Egy férfi is át tudja élni ennek a nőnek az összeomlását

Dés László és Venekei Marianna

Még 2009-ben vették tervbe, hogy az Operaház bemutassa A vágy villamosá-t balettelőadás formájában. Az ötlet Venekei Marianna koreográfustól származott, aki akkoriban éppen az 5. évszak című munkáján dolgozott. A Jazz és Tánc – Megkomponált mozdulatok című táncestre készült koreográfiához Dés László szerezte a zenét, így született a gondolat, hogy a balett zenéjét is ő komponálja. Az elképzelés néhány kalandos fordulat után mostanra valósulhatott meg: június 17-én mutatta be az Erkel Színház a két alkotó első, egész estés balettjét, amely több szempontból is teljesen egyedülállónak számít. Dés Lászlóval és Venekei Mariannával a premier előtt beszélgettünk.

Dés László és Venekei Marianna Fotó: Csudai Sándor - Origo

Mindkettejüknek ez az első egész estés balettje. Mit tanácsolnának valakinek, aki egy hasonló vállalkozás előtt segítségért fordulna Önökhöz: mire számíthat, aki egy szavakra nagyon erősen építő drámából szeretne balettelőadást készíteni?

Dés László: Első lépésként elengedhetetlen egy nagyon pontos, jó szüzsé vagy szinopszis. Ez nem egy szövegkönyv, hanem egy jelenetről jelenetre haladó sorvezető – mi is ezzel kezdtük a munkát. Ebben nélkülözhetetlenek voltunk egymásnak, hiszen nekem zenedramaturgiában van már némi tapasztalatom, felépítményekben, szerkezetben mondhatni, nem vagyok rossz, viszont

Mariann nélkül félkarú óriás lettem volna.

Ugyanis ő már munka közben lefordított mindent a tánc nyelvére, és ő tudta megmondani, mi lehetséges és mi nem, hogyan lehet megjeleníteni a múltat, miképp kell ehhez az anyaghoz nyúlni.

Készítettünk tehát egy nem nyelvi, hanem nézetbeli, szituációbeli fordítást Tennessee Williams darabjából. Minden erre épült: erre lehetett elkezdeni zenét írni, erre állíthatta össze Mariann a koreográfiát. Tudtuk, hogy ha ez az alap nem stabil, akkor minden rossz irányba mehet. Mariann már korábban elkezdett foglalkozni az anyaggal, és hozott egy első változatot – ezt aztán szerkezetileg teljesen átírtuk. Áprilisra megvolt az első közös verzió, de egészen addig, amíg Mariann el nem kezdett próbálni, ez mindig változott. Mariann még az utolsó pillanatban is előállt kérésekkel és javaslatokkal, egyszerűsítettünk bizonyos részeket, tehát nagyon érdekes, hogy az idővel is hogyan alakult a gondolkodásunk.

Zökkenőmentes volt a közös munka akkor is, amikor Mariann éppen azt mondta el, mi nem működhet, mi nem lehetséges?

Venekei Marianna: Igen, meggyőztük egymást. Ha azt mondtam, hogy valamit sehogyan sem tudnék megoldani, akkor azt Laci megértette. Elmondhattam, én mit, hogyan gondolok. Mindent alaposan megrágtunk: mindkettőnknek voltak problémái,

ő is gyötrődött, én is gyötrődtem, de végül mindent nagyon jól megbeszéltünk.

DL: Teljesen zökkenőmentes volt a közös munka. Egyetlen rossz pillanatára sem emlékszem - természetesen volt másból adódóan rossz pillanatunk, de az nem kettőnkre vonatkozott, mi tökéletesen tudtunk együtt dolgozni. Őszintén szólva, egy ekkora feladatot nem is lehetett volna máshogy elvégezni: ez túl nagy munka ahhoz, hogy állandó konfliktusok közepette dolgozzunk.

Zökkenőmentes volt a közös munka. Fotó: Csudai Sándor - Origo

Létezik olyan zene, amelyből nem születhet kortárs balettelőadás? Van ilyen szempontból bármiféle megkötés, behatárolás?

VM: Ami azt illeti, vannak nehéz zenék, amelyekre születnek jó darabok...

DL: Gondolom, ez leginkább azon múlik, hogy melyik koreográfus mire gerjed, nem?

