Ó, tényleg egy pillanatnak tűnik, pedig hét év volt. A fiunk másfél éves volt, amikor átjöttünk Beregszászról, Helga lányunk pedig még óvodába járt, aztán Debrecenben kezdte az iskolát.

Ott ismerkedtünk meg Viktor Rizsakov rendezővel – ezt Vidnyánszky Attilának köszönhetjük. Debrecenben egyébként már több rendezővel dolgozhattunk. Nyitottak voltunk bárkire. Ha nem lett volna bennünk – bennem – ez a nyitottság, nem biztos, hogy olyan könnyű lett volna.

Mert hiszen mindegyik rendező egy más világot képvisel. Attilától biztos alapokat kaptunk – amelyből ma is táplálkozunk –, így helyt tudtunk állani.

Aztán 2013-ban Vidnyánszky Attila lett a Nemzeti Színház igazgatója. Amikor megkapta a lehetőséget, ön, önök mit éreztek? Mit gondoltak a saját jövőjükről?

Úgy gondoltuk, hogy mi az ő kezében vagyunk. Ha visz magával, akkor visz, ha nem, akkor maradunk Debrecenben. Azt mondta: hoz magával minket is. Vidnyánszky Attila egy új gondolkodást hozott a Nemzetibe a saját színházával . Az első évad repertoárját azokból az előadásokból állította össze, amit Debrecenből és Beregszászról hoztunk át. Idő kellett ahhoz, hogy az új társulat közös előadásai megszülessenek. Mi – színészek – csináltuk a dolgunkat. Nagyon sokat dolgoztunk.

Az a fontos, hogy az ember a saját dolgával foglalkozzon, és azt csinálja. Ne beszéljen jobbra vagy balra, nem kell kiabálni, hogy ide vagy oda tartozik.

A színpadon kell megmutatni, hogy mit tud, mit képvisel és mire képes.

Azért biztos olvasták a sajtóban, látták a médiában a visszhangot…

Persze. Érezte az ember a bőrén. Sok megnyilvánulás volt az újságokban, a tévében. Ilyen is, olyan is. Volt olyan cikk, amelyben azt írták, hogy

minek jöttek ezek ide, menjenek vissza, ahonnan jöttek, ezek nem itt szocializálódtak…” Ilyenek is voltak. Nem törődtem vele.

Mindannyian szívvel csináltuk a dolgunkat, és ha valaki így dolgozik, a sok negatív megnyilvánulás vagy ellenállás valahogy kisiklik az életéből.

Huszonhat éve dolgoznak együtt Vidnyánszky Attilával és a többi beregszászi színésszel. Talán ez már több annál, hogy csupán „jól ismerik egymást”. Mi az, ami ennyire összetartja önöket? Miért alakult így, hogy mindig együtt vannak, egy színházban, miért nem „igazoltak” át másik társulathoz?

Nem tudom. Valami láthatatlan zsinórok kötnek minket össze. Tényleg nem tudom. Sokan felteszik ezt a kérdést, de erre nagyon nehéz válaszolni. És nem biztos, hogy kell.

Lehet, hogy jön majd egy olyan időszak, hogy külön kell válnunk, és más-más színházba kerülünk, de amíg együtt vagyunk, egymás támaszai vagyunk.

Nem azt mondom, hogy nem szoktunk veszekedni, vitatkozni. De az én jelszavam: érted vagyok, és nem ellened! A veszekedések, a mérgesebb beszélgetések a produkcióért vannak. Azért, amit létrehozunk. Ez így van jól. Mert nem vagyunk egyformák. Nem hiszek abban, hogy bólogatva, mindig mindenben egyetértve lehet jó dolgot létrehozni hosszú távon. Ott akkor valami lappang, ami előbb-utóbb robban. A tolerancia fontos, de mindenkinek van saját véleménye. Azt gondolom, hogy akkor lesz valamiből nagy dolog, ha mindenki a saját igazságát hozza, egymásból építkezünk, megbeszéljük, és kialakul végül. Boldog vagyok, ha egy-egy előadáson együtt vagyunk a színpadon. Mert akkor tudok kibe kapaszkodni. Jó egy olyan ember szemébe nézni, aki ugyanarra gondol, mint én. De hazudnék, ha nem mondanám, hogy azért az új színész kollégák között is vannak olyanok, akikkel jó együtt lenni és létezni a színpadon!

