Ákos: Szép találkozásokat várok

Vágólapra másolva!

Idén nem koncertezik Ákos, helyette Arany János-hangoskönyvet készített Szigethy Gábor segítségével, illetve rendezésében, amely hangos verseskötetet októberben és novemberben el is mondja a Nemzetiben - később pedig több vidéki helyszínen is. Ott jártunk a premieren.

Hankó Viktor

Vágólapra másolva!

Nemzeti Színház Arany János Ákos

Azért azt érdemes tudni, hogy - legalábbis számunkra - első lélegzetvételre rendhagyónak tűnt az este. Mondjuk az első vers végéig. Hiszen nem tudtuk, hogy mire is számítsunk. Ott vagyunk a Kaszás Attila teremben, a Nemzetiben, tudjuk, hogy jön majd az énekes, aztán Arany-verseket mond majd. Nincs ebben semmi extra.

Mégis, amikor egyszer csak betoppan Ákos, akit nem ritkán bőrgatyában, rockterpeszben látunk az Arénában, miközben visszhangozva azt énekli, hogy „Ne fájjon többé”, elhúzza szépen a függönyt és nekiáll Arany költeményeit elszavalni... nem lehet tagadni, az első gondolat az volt, hogy ez a fickó most tényleg mit csinál itt?

Aztán ismét bizonyságot nyer az, hogy nagyon nem véletlen, hogy az említett fickó már 30 éve koptatja a tízezres arénákban a színpadokat. Egy rendkívül kellemes, abszolút pozitív csalódást jelentő estet állított össze Ákos és Szigethy Gábor. Nem is versekről van itt szó, hanem mini kamaradarabok laza füzéréről. Lehet nagyokat nevetni (mikor gondoltam én, hogy teli szájjal röhögök majd Arany-műveken?), meg lehet nagyokat elgondolkodni. Látszik, hogy komoly munka volt amögött, hogy a verseket megfelelő módon és pontosan értelmezze (irodalmi, történelmi, életrajzi kontextusában) az előadó, mert sokszor olyan tisztán átjön a mondanivaló, vagy éppen az árnyalt gondolat, ahogyan korábban csak ritkán - ha egyáltalán. Az meg már tényleg meglepő, hogy Ákos végig olyan, mint egy igazi színész.

Egy szó, mint száz: kellemes egy órás előadás ez, amelyről a premiert követően kérdeztük Ákost.

Néhány középiskolába majd ingyen jut el ez az Arany-est: a Petőfi TV-vel közösen versenyt hirdetnek, amelyben egy rendhagyó „Arany-órát” nyerhetnek a gimnáziumi osztályok. Gyerekként kitől fogadta volna örömmel a rendhagyó irodalomórát?

Ha Latinovits élt volna, amikor én középiskolás voltam, tőle biztos. Sinkovits Imrétől vagy Kállai Ferenctől is öröm lett volna hallani, miért szeretik ezt vagy azt a verset. Ha Kaszás Attila barátom annak idején ilyesmibe fog, biztosan sorban állnak a diákok. Persze az is lehet, hogy nem volt személyes viszonyuk minden egyes íráshoz, amit életükben elmondtak-felolvastak, egy elfoglalt színésztől ez aligha elvárható.

Mi fogja megóvni a gyerekeket attól a hangulattól, hogy „itt van öreg Ákos bácsi, aki most verseket szaval”. Nem tart a gyerekek reakcióitól?

Először is: nincs szavalás. Verseket mondok.

Másrészt nem kötelező senkinek ez a lehetőség, nem oktrojálom magam gimisekre: azokhoz szeretnék szólni, akiket ez az egész kérdés tényleg érdekel.

A tévések által kitalált pályázat is azt a célt szolgálja, hogy olyan közösségekbe vigyük el ezt a műsort, ahol energiát szánnak Arany verseire. Érdekes beszélgetéseket, szép találkozásokat várok ettől az akciótól.

Sikerült-e Arany munkáiból, töredékeiből egészet csinálni? Remeg-e az ember keze, amikor hozzányúl egy ilyen jelentőségű alkotó munkáihoz?