VM: Van olyan koreográfus, aki nem képes elvontabb zenére dolgozni. Ismerek olyan kollégát, aki viszont azt mondja: ha nem absztrakt zene szól, meg sem tud moccanni. Aztán akad, aki mind a kettőben meghallja, amit érdemes.

DL: Gondolom, a koreográfus számára alapvetően két nagy inspiratív erő van: az egyik maga az alapdráma, a másik pedig a zene, hiszen annak ritmusára, a zene érzelmeire és dinamikájára fogja felépíteni a koreográfiát. A koreográfusok nagy része feltehetően hallgat különböző zenéket, és egyszer csak azt mondja: „Hopp, erre én el tudnék valamit képzelni!" Más zenékre pedig elzárja a rádiót vagy kikapcsolja a CD-játszót. Ez nyilván ízlés kérdése.

Mi vonatkozik erre a konkrét helyzetre? Mariann-nál előfordul, hogy valamilyen zenénél elzárja a rádiót?

VM: Én mindenevő vagyok, mindent szeretek meghallgatni. Tényleg nem szoktam elzárni a rádiót.

DL: Jó, de mi az, ami igazán inspirál? Merrefelé van az a zene?

VM: Bármerre! Nekem annyi mindenre kellett már dolgoznom életemben, hogy nehéz választani, de leginkább talán a barokk zenére, a barokk operákra mondanám, hogy nagy kedvencek. Azokat ugyanis, mint általában a nagy klasszikusokat, ki lehet forgatni. Hasonló feladatom volt a Xerxész, majd utána a Farnace esetében.

Mi tagadás, széttrollkodtuk szegény Händelt és Vivaldit is.

Mariann-nak a Tordy Géza rendezte előadás adta az alapötletet, hogy A vágy villamosá-ból balett lehetne. Ha valaki nem magából a szövegből, hanem eleve egy másik, konkrét előadásból indul ki, akkor nem nehéz esetleg attól elvonatkoztatni?

VM: Nem, én csak egyszer láttam azt az előadást, megszületett a gondolat, utána nem néztem meg többször. A filmet sem néztem agyon. Nem volt a korábban látott feldolgozások emlékével problémám: én remek előadásokon nőttem föl az Operaházban – Rómeó és Júlia, Spartacus, Manon, de felsorolhatnám az egész repertoárt -, és abból, hogy hogyan oldották meg más koreográfusok az adott szöveg problémáit, mindig lehetett tanulni.

DL: Nem akarok Mariann helyett beszélni, de gondolom, ha megfogja egy történet, egy sors, mint adott esetben Blanche sorsa, akkor már azonnal a tánc nyelvére fordítja le a látottakat, miközben néz egy előadást. Különben nem is jutott volna eszébe, hogy pont ezt a művet készítse el. Benne ez a téma megszólalt.

Én vajon miért mondok igent egy felkérésre, vagy miért választok ki egy történetet arra, hogy musicalt csináljak belőle? Mert megszólal bennem egy érzés, és azt mondom, hogy az adott alapanyag alkalmas lehet erre.

Hány olyan eset volt, amikor viszont nem voltam biztos ebben! Dolgoztunk ilyen terveken éveken át, és végül bebizonyosodott, hogy nem fognak működni.

Dés László Fotó: Csudai Sándor - Origo

Amikor Mariann először mondta el nekem az ötletét, egy pillanatra sem lepődtem meg. Vannak ugyan ennél kalandosabb és mozgalmasabb történetek, ez pedig egy lélektani kamaradráma, de tökéletesen értettem, hogy mi szólalt meg benne A vágy villamosa kapcsán. Akkoriban még arról volt szó, hogy az Operaházban mutatjuk majd be a balettet, és Mariann nagyszerű ötlete volt, hogy ne maradjunk meg teljesen a kamara-jellegnél, hanem

időnként robbanjon fel a színpad.

Nem mondom, így sokkal nehezebb is lett a feladat!

Izgalmas kihívás volt a múltat megjeleníteni, hiszen beszélni nem tudnak róla a szereplők, de egy lélektani krimiben kulcsfontosságú, hogy az üres színpadon bejövő, magányos Blanche-ról kiderüljön, ki ez a furcsa nő? Szép lassan tárul fel, hogy egy sérült ember, de hogy mitől, az lényegében csak a második felvonás harmadik harmadára derül ki. Tehát nekünk sorban meg kellett mindezt mutatnunk: volt hely, idő és lehetőség színpadra állítanunk egy régi nagy bált, vagy a New Orleans-i életet, amikor megjelenik a színen 40 táncos.