Fotó: Talán Csaba

Mindig ilyen pozitív?

Igyekszem! Belül mindig egy gyerek munkálkodik bennem! Imádok bolondozni, játszani.

Amikor egészen kicsi koromban elmentem az orosz nagymamámhoz, felvettem a régi ruháit, a harmonikástól zenét rendeltem, és bolondoztam.

Most is. Látja, mi van rajtam? Igen, felvettem ezt a szoknyát erre a próbára. Most kaptam. A barátnőm látta meg egy turkálóban, és azt mondta: megvette nekem, mert tudja, hogy én ezt valamikor, valamilyen darabban biztos, hogy használni fogom. Felveszek ilyen-olyan ruhákat, elképzelek egy figurát hozzá, és máris beindulok. De tele van az öltözőm ilyesmivel, rongyokkal, ruhákkal, stólákkal, kendőkkel. Egyszer biztos, hogy jók lesznek valamire.

Ez a bolondozás része, ezt értem. De a valós gondokat, nehézségeket hogyan tudja feldolgozni? Szokott például haragudni emberekre, megsértődni, hordozni napokig saját magában mondjuk egy sértettséget?

Biztos, hogy az édesanyámtól örököltem vagy kaptam egy adottságot: és ez a megbocsájtás. Igyekszem mindenkinek megbocsátani! Ha nem is azonnal, de rövid időn belül már biztos.

Nem tudok magamban hordozni sértettséget, haragot. Az nekem – saját magamnak – nehéz. Megakadok. Nem tudok továbbmenni, mert az a gond foglalkoztat. Rám telepszik a gond, nehézség - ez pedig nem jó. Meg kell minél hamarabb oldani, ugyanis saját magamat emésztem fel.

A bennem lévő gyerek és a felelősséget vállaló felnőtt segítenek a problémák megoldásában. Isten segítségével sok mindenre képes vagyok!

Örülne, ha a gyerekei is színészek lennének?

Jaj... nem tudom. Annak örülnék, ha megtalálnák helyüket a nagyvilágban. Ha itt találják meg, akkor itt. De nem biztos, hogy ajánlanám nekik.

Miért?

Mert nagyon nehéz.

De ugyanolyan nehéz az orvosnak, az ügyvédnek és mindenkinek..., nem?

Ez igaz. A lányom elgondolkodtatott nemrég. Azt mondta:

figyelj, anya. Napról napra több ember él a világon. Egyre nehezebb lesz nekünk. Ha bármilyen pályát választok, egyre többen vagyunk arra a szakmára.” Akkor az jutott eszembe, hogy ő már 16 évesen ezen gondolkodik, és valójában igaza van.

Tényleg nehezebb nekik. Most, hogy ifj. Vidnyánszky Attilával próbáljuk a III. Richárd-ot, 11-12 fiatal, leendő színész is van a színpadon. Rácsodálkoztam, hogy ők mind színészek akarnak lenni, és ez csak töredéke, ahányan az egész országban színészek akarnak lenni. Megijedtem. Kicsit aggódom is értük, mert tudom, hogy mennyire nehéz végig menni, és a pályán maradni. Sokszor tényleg a szerencsén, a véletlenen, vagy – ha tetszik – Istenen múlik. Aki erős, szorgalmas és kellő alázat van benne, akkor sikerülhet. De egy biztos: alázat és felelősségérzet nélkül nem megy. Ezt tanítom a gyerekeimnek is.

Egyszer azt mondta, hogy ön a fény gyereke. Ezt hogyan értette?

Igen. Én a fény gyereke vagyok. A sötétben meghalnék. Ha kapok fényt, azt tovább tudom adni azoknak, akik igénylik, akiknek szükségük van erre a fénycsóvára.

Hiszek abban, hogy át tudjuk adni egymásnak – akár csak egy jó szóval, egy mosollyal. Sportot űzök például abból, hogy ha vezetek, mindig beengedek magam elé valakit. Egy másik autóst, egy biciklist vagy egy gyalogost. Rám néz, mosolyog és megköszöni. Fantasztikus dolog – pedig semmiség.

