Sztrájk az Operában III.

Vágólapra másolva!

Ókovács szerint az opera - 2/38. levélária.

- -

Vágólapra másolva!

sztrájk Ókovács Szilveszter Magyar Állami Operaház

Kedves Néném!

És igaza van Önnek, az anno operaházi főrendezői posztjáról nem sokkal előtte leköszönt és Debrecenbe távozott Vidnyánszky Attila friss rendezésének, a Végzet hatalmának próbaidőszakát is felhorzsolta valamiféle munkabeszüntetés 2007-ben: na tessék, tíz évre már nem hord el az én emlékezetem! De még valami fontosat kell írnom, mielőtt a sztrájktémát bezárjuk – csak nem magát a sztrájkhelyzetet, mert tudja, fejtegettem, hogy ilyenkor már a szakszervezeti vezetőket a mozgalmi gravitáció irányítja, akkor vannak, ha cselekszenek, szóval valamilyen sztrájk úgyis, mindenképp lesz.

Amiről írni szeretnék, elég személyes, a harmadik levele alatt gondolkozom már rajta, kiadhatom-e magamból, nem értik-e félre, nem lesz-e röhejes. Néném ismer, remélem, nem tart cár atyuskának, aki abban a hitben él, hogy népének semmi baja nem lehet, csak boldogság az osztályrésze, mert ő gondoskodik róla. Nyilván nem minden pont úgy jó, ahogy mi kitaláltuk. Az elmúlt években számos olyan alkalom, ügy volt – tényleg, ha a levéltitkot ki akarnám használni (de nem), leírhatnék kéttucatot egész biztosan –, amikor fontos volt a jelzés, akár az ismételt jelzés is, amelynek nyomán beláttuk, hogy lépni kell. De alighanem azért is nehéz velünk szakszervezeti oldalról, mert magunk is gondolkodunk a kollégák helyzetének javításán. Nénémnek nem újdonság, hogy magam is olyan családból jövök, ahol a megélhetés napi gondot okozott, nem volt vagyon, (remélem, csak fizikai értelemben) nem volt gyerekszoba, nem volt diploma sem – a mamám takarított, a nagyapám gyári munkás majd portás volt a kulákosítás után. Még úgy érzem, bele tudom magam élni mások helyzetébe, és kérés nélkül is sokat töprengünk a vezetőtársakkal életpályáról, előnyugdíjról, fizetésemelési etapokról, az Opera dolgozóinak anyagi vagy munkakörülményeiről.

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója Fotó: Szabó Gábor - Origo

A produkciókra fordított összeg messze nem emelkedett olyan mértékben, ahogy a kollégák személyi kifizetései. Még emlékszem, amikor 2012 őszén „önhatalmúlag” bevezettük a spielpénzt, tehát a három csoportos művészeti tár részére az előadásokért járó extra juttatást. Annyira meglepődtek a szakszervezetek, hogy az egyik zavarában még aláírni se akarta (a dolgozók nagy részét érintő intézkedés meghozatala kapcsán létezik érdekképviseleti egyetértési jog), így az egyoldalú emelés, amellyel a művészek elszívását akartuk megakadályozni, nem léphetett volna hatályba. Amikor viszont kilátásba helyeztük, hogy egyesével fogunk aláírni mind az 500 művészünkkel, az a meglepett szignó is csak' létrejött... Idén a legrosszabbul kereső 531 kolléga fixét zárkóztattuk fel a 250 ezres szintre, diplomásokét 320-ra, ezt talán már írtam múltkor – ezt sem kérte ebben a formában senki, de meg kellett lépnünk.

És akkor még valami, Néném. Ha már azt kérdezi, miért nem borulhat mindenki össze, és tennénk együtt az Opera jövőjéért, miért kell mindig a vita, akkor tisztázni kell pár dolgot. Az összeborulásból összedőlés lenne. Az intézményt annak joga vezetni, aki felelősséget is visel érte. Ha valaki kierőszakolja, hogy az Opera ne próbáljon sok-sok művet rengeteg energiával, hanem minden hónapban húsz Diótörőt játsszon („mert az csengeti a kasszát”), éppúgy kisiklatja a Házat, mint az, aki a „macskazenének se nevezhető modern művek” helyett százszor is a Toscát akarná adni. Művészileg, munkaszervezésileg, anyagilag menne félre minden, egy szakszervezeti vezető végzettség, gyakorlat és erre való szerződés híján semmiért felelhet. Ha más nyomja a pedálokat és más tekeri a kormányt, megint más pedig leüli majd a börtönbüntetést, az képtelen rendszer.