Remek volt igazán nagyszabású, nagyszínpadra való művet létrehozni egy kamaradrámából.

Két kezünkön meg tudnánk számolni, hány olyan operaház van a világon, ahol ekkora apparátussal, ekkora társulattal meg lehetne valósítani ezt az elképzelést, ráadásul kettős szereposztásban.

Ki ez a nő? - Blanche egyetlen bőrönddel érkezik a színpadra. Fotó: Polyák Attila - Origo

Gondolom, izgalmas része a munkának az a kontraszt, hogy a látványos nagyszabású jelenetek mellett megvannak a kamaradráma-jellegű, finom rezdülésekre épülő részek is. Azt milyen eszközökkel lehet egy más nyelven, tánccal és zenével érzékeltetni, amikor egy-egy szónak van jelentősége?

VM: Elsősorban magukkal a mozdulatokkal, de emellett nagyon speciális színészi játékot és táncnyelvezetet próbáltunk alkotni a szólistákkal, hogy a cselekmény ne legyen agyonmagyarázva, mégis érthető legyen. Szerintem ez sikerült, nem?

DL: Bizton állíthatom. Már jártam összpróbán, és

teljesen elvarázsoltak a fantasztikus koreográfiák és elképesztő táncosok!

Tudom, hogy erről a bemutató előtt még nem volna szabad így beszélni, de nekem nagyon tetszik, amit Mariann és a táncosok csináltak. Legalább annyira kifejező, mint a próza, sőt még jobban is hat az érzelmekre.

Megfigyelhetők a szereplőkre jellemző egyes motívumok mozgásban és zenében is?

DL: Így van, természetesen. Vannak vezérmotívumok: például azonnal adódik a lánytestvér-duó, Blanche és Stella példája, akik

nagyon szeretik egymást, de az élet úgy hozta, hogy sok feszültség adódik közöttük.

Rögtön az előadás elején megjelenik egy motívum, amely a Blanche által már-már túlidealizált, szép és boldog gyerekkorukról szól a szüleik birtokán, az otthonukban, a franciás kultúrával átitatott fülledt, déli levegőben. Ez a harmonikus dallam mindkettejükbe beleivódott, de ahogy nő a darabban a feszültség, a szituációktól függően mindig egy kicsit más, izgatottabb, esetleg diszharmonikusabb lesz. Viszont olyannyira jelen van, hogy mást ne mondjak, ezzel fejeződik be a darab, de hogy hogyan, azt nem árulom el: a premierig legyen titok a nézők számára.

De a vitáknak, veszekedéseknek illetve a New Orleans-i életnek is megvan a maga motívuma: a zenének motivikusnak, plasztikusnak kellett lennie ahhoz, hogy Mariann szintén motivikusan tudjon rá dolgozni, másrészt fontos, hogy a néző is érezze mindezt, még ha nem is tudatosul benne minden egyszeri meghallgatásra. Ha megérzi, az éppen elég. Hiszen úgy működik a történet, hogy ne kelljen állandóan koncentrálni, hanem bele lehessen helyezkedni, és élvezni a darabot.

A Magyar Nemzeti Balett táncosai A vágy villamosa sajtóeseményén Fotó: Polyák Attila - Origo

Tudom, hogy A Pál utcai fiúk című musical kapcsán milyen elképesztő mélységű kutatást végeztek: annak is utánanéztek, hogy egy korabeli osztályteremben milyen tárgyak voltak, mi hogyan szólhatott ezek közül az eszközök és anyagok közül. Ebben az esetben is zajlott kutatás arról, hogy a '40-es években, ebben a miliőben milyen tárgykultúra létezett, és mi az, amit ebből meg lehet jeleníteni?

DL: Ezúttal könnyű dolgunk volt, mert maga A vágy villamosa című film nagyon sokat elmond: '47-ben mutatták be a Broadway-n a drámát, és '51-ben már el is készült, így hitelesen mutatja be a korabeli miliőt. De Mariann ettől függetlenül olyan alaposan utánanézett mindennek, hogy még Hamburgba is elrepült megnézni egy adaptációt, egy híres koreográfus, John Neumeier munkáját. Olyan szempontból nincs hasonlóság a mi produkciónkkal, hogy Neumeier hozott zenére dolgozott: Alfred Schnittke kiváló német kortárs zeneszerző műveiből vágott össze kísérőzenét.