Nem azt mondom, hogy mintaember vagyok. Szó sincs róla. Én is sokszor érzem azt, hogy rossz fát tettem a tűzre. És ha okítom a gyermekeimet vagy bárkit a környezetemből, azt elsősorban magamnak címezem.

Jó. Megbocsát két nap alatt, beengedi az autósokat maga elé, és továbbadja a pozitív dolgokat saját magából. Azért dühöngeni, kiabálni szokott?

Persze. (nevet) Otthon olykor nagyon hangosak vagyunk. Mert ha mi veszekedünk, akkor veszekedünk. Legtöbbször a színház miatt. Néha szoktam is mondani a szomszédnak, hogy ne haragudjon, hogy időnként kissé hangosabbak vagyunk, de ez szakmai ártalom.

Fotó: Talán Csaba

Otthon együtt próbálnak a férjével?

Soha. Mindenki külön tanulja a szövegét. Azt nem tudom, hogy én például hogyan... Őszintén. (nevet) Néha magam sem értem.

Az egyik kezem főz, a másik vasal, de közben mosok, teregetek, és mire eljövök a próbára, tudnom kell a szövegemet.

De közben otthon is rendet kell tartani – a két gyerekem nem tehet róla, hogy az anyukájuk színésznő.

Említette a zenét, hogy gyerekkorában énekes akart lenni – ehhez képest egyetlen zenés darabban játszott eddig, a West Side Story-ban. Nem hiányzik?

Látja, éppen most énekeltem a West Side Story-t, miközben jöttem ide. Semmi sincs véletlenül, ezt állítom. Érdekes, hogy pont erre kérdezett rá. Egyébként nem hiányzik. Énekelni nagyon szeretek, és ha van lehetőség arra, hogy egy előadásban énekeljek, akkor szívesen.

Az első önálló estjében, a Fedák Sári-ban erre volt is lehetőség. Hatalmas sikerrel játszotta, játssza a darabot. Hogyan jött az önálló est gondolata, és miért éppen Fedák Sárit választotta?

Vidnyánszky Attila felajánlotta a Nemzeti Színház színészeinek, hogy mindenki csinálhat egy önálló estet. Aztán ő elkezdte rendezni Molnár Ferenc A fehér felhő-jét. Akkor találkozott Fedák Sári naplójával. Azt mondta nekem: ezt csináld! Ez te vagy. És itt jön, amiről korábban beszélgettünk, hogy ismer.

Elmentem egy könyvesboltba, megvettem Fedák Sári könyvét, és nem tudtam letenni. Forrni kezdett bennem. A könyvet olvasva néha sírtam, néha nevettem. Kiderült, hogy valóban sok dolog közös bennünk Sárival – mert már így hívom, Sári, ugyanis már a barátnőmnek tartom.

Össze köt minket Beregszász (mivel Fedák innét származik), a Tisza, és hogy egyformán vélekedünk a színházról. Aztán elolvastam a másik könyvét is, amelynek az a címe, hogy Útközben. Érdekes, hogy hogyan jutottam hozzá, ugyanis már sehol sem lehet megkapni. Az egyik barátom viszont adott egy példányt. Azt mondta: „Amikor megvettem a saját példányomat, vettem még egyet. Azt éreztem ugyanis, hogy egyszer valamikor, valakinek ezt oda kell majd ajándékoznom.” És tényleg így lett. Mondom: nincsenek véletlenek. Abban a könyvben is rengeteg emléket írt le Beregszászról, a gyerekkoráról, a hegyekről, megnevezi őket, és most, 60 évvel a halála után is ugyanúgy hívják azokat a hegyeket az erdőket. Aztán elkezdtem foglalkozni vele, és sok szép dolog talált meg, miközben építettem, alkottam, csináltam ezt az önálló estet. Megismerkedtem például a testvére unokájával, Mária Lujzával, aki Venezuelában lakik. Itt is volt a bemutatón, és azt mondta: „Látod, Nelli, megszöktünk a kommunizmus elől, és elért minket ott.” Ez azért valahol abszurd.

Ő egyébként mit szólt az előadáshoz?