És hát az érdekképviselet nem működhet felügyelőbizottságként vagy valamiféle másodfokként sem, amelynek alázatosan színe elé járul a menedzsment, és ők kipiszkálják a nekik nem tetsző döntéseket, a többit meg kegyesen átengedik. A szerepek nem ezek. A szakszervezetnek a tagság hangját kell artikulálnia, és felismerni azt az eminens érdeket, hogy ha az Operának rosszul menne, az a tagság számára sem jelent jót. Nem lázítani kell, hanem okosan, belátóan javasolni, és észre venni a jót is, és az Opera stratégiai érdekeit is – sőt: van, hogy a felelős magatartás az esetlegesen hőzöngők hűtése. És ekkor már nem keveset várok el, lehet, hogy túl sokat is, hisz aki nem lát a pályán, az stratégiában se lehet jó – viszont legalább azt felismerhetné, hogy mivel nincsenek infói sem, nem neki kellene megmondani, merre van az előre. Pláne nem kamerába és mikrofonba.

Ha az Opera bért és pótlékot emel, mint tettük ezt két ütemben, 2017 elején, többfrontos háborúra kényszerül, hisz a közalkalmazás legtöbb területén általános bérstop van, ugyanakkor az intézmény működőképességének biztosítása a legfontosabb feladat a 22 különböző elvárást összegző Alapító Okiratban. És nemcsak a sztrájkveszélyt kell elhárítani – lám, ez a béremelések dacára sem feltétlen sikerül, hisz soha, semmi sem elég –, de arra is figyelni kell, hogy akkor is szükséges az emelés, ha nem volna munkabeszüntetés, de a felpörgött és jobban fizető filmipar elszívja a világosítót, a díszítőt vagy a festőművészeket is, a koncertzenekarok kevesebb munkával ígérnek több pénzt, az énekkarok meg feleakkora igénybevétellel ugyanannyit, a balettművésznek meg ott van a teljes nemzetköziség, egy grand jetée-vel már Bécsben van, dupla fizetésért. És kopik az adminisztráció is, és nemcsak a multik vagy a magánszféra miatt: nem egy jogászt, közgazdászt vesztettünk már el, de titkárnőt vagy karbantartót is amiatt, mert hazai intézményekben máshol többet kapnak, akár kevesebbért.

Összefoglalva a hosszas fejtegetést Nénémnek: a sztrájk fontos és hatásos fegyver, de az Operában most oktalan és káros a bevetése. Tudom, jönnek a választások, ilyenkor jobban mutat a feszkó, ráadásul megjelent az új főigazgatói pályázat is, és hát olyan is van, hogy valaki egyszerre két helyen is képes sztrájkot szervezni, tehát igazi virtuóz. Ugyanakkor 25 ezernél is több bérletvásárló tette le voksát az Erkel Színház mellett e nehéz, Ybl-palota nélküli időben. Velük egyszerűen nem szabadna kiszúrni – és az Erdélybe, a színpadunkhoz odagyűlő magyar testvéreinkkel se. Nemcsak ok nélküli, de tisztességtelen is volna, ráadásul a saját erőfeszítéseinket is semmibe vevő, a jelent megdöccentő, a jövőt beszűkítő cselekedet.

Boldogtalan lennék, ha a kétezer operista volna boldogtalan, de egy felszálló ágban lévő intézmény napi, csip-csup ügyeit sose keverném össze a nagy döntésekkel, amelyek egészen biztosan rendben vannak. Idén már az Opera a teljes állami támogatását közalkalmazotti és szociális személyi kifizetésre költi, és az Operaház bezárása miatt lesoványodott bevételből és a begyűjtendő TAO-ból kell a teljes rezsinek, beruházásnak, díszletnek, jelmeznek, marketingnek és minden számlás honoráriumnak (énekes, karmester, alkotó) is kijönnie. Ez horribilis feladat, és a jövő zenéje, sikerül-e a vágyott (2001-ben megvolt) magasság reálértékére visszatornászni az állami szerepvállalást.

Mi a magunk részét a kétezer kollégával biztosan megtettük – amikor az új főigazgatói kiírást látom, először ez jut az eszembe –, és hogy a mai operások méltán érdemelt társadalmi presztízsét is oda, olyan magasságba juttathassuk, ahová az elődök pozicionálták.

Hát ezért is pattintottam ezúttal a balett-társulat (előtérben Harangozó Gyula!) 1934-es fotóit ide, végezetül.

Néném lásson, csodálkozzon és higgyen nekem, azt kívánom – jövő héten pedig meg tudom válaszolni addig küldött sorait. Csak keményen! Tárgyalunk és működünk tovább, harcolunk az Operáért tovább, akkor mostantól eggyel több irányba, számítok a velünk egyetértő kollégák támogatására.

És várok tovább Önre, „kák szálávej létá.”

Szilveszter