Olyan verzió még soha, sehol a világon nem készült, mint a miénk,

ahol a zene minden taktusa erre a műre van írva. Ez maga A vágy villamosa!

Elhangzott, hogy egészen az utolsó pillanatig sokat változott maga a kidolgozott szüzsé is. Előfordult, hogy amikor a táncosokkal kezdtek próbálni, az ő személyiségüknek köszönhetően is alakultak a figurák, mert más tartalommal töltötték meg a karaktereket?

VM: Én eleve a Magyar Nemzeti Balett első balettmestere vagyok, ami azt jelenti, hogy 0-tól 24 óráig együtt vagyok a táncosokkal. A körméről, a lúdtalpáról, a térdéről megismerem mindegyiküket. Pontosan tudtam, hogy speciális, amire most vállalkozunk, mert nem a klasszikus balett elemeivel dolgozunk. Az összes táncosunk klasszikus alapképzést kap, és az alkotja a repertoár fő gerincét, de jelen esetben

iszonyatosan jó színészi játékra is szükség van.

Muszáj volt tehát, hogy a főszereplőink ne csak fantasztikus klasszikus táncosok legyenek, hanem extra szinten tudjanak érzelmeket kifejezni. Mindezt megfejelve, még remek stílusérzéküknek is kell lennie, hogy modern táncnyelven is meg tudjanak szólalni. Ezek a követelmények eleve behatárolták, hogy merrefelé mozogjak a szereplőválasztásnál. Olyan táncosokat válogattam, akikről tudtam, hogy meg fogják tudni oldani a feladatot.

Venekei Marianna Fotó: Csudai Sándor - Origo

Hála Istennek mindkét szereposztásban megtaláltam mind a négy kulcsfigurát, és úgy tűnik, hogy nagyszerű választás mindegyikük. A második szereposztást még Laci sem látta – garantáltan ugyanazt a színvonalat fogják hozni, de természetesen a maguk egyéniségét hozzátéve, ezért egyáltalán nem olyanok lesznek, mint az első szereposztás. De a darabot persze ugyanúgy lehet majd érteni.

DL: Nagyon kíváncsi vagyok.

VM: Olyan egyéniségeket válogattam, akik modernt is tudnak táncolni, és alkalmasak az általunk meghatározott karakterek megformálására. Lacival ugyanis megbeszéltük, hogy a Blanche egy rebbenékeny, kicsit idegbeteg típusú nő, Stella egészséges, odaadó, mindent megoldani próbáló asszony, Mitch félénk, egy kicsit kilóg a sorból, illetve

egyértelműen adott a macsó dúvad, Stanley.

Ezeknek a karaktervonásoknak megfelelően válogattam a Magyar Nemzeti Balett táncosaiból az egyéniségeket.

A „rebbenékeny nő" és a „macsó dúvad" izgalmas megfogalmazások, hiszen végső soron Blanche-nak és Stanley-nek egyenrangú ellenfeleknek kell lenniük bizonyos jelenetekben.

VM: Szerintem azok is.

DL: Igen, mert Blanche, aki egy tanult, művelt, okos nő, és ráadásul nagyon nő, ezekkel az eszközökkel a kezében mérhetetlenül fel tudja idegesíteni Stanley-t, sőt, meg is tudja alázni. Stanley pedig erre többnyire erővel válaszol.

Ennek a legszörnyűbb példája maga a megerőszakolás,

ameddig a dráma végén fajul a helyzet: a férfi a nőt szexualitásában, nemiségében alázza meg, aminél szörnyűbb nincs.

VM: Ez pedig sem a filmben, sem drámai színpadon nincs megmutatva! Elia Kazannak nem engedték, hogy a filmadaptációban ezt ábrázolja, a színházban általában sötétet, vagy stroboszkópot használnak a jelenetben. Itt, nálunk viszont végig lehet kísérni a történetet az utolsó pillanatig, mert Laci olyan döbbenetes megerőszakolás-zenét írt, amit végigtáncolni iszonyatos kihívás a táncosoknak. Nagyon sokáig csak részleteiben próbáltuk ezt a rendkívül hosszú, 8 perces jelenetet, hogy kipihenten kezdjünk egyes részeihez. Ez eszelős fizikai munka.