Nagyon boldog volt. Ráadásul kaptam a bemutató napján régi színházi újságokat – mindnek Fedák Sári volt a címlapján. Kinyitottam az egyiket, és ott láttam Fedák Sárit az unokaöccsével, aki körülbelül 8 éves lehetett. Mutattam Mária Lujzának a képet. Azt mondta, hogy „igen, ő az apukám”. Őt is úgy hívják, hogy Fedák Mária Lujza. Mert ott, ahol élnek, a nők viszik tovább a nevet.

Az előadás minden részletében benne van az ön keze: a díszletben, a ruhákban, a fényekben, mindenben.

Igen. Mert ahogy alkottuk az előadást, folyton burjánzott bennem – egyszerűen megtörténtek a dolgok. Ki lehetett próbálni, hogy 23 év alatt mit tanultam meg a szakmából. Ezenkívül pedig annyira akartam róla, érte és miatta nektek beszélni, hogy csak ez mozgatott. Ezért is kezdem úgy az előadást, hogy én, Szűcs Nelli kezdek mesélni.

Ez nem mindennapos, hogy a színésznő beszél egy színésznőről, és nem eljátssza. Nem lett volna könnyebb egyszerűen Fedák Sárit eljátszania?

Szándékosan nem akartam azt a mintát követni, hogy Fedák Sári bőrébe bújok, az előadás elejétől a végéig több mindenkit személyesítek meg. Pontosan az a lényeg, hogy én mint Nelli nemcsak mesélek, hanem viszonyom is van a történtekhez. Néha összefolynak a személyiségek, néha meg különválnak. Egyébként kimentem, megkerestem Fedák Sári sírját a temetőben.

Fotó: Talán Csaba

Amikor megtalálta, először, akkor volt rajta virág?

Nem. Nagyon rossz állapotban volt a sír. Azzal egyébként kellene kezdeni valamit. Zsolttal kigyomláltuk, levágtuk a bokrokat, amelyek már ránőttek a síremlékre. Eléggé gondozatlan volt. Most azzal szépítgetem, hogy virágot ültetek. De az is érdekes, ahogyan az egyik kottáját kerestem, miközben készültem a darabra. Hiába kerestük, nem lehetett megkapni sehol. Felhívtam az egyik korrepetitorunkat, és kértem, hogy keresse meg. Mondta, hogy meglesz, nem kell félni. Aztán hívott, hogy nincs meg, sehol sincs. Másnap újra felhívott, és azt mondta: van egy barátja, aki gyűjti a régi kottákat. Felkereste, és megkérdezte, ez megvan-e neki.

Ez az ember pedig azt mondta, hogy hihetetlen, de éppen aznap vette meg egy árverésen. Ez volt az Én vagyok a Fedák Sári szobalánya című dal kottája. Ez is egy csoda. Mert kinek kellett ez a kotta akkor? Nekem. Csak nekem. Azt gondolom, hogy ha valamiben nagyon hiszel, nagyon akarod, és meg is teszel mindent érte, akkor beindul a vonzás.

Fantasztikus dolog ez. Fedák Sári könyveit nemcsak a színésznőért érdemes elolvasni, hanem azért is, hogy az ember tisztábban lássa, hogy milyen volt az élet Magyarországon a XX. század első felében. Olyan dolgok történtek, hogy az ember egyszerűen beleremeg.

Ezeket a borzalmakat vissza is adja az előadás. Ez történelem, ami ugyanúgy végigkíséri a darabot, párhuzamosan a primadonna életével.

Igen, mert az embereknek meg kell tudniuk, hogy mi is volt akkor. Ezekről a történelmi eseményekről, körülményekről, az akkori életről beszélni kell. Az lenne a legjobb, ha a gyerekeknek 1848-tól napjainkig a legrészletesebben tanítanák a történelmet. Ezt az időszakot kellene nagyon alaposan átrágni. Hogy mi miért volt. Ki kéne végre jönni a hazugságokból. Most is olvasok egy könyvet, szintén komoly, történelmi könyv az első kommunizmusról és azokról szól, akik segédkeztek abban, hogy még inkább tönkretegyék - az amúgy is az első világháború által megtépázott - Magyarországot 1918 és 1920 között.