Tisztelettel nyúltunk a versekhez, de nem remegett a kezünk. Szerintem nem töredékes, amit írt, elképesztő az életműve, mondhatnám, hogy csak a felszínét kapargatjuk, de még ez se volna igaz. Ez a tíz vers korántsem reprezentálja mindazt, amit Arany jelent: csak utólag összegeztük, hogy a kiválasztott tételek fele 1877-ben született, a többi az 1851-től 1857-ig tartó időszakban, tehát nagyon is szubjektív válogatásról van szó.

A verseket kísérő zongoradarabok hogyan születtek? A versek mellé íródtak, vagy a versek lettek „hozzápasszintva” egy-egy már korábban megszületett hangulathoz?

Eredetileg a hangoskönyv anyagát tagolják ezek a darabok, egy-kettő korábban is megvolt, de a többségüket kifejezetten a lemezhez írtam. Az élő előadás során Szekeres László zongoraművész szólaltatja meg a szerzeményeimet, számomra magával ragadó módon.

Melyik verssel kellett a legjobban megküzdeni? Akár érzelmileg, akár zeneileg, technikailag, akár olyan szempontból, hogy összeálljon az előadás egyik kész darabjává?

Be kell valljam, hogy sok munka van a hangfelvételben és az előadásban is, ezért nehéz kiragadni egy-egy momentumot. Talán a Vörös Rébékkel foglalkoztunk a legtovább Szigethy Gábor rendezővel. Lényegében egyet gondolunk ezekről a versekről, nagy öröm volt együtt dolgozni újra, csaknem tíz évvel a legutóbbi közös munkánk, a Krúdy-hangoskönyv után. A tanár úr majdnem minden próbanap után felhívott, hogy ma is milyen jól haladtunk, engem is a lelkesedés hajt, másképp nem is menne.

Nem kötelez semmi arra, hogy ilyen feladatot vállaljak, az én döntésem volt, saját szándékból álltam neki, és szerelem dolga is maradt mindvégig, ahogy a legtöbb tevékenység, amibe valaha belefogtam.

Tényleg pálinka van az üvegben?

Laurence Olivier-ről, a legendás színészről hallottam, hogy akár egy egész üveg viszkit is képes volt meginni előadásonként, és meg se látszott rajta.

Az én üvegemben nem igazi pálinka van, mert ennyi pia után először összekeverném a verssorokat, aztán a nyílt színen ájulnék el.

Olyan szórakoztató megélni az estet, mint kívülállóként? Belül is ütnek a poénok?

Talán nem a szórakoztató a legjobb jelző, de az egész műsort jó megélni előadóként. Az előadást uraló sötétebb hangulatok után nagy élvezet a könnyedebb darabok humorát átadni. Foglalkoztat, mozgat engem is ez a feladat, kár volna tagadni.

Miért működhet a one-man-show versmondás, mint előadásforma a 21. században?

A választ nem tudom, de az eddigi tapasztalatok alapján csak annyit mondhatok: csodák csodája, működik. Vidnyánszky Attila igazgató - aki megtisztelt azzal, hogy meghívta a produkciónkat a Nemzeti Színházba - a bemutató utáni köszöntőjében azt mondta, hogy a versmondás igazából nem is színészi feladat, elsősorban személyiség kell hozzá. Ezt nagy elismerésként könyveltem el. Az első előadás után olyan szenior nagyságoktól kaptam méltatást, mint Mécs Károly, Sándor György vagy Felföldi Anikó.

Ezek a nyolcvanadik életévük körül járó színpadi emberek már biztosan nem dicsérnek elvtelenül, és nem marasztalnak el ok nélkül.

Számos visszajelzésből, különböző foglalkozású, a kultúrára más-más mértékben fogékony emberektől tudom, hogy sokan az estek után Aranyról beszélgettek, elővették a verseit, és még sokáig dolgozott bennük az estünk. Ennél nagyobb jutalmat el se tudok képzelni.