A Magyar Nemzeti Balett táncosai hatalmas fizikai munkát végeznek a produkcióban. Fotó: Csudai Sándor - Origo

DL: És lelkileg is borzalmas végignézni. De ezzel kapcsolatban van még egy csavar a drámában. Valamilyen módon, mélyen, szexualitásban és testiségben is vonzza egymást Blanche és Stanley. Ezt soha nem mondják ki, szinte jelzés sincs rá. Ha néha incselkedik is Blanche Stanleyvel, akkor is inkább gunyorosan teszi. Mégis ott van ez a vonzalom valahol mélyen bennük. A darabban ez remekül van megírva, én pedig már azt is tudom, hogy Mariann még ezt is megmutatta a koreográfiájában. Ettől olyan izgalmas az előadás, hiszen

itt nincsenek fekete-fehér, teljesen egyértelmű helyzetek:

Blanche már egészen fiatalon olyan mérhetetlenül nagy sérülést kapott, hogy ha Stanley a világ legkedvesebb balfék úriembere volna, Blanche-nak akkor sem lenne könnyebb dolga.

Blanche figurája az '50-es évek Amerikájában egészen mást jelenthetett, mint 2017-ben Magyarországon. Blanche akár egy fizikai erőszak eszközeihez nyúló dúvad férfinek is méltó ellenfele tud lenni – sokan nézhetik olyan szemmel a történetét, hogy egy ilyen figura nem bukhat el. Milyen feloldást tud kapni ebben a történetben, hogy ne váljon áldozattá?

DL: Mariann fogalmazta meg az egyik titkát ennek a darabnak: Blanche-okkal tele van a környezetünk. Hány sérült ember él közöttünk!

Ha nincsenek előítéletei, vagy nem egy vadállat, akkor ennek a nőnek a végső összeomlását egy férfi is ugyanúgy át tudja érezni.

Szörnyű szülők is tönkretehetnek egy gyereket, és az ilyen, tragédiákhoz vezető sérüléseknek millió példáját láthatjuk a világunkban. Azt gondolom, talán éppen az a darab világsikerének és folyamatos színpadon tartásának az oka, hogy nem a történelmi múltról szól.

Ha valaki ma megcsinál mondjuk, egy déli rabszolgatörténetet, az ugyanúgy átélhető, mert a rasszizmus nem szűnt meg. Jelen vannak korunkban az előítéletek, az ostobaságok, az ismeretlentől való félelem, pedig ha picit is megismernénk a másikakat, kiderülne, hogy ők is emberek. Ezek sajnos mind-mind létező problémák és témák az életünkben. Sajnálatomra azt kell mondanom: egy ilyen tehetséges művet az tart tulajdonképpen életben, hogy ezek a jelenségek nem múltak el,

aktuális a téma.

VM: Mindig is az lesz.

DL: Sajnos igen, valószínűleg.

A balettváltozat alkotói szerint A vágy villamosa története mindig is aktuális lesz. Fotó: Csudai Sándor - Origo

Most már csak az jelenti az izgalmat, hogy milyen lesz a közönség részéről a mű fogadtatása. Mennyire számít előkép nélkülinek ez az előadás? Azok a nézők, akik általában jegyet váltanak egy balettra, mennyire vannak egy ilyen mélységű, ennyire drámai történet befogadására szocializálva, mennyire van a magyarországi repertoárban példa ilyen megközelítésű balettelőadásra?

VM: A közönségtől elsősorban azt várjuk, hogy jöjjön, és ítéljék meg ők, mit követtünk el. (nevet)

DL: Persze akkor mi már csak a kezünket tördeljük majd a nézőtéren, és a táncosok viszik el a balhét. (nevet) Csak drukkolni tudok, hogy valóban sokan jöjjenek el az Erkel Színházba. A többiben már bízom: ha már itt van a közönség, akkor szerintem ez a mű megfogja őket.

VM: Ettől függetlenül nem nagyon van hasonló előadás műsoron, mert ami van, az inkább neoklasszikus. Éppen azért választottam a modern nyelvezetet, mert úgy érzem, hogy remek modern darabok vannak, de a közönség nem tud velük mit kezdeni. Én szeretném a szemüket, a kis receptoraikat ráállítani arra, pont egy cselekményes darab keretén belül, hogy utána az elvontabb, absztraktabb baletteket is tudják értelmezni.

Ez tehát egy kis kultúrmisszió a részünkről,

ugyanis Laci is lelkes modern balett- illetve kortárstánc–rajongó. Nekem nem okoz problémát dekódolnom az absztrakt dolgokat, de sokszor érzem a közönségen azt a reakciót, hogy „jó, jó, de miről szólt ez?!"