Időnként le kell tennem a könyvet, mert egyszerűen felzaklat. Hogyan pusztítottak el értékeket.

Őszintén nem tudom, hogy hogyan éltük ezt túl mi, magyarok, hogy nem haltunk ki ezektől a borzalmaktól. Visszatérve Fedák Sárira: mennyi mindent kellett megélnie. 1879-ben született, tehát túlélte a világháborúkat, az első kommunizmust, Trianont, ez mind pszichésen nagyon megterhelő lehetett. Sokszor el is bukott Fedák Sári. Nemcsak önmaga miatt, hanem mások is tettek ezért. Nem is tudom, hogy honnan vette az erőt, hogy mindig felállt. Mindig. Visszatért, és megmutatta, hogy ő a primadonna, ő a színésznő. Erről példát lehet venni. Nemcsak, mint színésznőről, hanem mint emberről. Mindig törekszem arra, hogy ha majd visszanézek az út végén, azt lássam, hogy én igyekeztem. Tettem valamit magamért, a családomért és a közösségemért is.

Foglalkoztatja a jövő?

Inkább Zsolt foglalkozik vele többet. Ha megemlíti, mindig mondom neki, hogy most nem kell ezzel foglalkozni. Most azt kell csinálni, amit lehet, ami a dolgunk. Ha már most remegni kezdek, hogy mi lesz jövőre vagy öt év múlva, akkor beteg emberré válok. Most van lehetőség, most van munkánk, most kell építkezni – belsőleg is. Ha nem így lenne, letargiába esnék.

Nem szeretem azokat az embereket, akik a saját gondjukat másokra tolják át, vagy folyton másokat hibáztatnak mindenért. Ez nem jó. A szabadságot magamban kell megtalálni, és ezt a szabadságot lehet kifelé sugározni.

Lehet, hogy nem vagyok boldogabb, mint a másik ember. Lehet, hogy ugyanannyi bajom van. Édesanyámat három hónapja veszítettem el. A nővérem is kórházban van. Édesapám egyedül maradt – én tartom benne a lelket. 320 kilométer van köztünk, mindennap hívom, beszélek vele, de most hétvégén elutazom hozzá, meglepem. Most lett volna az aranylakodalmuk. Annyi minden elment azzal, hogy anyukám meghalt. Azt hiszem, hogy apró dolgokból áll össze az életünk, kis mozaikokból. Ezeket össze kell tudni jól rakni. Nagyon nehéz. A családomban én lettem az erő. Nekem kell segítenem a családtagjaimat – lélekben. Három éve a nővérem azt mondta, hogy csak azért imádkoznak édesanyámmal, hogy én rendben legyek, mert ha én nem leszek nekik, akkor velük mi lesz?

Fotó: Talán Csaba

Gondolkodik egy újabb önálló esten?

Igen. Megéreztem az ízét annak, hogy egyedül vagyok a színpadon. Nagyon jó érzés. Hallottam egyszer egy ismerősömtől, hogy ha egyszer valaki megérzi ezt, mindig vágyik majd rá. Ez így is van.

Lehet már azt tudni, hogy mivel készül?

Nem mondom el, de már bolyong bennem. Még titokban tartom.

Várja már a jövő évadot?

Nagyon várom, különösen Ivan Viripajev Részegek című darabját. Viktor Rizsakov rendezi majd. Nagyon szeretem nemcsak mint művészt, hanem mint embert is. Felnőttkorban nem mindig tud úgy ismerkedni már az ember, hogy új barátokat szerez. Rizsakov – úgy gondolom – több mint rendező a számunkra.

Azt mondja: nehezen lehet felnőttkorban már barátokat szerezni. Ön is nehezen barátkozik?

Én felszeletelem magam, és mindenkinek adok egy-egy szeletet magamból. Sokszor csalódtam már, de túlteszem magam rajta. Mindig találok olyan embert, akinek fontos az, amit adni tudok. Ezt ő továbbviszi. Nagyon sok szeretetet kapok a nézőktől, amit a színpad által sokszorosan igyekszek visszasugározni. A színház nem működik e nélkül. Kimehetek a színpadra mindennap, és mutogathatnám magam, de ha ez nem szívből, szeretettel jönne, senkinek sem kellene.