Ahhoz, hogy az ember táncnyelvet tudjon értelmezni, nagyon nyitottnak kell lennie: hagynia kell, hogy átmossa a látvány, nem szabad azt keresgélni a koreográfiában, hogy most akkor ki ölte meg a komornyikot, mert ha nem derül ki, végképp soha többet nem jön be az illető hasonló előadásra.

Nekünk föl kell keltenünk a nézőkben az éhséget, a kíváncsiságot, hogy beüljenek ezekre a darabokra is.

Úgy gondoltam, hogy ezt úgy lehet a legjobban megoldani, ha adunk nekik egy történetet, és akkor a „jó, jó, de..." helyét átveheti a „ja, akkor értem!"

DL: Így a közönség is tudja majd mihez kötni a mozdulatokat.

VM: Akkor pedig lehet, hogy a következő 20 perces kamaradarabra már úgy ül be, hogy nyitottabb, és finomabbak a szenzorai.

DL: Amellett pedig, hogy kevés a nagy kortárs mű, abból a szempontból is egyedülálló - minta, előkép és előzmény nélküli – az, amit létrehoztunk, hogy

ez egy szuverén, önálló mű:

bevontuk alkotótársnak Tennessee Williamst – aki elég jó alkotótársnak bizonyult -, de a balettunkban minden eredeti és a miénk. A Hattyúk tavá-t vagy Diótörő-t is értelmezheti valaki újra, továbbfejlesztve, modernizálva a klasszikusokat. Mi azonban az ihlető alapmű meglétét kivéve nulláról indultunk.

Venekei Marianna és Dés László munkájának eredményét június 17-től lehet látni az Erkel Színházban. Fotó: Csudai Sándor - Origo

Hosszú és kalandos története van az előadás megszületésének, de láthatóan nagy élmény volt önöknek együtt dolgozniuk. Gondolkodnak esetleg következő közös munkában - hiszen ezt a munkát is egy korábbi közös feladatuk hozta magával? Fölmerült-e már ötlet vagy gondolat, hogy mit volna érdemes együtt színpadra állítaniuk?

DL:A vágy villamosa kezdetektől annyira egész embert kívánó feladat volt, hogy másra gondolni sem volt időnk. Pillanatnyilag az a legfontosabb, hogy ezt a művünket mutassák be. Mariann nálam is jobban tudja, de most már én is tudom, hogy egy ilyen lehetőséget megkapni, élni vele, befejezni, és bemutatni a művet, igen nagy dolog. Ebből a szempontból egy színház sokkal gyorsabban reagáló és döntő intézmény. Az Operaház a maga több tagozatával és hatalmas apparátusával inkább egy lassan forduló óceánjáró hajó. Sok szemponttól függenek a döntések, így a jövővel kapcsolatosan nem tudunk erre válaszolni, de ha az a kérdés, hogy szeretnénk-e még együtt dolgozni, én legalábbis azt mondom, hogy igen.

VM: Én is!

DL: Ez tehát ezek szerint nem is kérdés.

A művészek, akik az elképzelést valóra váltják

A vágy villamosa zenéje az előadásokon felvételről fog szólni, mert a többműfajúság miatt nem férne el a zenekari árokban egy big band, egy szimfonikus zenekar, egy jazz combo, kézi ütősök, klasszikus ütőhangszerek, zongora vagy éppenséggel egy cimbalom. A szimfonikus részeket az Operaház Szimfonikus Zenekarával, a big band-részeket a Fekete Kovács Kornél vezette Modern Art Orchestrával vették fel, a kamararészeket pedig olyan kiváló jazz-zenészek rögzítették, mint Lukács Miklós cimbalomművész, Winand Gábor énekes-szaxofonos és Károlyi Kati énekes. Az együtteseket Vajda Gergely és Dinyés Dániel vezényelte.

A balettet – két szereposztásban - Blanche szerepében Carulla Leon Jessica és Balaban Cristina, Stanley szerepében Majoros Balázs és Rónai András József, Stella szerepében Földi Lea és Krupp Anna, Mitch szerepében Biocca Mark James és Bajári Levente, Pablo szerepében Morvai Kristóf és Rónai András József, Steve szerepében Darab Dénes, Allan szerepében Radziush Mikalai és Allan barátjának szerepében Taravillo Carlos táncolják.